![Indíts el egy Maria Tănase felvételt, és nyomd oda a pecsétet!](https://assets.telex.hu/images/20241206/1733469452-temp-GijIhm_hero-normal:xl.jpg)
Azért legyünk komolyak, Romániának nem lehet nő az elnöke.... Egyszerűen nem szavaznak rá, egyszerűen azért, mert nő. És akkor még nem beszéltünk még az LMBTQ propagandáról. Milyen LMBTQ propagandáról? Mindegy is! Egy nő, akit LMBTQ propagandával hoztak hírbe. Hát mire megyünk egy ilyennel? Kell az nekünk?
Most úgy nyomják le az emberek ezeket a beszélgetéseket, ezeket a kötelező köröket Romániában, mindig ugyanoda lyukadva ki (nem kell nő! Nem kell LMBTQ propaganda), mintha valami egészen új, nagyon frivol dologba futnánk bele.
Maria Tănase a múlt század elejének nagy sztárja volt errefelé. Pontosabb, ha azt mondjuk: mindenidők legnagyobb román énekesnője volt. Olyannyira ismert és sikeres, mint mondjuk Nadia Comăneci a sportban. Abban a korszakban robbant be az európai és az amerikai köztudatba, amikor az erős hangú nők adtak reményt, nyújtottak vigaszt és mutattak erkölcsi példát a világégés alatt-után. Edit Piaf, Marlene Dietrich, Karády Katalin méltó kortársa volt. (Ma ezek a nők valószínűleg nem lehetnének ilyen egyértelműen ünnepelt sztárok, habzana körülöttük a vita, hogy nem túl mély-e a hangjuk, nem túl férfiasak-e, elég nőiesek-e, vajon biológiailag férfiak-e, és nem kellene-e nekik valami külön kategóriát kitalálni).
Maria Tănasenak, akárcsak a többi európai korszakos pályatársának hihetetlen hangszíne volt, a lenyűgöző hangterjedelem társult ragyogó intellektussal, józan helyzetértékeléssel és acélos bátorsággal. Bukarest nyomornegyedében született az erdélyi (fogarasi!) virágkötő, Ion Coandă Tănase harmadik gyermekeként – a teljes nincstelenségbe, az első világháború kitörése előtt néhány hónappal. A háború utáni Bukarestben kamaszodott, egy olyan korban, amikor a fiatal és válságokkal küzdő Románia fővárosa nagyon tudott és akart élni. Egymást érték a mulatók, a lokálok, színházak, a revük, a város a balkáni művészvilág nyüzsgő, egzotikus gyűjtőhelyévé vált. Tényleg, válogatott különcök, bohémek, zsenik népesítették be a színpadokat és nyűgözték le a nagyigényű, sokat látott közönséget.
Maria Tănase ebben a pezsgésben keltette fel hamar magára figyelmet először csak kisebb lokálokban énekelve, aztán a legtekintélyesebb fővárosi színpadokon is: valahogy a kor hangját hallották megszólalni, amikor énekelt. Egyszerre volt nyers, vad és volt benne valami szokatlan elegancia. Szigor és játékosság. A zenei adottságain túl kiváló ízlése, műveltsége is segítette. Bartók Béla, George Enescu kortársaként felismerte, milyen jelentősége van a népzenének, a különböző népek zenéinek, és milyen végtelen lehetőséget nyit, ha a kortárs zene, a jazz és ez a népi kultúra találkozik. Maria Tănase nagykanállal habzsolta a folklórt és olyan korszerűen adta tovább, hogy messze megelőzte korát. Egyszerre csendült fel a nagyon ősi, eredeti dallam, amikor ő énekelt és egyszerre lehetett hallani, merre lüktet tovább a világ, mit hoz a jövő. A román népzene mellett kiemelt figyelmet fordított a roma, a zsidó zenei dialektusokra (a téglavetők negyedéből indult, anyanyelve volt a cigányzene is), támogatói, ösztönzői pedig a már akkor is tekintélyes és tömegek által kedvelt zsidó színház művészei közül kerültek ki. Szóval a nagy román énekesnő, Maria Tănase mindenki dalnoka lett. Hamar röpítette a népszerűség és elismertség a világhírnév felé. Kézről kézre adta az akkori tudományos- és művészvilág. Így terjedt el, hogy mély, szerelmi viszonyt ápolt Constantin Brâncuși-al. A legenda, csupán legenda. Sosem alkottak egy párt, nem ültek nászt. De egyszer tényleg találkoztak, 1939-ben, a párizsi világkiállításon, készült is róluk egy közös fotó, amely aztán megmozgatta az emberek fantáziáját. Mintha ketten együtt testesítették volna meg azt a Romániát, amivé a hirtelen született ország válni akart, de súlyos társadalmi, politikai és kulturális válságai válni nem tudott. Maria Tănase fiatal volt, 25 éves, egyenes tartású, dús hajkoronájú semmiből jövő nemes ígéret. Constantin Brâncuși 65 éves, nehéz életútját magán viselő, Nyugaton is elismert különc tekintély.
