Tények helyett rögeszmék? Donald Trump és a posztigazság politikája

Viszonylag újkeletű fogalom a posztigazság – angol eredetiben post-truth –, melyet az Oxford English Dictionary 2016-ban az év szavának választott. A posztigazság az OED és mások szerint olyan körülményekre utal, amelyek között az objektív tények (esetleg az objektív igazság) kisebb befolyással vannak a közvéleményre, mint az érzelmek és a személyes meggyőződések. A posztigazság következményeként az „alternatív tényeket” részesítik előnyben, ami úgy nyilvánul meg, hogy a tények és az objektív igazság helyett az alternatív értelmezéseknek, a hiedelmeknek és az érzelmi reakcióknak biztosítanak elsőbbséget. Az sem mellékes, hogy a posztigazság jelentheti az igazság uralásának képességét is. Ez azért is problémás, mert a posztigazsághoz folyamodók úgy hiszik, sőt meg vannak arról győződve, hogy a politika terén a tényeket mindig lehet úgy bemutatni-tálalni, hogy az általuk vélt igazságnak kedvezzenek, azt részesítsék előnyben. (Mondjuk egy vereséget győzelemként bemutatni, elhallgatva saját veszteségeinket és felnagyítva az ellenfélnek okozott károkat.)

A posztigazság érvényesítéséhez még kapcsolódik egy folyamat, melyet „motivált gondolkodásnak” neveznek, ami egy olyan hajlamot jelöli, mely arra késztet, hogy kizárólag a saját álláspontunkat megerősítő információkra figyeljünk. Továbbá, hogy az új adatokat az előzetes véleményünk (netalán előítéleteinknek, elvárásainknak) megfelelően értékeljük, figyelmen kívül hagyva mindazt, ami nincs összhangban a várakozásainkkal. (A posztigazság fogalmát Lee McIntyre a Post-truth című könyvében fogalmazta meg és értelmezte.)

Az orosz-ukrán háborúról a Trump szemével az alternatív tények alapján

Trump harmadik hónapja a hivatalban – és továbbra is főként a szája jár, meg persze a keze, amellyel aláír.

Egy újabb nyilatkozatában – ezúttal a salvadori elnök látogatásakor, az Ovális Irodában – Trump kijelentette az újságírók előtt: „Az ukrajnai háborúért három ember felelős: Vlagyimir Putyin, Joe Biden és Volodimir Zelenszkij.”
Szerencse, hogy legalább Putyint elsőként említette, elismerve: neki nem lett volna szabad elindítania a háborút. Ugyanakkor hozzátette, hogy Bidennek és Zelenszkijnek lett volna lehetősége megelőzni a konfliktust. Három nevet sorol fel – mintha egyenlő súlyú felelősséget viselnének. Mintha mindhárom háborús bűnös lenne, nem csak Putyin.

Trump ezzel tudatosan egy kalap alá veszi az agresszort és az áldozatot. Ez maga a posztigazság működés közben: nem szereti az ukránokat, ezért felnagyítja az ő „felelősségüket”, miközben minimalizálja az oroszokét. Közben persze Bident is belekeveri, hiszen az ő személyes ellenszenve még az ukránokkal szembeni antipátiáján is túltesz.

Aki Trump szerint ellenség, az automatikusan pancser. Így hangzik az ítélete:
„Ha Biden kompetens lett volna, és ha Zelenszkij is kompetens lett volna – és nem tudom, hogy az-e –, akkor ennek a háborúnak semmi esetre sem kellett volna megtörténnie.” Egyszerre bélyegzi alkalmatlannak Bident, korábbi elnöki riválisát, és Zelenszkijt, az ukrán államfőt. A trumpi posztigazság szerint: ha mindketten hozzáértők lettek volna, a háború meg sem történik.

Trump emellett még az oksági sorrendet is megkavarja, amikor azt mondja:
„Biden megállíthatta volna, Zelenszkij is megállíthatta volna, Putyinnak pedig soha nem lett volna szabad elindítania.”