Kudarcra ítélt vágyálmok, megalapozatlan képzelgések voltak ezek ezek. Brancusi, a román-balkáni formák mély ismerője, közvetítője, párizsi alkotó maradt. Romániából kényszerűen és kiszolgáltatottan távozott (mint megannyi más eltántorgó, külföldre kényszerülő Caragialetól Ionescoig, aki tüntetően nem használta nevének eredeti, román alakját). A román diaszpóra és a megalázott, kisemmizett, marginalizált kelet-európai értelmiség igazából csak holtukban tisztelt alakjai. Brâncusi sem, életműve sem térhetett sosem haza. Az egyik rémrezsimnek nem volt elég román, a másik rémrezsimnek túl burzsoá volt.
Románia, vele a hangos mulatásokkal és pezsgő színházakkal teli Bukarest a húszas, majd a harmincas évekre a várt emancipáció helyett a gazdasági és a politikai erőszak egyre mélyebb mocsarába süllyedt.
Volt olyan ember , aki nem hátrált meg, nem adta alább, nem adta fel. Például egy nő. Maria Tănase. Ő visszatért Bukarestbe, akkor is, amikor már látszott: a város az utcai zavargások, az orvgyilkosságok, a vég nélküli politikai leszámolások terepe lesz. És minél mocskosabbá vált Románia, Tănase annál tisztábban, erősebben énekelt tovább a világszínpadokon, és otthon is. Minél nagyobb volt a válság, ő annál népszerűbb volt, saját pályára állt. Miközben tombolt a román nacionalizmus, antiszemitizmus, kisajátította és meghamisította a keresztény (ortodox) vallási hagyományokat, a népi kultúrát, és építette a diktatúrát, aközben ő tényleg autentikus, hiteles, szabad és népszerű művészetével mozgósított. Provokatív, megtörhetetlen, mindenen felülkerekedő életszeretettel. Elkerülhetetlen volt, hogy ellenséggé váljon és leszámoljanak vele.
A szervezet, amely a mai politikai életben megint mintává, referenciává válik a szemünk előtt, amelynek szónokait ma elismerően idézik és utánozzák Romániában – a Vasgárda – hadat üzent Maria Tănasenak. Fellépéseit először megpróbálják ellehetetleníteni, közönségét igyekeztek elijeszteni. Majd amikor Tănase is, rajongói is makacskodtak: egyszerűen betiltották az előadásait. És amikor a betiltott előadások helyett a lemezeit kezdték el egymás kezéből kikapkodni az emberek, és felvételekről terjedt a hangja Bukarestben, Moldvában, Erdélyben – szerteszét a nagy Romániában, akkor a lemezkiadót támadták meg a vasgárdisták. És amikor ez sem volt elég, akkor a Vasgárda nyomására a Román Propagandaminisztérium (akkoriban nem voltak szégyenlősek bevallani, hogy van ilyen ) 1940-ben elrendelte Maria Tănase összes hangfelvételének megsemmisítését a Román Rádió hangtárában. Konkrét és szimbolikus rombolást vezényeltek le: a rituális könyvégetések, szoborrombolások mintájára. Olyan vandalizmust, amire sem azelőtt, sem azóta nem volt példa. (Van egy ehhez hasonló erdélyi magyar történetünk, egészen a közelmúltból, de arról majd máskor)
A Vasgárda szisztematikusan keltett félelmet az egész országban. Végigmasíroztak Románián, gyilkoltak, gyújtogattak. Mégis a Tănase-lemezek bezúzásának, összetaposásának az üzenete ért a legmesszebb. Mindenki megértette, hol a helye azoknak, akik nem kapitulálnak a diktatúra előtt. Aki még remél valami kis magánkatarzist, személyes örömöt és megnyugvást. Megértették az emberek, megrettentek, elhallgattak. Aki tudott, elmenekült, aki nem tudott az belenyomorodott és belehalt.