Mintha csak mellékesen említené az agresszort. Ez a felelősséghárítás jól ismerős gyakorlat – például korábban Romániában is divat volt mindent az előző kormányra kenni, a saját hibákat elfedve. Kérdés: Trump tanult tőlük, vagy közös a tanítómesterük?

Zelenszkij és Ukrajna kezdte a háborút?

Egy újságírói kérdésre – amely Zelenszkij felelősségére vonatkozott – Trump így válaszolt: „Amikor háborút indítasz, tudnod kell, hogy megnyerheted a háborút. Nem kezdesz háborút valaki ellen, aki húszszor nagyobb nálad, és aztán reméled, hogy az emberek rakétákat adnak neked.”

Mintha Ukrajna lett volna a támadó. Mintha az ukránok akarták volna a háborút.
Ez ismét egy nyílt tényferdítés Trump részéről – hiszen Oroszország volt az agresszor, először 2014-ben a Krím bekebelezésével, majd 2022-ben a teljes körű invázióval. Oroszország támogatta a kelet-ukrajnai szeparatistákat is.

Trump ezzel nemcsak eltorzítja a történteket, hanem az áldozatot – Ukrajnát – teszi felelőssé az ellene elkövetett agresszióért. Egyúttal kétségbe vonja a megtámadott jogát az önvédelemhez.

Közben önmagát dicsőíti, amikor hozzáteszi, hogy ő volt az első, aki Javelin rakétákat adott Ukrajnának. Ez a tipikus Trump-féle narratíva: a saját érdemek felnagyítása, mások lejáratása – akár alaptalan rágalmakkal is.

És ha már a rakétáknál tartunk: Patriot légvédelmi rendszereket Trump jelenleg nem ad Ukrajnának, noha korábban ígéretet tett rá. Most mégsem hajlandó átadni – vagy akár eladni – ezeket a rendszereket, pedig az ukrán városokat naponta érik orosz támadások, és az ukrán fél fizetne is érte.

Biden háborúja nem a Trumpé

Természetesen a sajtó felkapta Trump kijelentéseit, de ha ez önmagában nem lett volna elég, ő még rá is tett egy lapáttal: a saját közösségi platformján, a Truth Socialon tovább ismételgette és hangsúlyozta a mondanivalóját.

Zelenszkijt és Bident újra támadta, miközben ártatlannak próbálta beállítani magát:
„Ez Biden háborúja, nem az enyém. Négy évig, az elnökségem alatt, sikerült megakadályozni, hogy ez a háború kirobbanjon. Akkor Putyin elnök és mindenki más tisztelte az önök elnökét. Semmi közöm ehhez a háborúhoz, de keményen dolgozom azon, hogy megállítsam a halált és a pusztítást.”

Tehát: Biden hibája, Trump szerint. És persze hozzáteszi, hogy az ő első mandátuma alatt nem történt háború, mert akkor még „tisztelték az elnököt.” Nincs semmi konkrét bizonyíték, csak a szokásos önfényezés. Sőt – Putyinról is akad néhány jó szava. Ez önmagában is sokatmondó.

Trump aztán megint előhozza az egyik kifogyhatatlan rögeszméjét, a 2020-as elnökválasztást: „Ha a választást nem csalták volna el – és ez több szinten is megtörtént –, akkor ez a szörnyű háború soha nem tört volna ki.” Mintha csak az ő távozása nyitotta volna meg az utat a háború előtt. Újra és újra hangsúlyozza: az ő elnöksége alatt ez elképzelhetetlen lett volna.

Kedvenc célpontjai Zelenszkij és Biden, akiket következetesen rágalmaz: „Zelenszkij és Joe Biden borzalmas munkát végeztek, hogy megengedték ennek a rémséges háborúnak a kitörését.” Megengedték? Ha igen, akkor felelősek is – legalábbis Trump sajátos logikája szerint. Ez a posztigazság egy újabb példája: elítéli a háborút, de nem az agresszort nevezi meg bűnösként.