Kivéve Maria Tănaset, aki az összetört lemezek, a betiltott előadások ellenére is talpon maradt, és akkor is énekelt, amikor senki, vagy csak nagyon kevesen hallották. Az ő hangja volt a túlélés a második világháború alatt és után. Az ő hangja őrizte meg azoknak az emlékét, aki végül eltűntek az utcai zavargásokban, a tömeggyilkosságokban. Az összes bohém figurát, akik olyan színessé és elevenné tették az egykori Bukarestet. A bukaresti zsidók, romák, görögök, örmények, törökök, magyarok hangját. A korabeli LMBTQ közösség közismert alakjait. (Sokan voltak, ismertek voltak a két világháború közti időszakban, még mielőtt a román fasiszták, majd a második világháború utáni rendszerek megbélyegezték, kriminalizálták őket) Az ő hangjára éledt újra az ország, és hitte el, hogy a világégés után is van újrakezdés.
Hogy volt erre képes? Nő volt. Erős torkú, erős akaratú nő volt. Nem volt más választása, mint az, hogy helyt állt a történelem által rárótt szerepben. Van ilyen. A harmincas-negyvenes évek világát nekünk Karády Katalin őrizte meg (három évvel volt idősebb, mint Tănase). Mivel hálálta meg neki Magyarország? Ugyanazokkal a vádakkal, mint Maria Tănaset üldözni kezdték a nyilasok. Nem elég nemzeti, idegen a magyar lélektől. Idegen vallásúakkal és idegen nyelvűekkel ápol túl közeli kapcsolatot. 1944-ben Karádyt áprilisától három hónapon át vallatták. A magyar film nagyasszonyának, a fronton szolgáló katonák álmainak nőjét naponta megverték, haját kitépték, fogait kiverték.
De a hangját ma is hallják az emberek a fülükben. Ahogy a Tănase hangja is ott van sok sok generáció legmélyebb emlékeiben.
Ha belefáradtál az ismétlődő vitákba, az elszürkülésbe, ha reménytelennek és kudarcosnak látod a helyzetet, fáraszt az érvekkel szembeni süketség, ha azzal a kérdéssel gyötörnek: mihez kezdjünk egy nővel – indíts el egy Maria Tănase felvételt. Vagy Karádyt. Vagy Edit Piafot. Marlene Dietrichet.
És feltétlenül nyomd oda azt a rohadt pecsétet.
Ez egy véleménycikk. A Transtelexnél fontosnak tartjuk, hogy teret adjunk az egyedi hangoknak, a különleges nézőpontoknak és a valódi vitáknak. Egy egészséges társadalomban elengedhetetlen a közéleti, társadalmi kérdésekről való rendszeres párbeszéd, gondolkodás.
A Transtelex egy egyedülálló kísérlet
Az oldal mögött nem állnak milliárdos tulajdonosok, politikai szereplők, fenntartói maguk az olvasók. Csak így lehet Erdélyben cenzúra nélkül, szabadon és félelmek nélkül újságot írni. Kérjük, legyél te is a támogatónk!
Támogató leszek!