Majd jön a jól ismert mosakodás, önigazolás: „De ez már a múlt. Most gyorsan meg kell állítanunk a háborút. Ez az ország (az USA) soha nem engedte volna, hogy ez megtörténjen, ha én vagyok az elnök. Szégyen ez a háború.” Ugyanazokat a paneleket ismétli – és vélhetően el is hiszi őket: Biden a hibás, Trump ártatlan.
„Ez Biden háborúja. Ez nem az én háborúm.”

Majd még egy utolsó védekező kör: „Nagyon rövid ideje vagyok itt. Ez egy háború, ami Biden vezetése alatt zajlik. Milliárdokat és milliárdokat adott nekik.” Ami viszont nem jut eszébe, az a gyakran hangoztatott ígérete: hogy ha visszakerül a Fehér Házba, 24 óra alatt véget vetne a háborúnak.

Bidennek nincs agya, s Trump a béke angyala

Trump újabb „kedvességekkel” illeti Bident: „Nem kellett volna megengednie, hogy elinduljon, ha van agya – ami nem volt, és nincs, ez kiderült...” Egyszerűen lehülyézi. Úgy beszél róla, mintha Biden lenne az agresszor főnöke, mentora – aki hanyagul nem végezte a dolgát.

Valahányszor szóba kerül a háború, Trump nem mulasztja el hangsúlyozni saját „béketeremtő” szerepét. Vagy legalábbis annak látszatát: „Én csak annyit tehetek, hogy megpróbálom megállítani ezt – ez minden, amit tenni akarok. Meg akarom állítani a bűncselekményeket. És úgy gondolom, hogy jól haladunk e tekintetben. Azt hiszem, hamarosan nagyon jó javaslataink lesznek.”

Úgy állítja be magát, mintha a béke angyala lenne. Pedig a tartós békéhez a harcoló felek beleegyezése is kell – és valós garanciák. A Trump-féle béketerv viszont leginkább Oroszországnak kedvez, olyan áldozatokat és engedményeket feltételezve, amikbe az ukrán fél aligha menne bele.

És nem csak politikai, hanem gazdasági hasznot is remél. Úgy tűnik, Trump nem békét közvetítene, hanem üzletet kötne: kiszemelte magának Ukrajna értékesebb erőforrásait. Ez erkölcsileg olyan, mintha egy orvos csak akkor segítene a haldokló betegén, ha az előtte fizetne. És mivel a segítségnyújtás megtagadása egyenlő lehet a halállal, Trump hozzáállása Ukrajnához már a hullarablás határát súrolja.

A békecsináló megfutamodik? (És ugyancsak mossa kezeit…)

Nagypénteken érkezett a hír, ami sokakat meglepett: az amerikai külügyminiszter bejelentette, hogy „Napokon belül ki fog szállni az Egyesült Államok az orosz–ukrán békemegállapodásról szóló közvetítésből, hacsak a felek nem mutatnak egyértelmű szándékot a megállapodás megkötésére.” Pedig eddig Trump és környezete kifejezetten optimistának tűnt a béketárgyalások esélyeit illetően.

A valóság viszont az, hogy Putyin nem enged a maximalista követeléseiből – még az amerikai elnöknek sem. Az ukrán fél pedig nyilván nem tud elfogadni egy olyan javaslatot, ami gyakorlatilag a kapitulációval érne fel – különösen, ha az amerikaiak korábban ezt a kompromisszumot támogatták.

Felmerül a kérdés: Ez az amerikai visszavonulás egyfajta nyomásgyakorlás?
Üzenet Ukrajnának, Oroszországnak – vagy talán Európának? A jelek szerint egyetlen szereplőt nem hat meg különösebben: Putyint, aki eddig is érzéketlen volt az amerikai diplomáciai nyomásra.

Vagy mindez csak Trump politikai koreográfiájának része? Készülődés az elnöki beiktatásának három hónapos jubileumára, egy „győzelmi” bejelentés reményében?