Felhívás válságkezelésre

„Az Élet nem vár, az Élet rohan.” – Kiáltó Szó (1921)

Románia állampolgáraiként aggódnunk kell, hogy lesz-e egy élhető, demokratikus, szabad hazánk öt év múlva. Erdélyi magyarként aggódnunk kell, hogy lesz-e hazánk egyáltalán.

Az elnökválasztás első fordulójának eredményei elsősorban azért annyira meglepőek, mert az európai parlamenti választásokon, június 9-én, semmi sem utalt arra, hogy egy jelentős szélsőjobboldali győzelem lenne várható. Nyilván ez tévesztette meg a PSD-PNL koalíció vezetőit is, ezért követték el azt a súlyos hibát, hogy a parlamenti választásokat egy héttel az elnökválasztások első fordulója utánra időzítették. Ugyanakkor, társadalmi és gazdasági szempontból, a végeredmény nem feltétlenül meglepő.

Románia tagadhatatlanul gyors gazdasági növekedésen ment keresztül az utóbbi tíz évben, és történtek előrelépések az olyan alapvető fontosságú projektek szintjén is, mint az autópályaépítés vagy a Schengeni övezetbe való belépés. Mindezek viszont elfedik azt a tényt, hogy ez a haladás egyenlőtlenül érintette az állampolgárokat: a jövedelmi és vagyoni különbségek változatlanul nagyok, az állami szolgáltatások nem működnek hatékonyan (bizonyos esetekben egyáltalán nem működnek), és az utóbbi évek inflációja is minden bizonnyal az alacsony jövedelműeket érintette a legsúlyosabban.

Ezek tökéletes katalizátorként szolgálnak az olyan szélsőjobboldali – mondjuk ki tisztán: fasiszta – propaganda számára, ami természetesen semmiféle megoldást nem kínál, veszélyeket viszont annál inkább.

Nyilvánvalóvá vált két tény. Az egyik, hogy ha szeretnénk egy esélyt arra, hogy egy szabad országban megmaradjunk, magyarként, akkor el kell mennünk szavazni ezen a héten, és a jövő héten is – mind a parlamenti választásokra, mind az elnökválasztás második fordulójára. A szavazók 23%-a (kb. 2.1 millió szavazó) adta le a voksát egy vasgárdistákat bálványozó jelöltre, aki – ha összeáll az ugyancsak szélsőjobboldali, magyargyűlölő AUR 14%-ával (kb. 1.3 millió szavazó), akkor valós esélye van akár kormányt alakítani a parlamenti választások után.

A kisebbségi jogok, nyelvhasználati jogaink, önrendelkezésünk lesz az első áldozata egy ilyen kormánynak. Szabad állampolgári jogaink súlyos veszélyben lennének egy olyan országban, amelyet holokauszttagadók és antiszemiták vezetnek. Én az RMDSz-re fogok szavazni, mert úgy gondolom, most hatalmas különbséget jelenthet, hogy van-e jelentős magyar képviselet a román parlamentben – mindannak ellenére, hogy a FIDESZ-hez való közelség és az RMDSz jobbra tolódása engem is nagyon zavar. Azokat a magyarokat pedig, akik semmiképpen sem akarnak az RMDSz-re szavazni, arra biztatnám, hogy szavazzanak egy bejutó, nem szélsőjobbos vagy vasgárdista pártra – ezt most még megtehetjük.

A második fordulóban pedig arra a jelöltre kellene szavazni, aki nem a román történelem legsötétebb korát akarja visszahozni, mint Călin Georgescu. Ez Elena Lasconi.

A másik tény pedig az, hogy csak akkor kezdődik az igazán nehéz munka, ha sikerül kivédeni ezt a legionárius, szélsőjobboldali veszélyt. A civil társadalom a demokrácia és a fejlődés tartóoszlopa. Nem engedhetjük meg magunknak többé, hogy ne érdekeljen a politika. A munkamegosztás világában kecsegtető azt gondolni, hogy elegendő a saját munkánkat jól elvégezni – és ebben sok igazság van.

De az oktatásnak, az állami egészségügynek, a nemzetbiztonságnak és még sok más területnek mindannyiunkat kell szolgálnia, és mindannyiunk energiájára és áldozatára szükség van ahhoz, hogy működőképesek legyenek.

Romániában gyökeres adóreformra van szükség ahhoz, hogy ezek a szolgáltatások működjenek – és hatékony szolgáltatásokra van szükség ahhoz, hogy mindenki azt érezhesse, megéri adót fizetni. Ebből az ördögi körből nehéz lesz kikerülni, és csak akkor lesz lehetséges, ha az állampolgárok széles körű egyetértésével születnek reformok. Nyilvánvaló, hogy a pártok képviselőinek együttműködése nélkül ez nem lehetséges – de ezt a civil társadalom nyomásgyakorlásával talán meg lehet valósítani.

Ha egy csepp józan ész (!) szorult az „establishment” képviselőibe, akkor erre nyitottabbak lesznek a november 24-i vészjelzés után.

Idegen az ilyen típusú politikai aktivizmus a posztkommunista társadalmakban, de talán itt az ideje megtanulni – ez is a demokrácia leckéjéhez tartozik.

Végezetül azt szeretném kiemelni, hogy nagyon káros lenne, ha a következő négy-öt év a „két Románia” harcáról szólna. Szinte közhely a mai populista világban az egység és a megbékélés fontossága, de csak akkor válik nyilvánvalóvá a súlya ennek a társadalmi békének, ha arra gondolunk, hogy milyen nehéz sorstársnak érezni magunkat egy olyan emberrel, aki Călin Georgescura szavazott. Talán nem vagyunk sorstársak, és az is lehet, hogy nem is leszünk sokakkal azok, hosszú ideig.

De ha eltüntetjük a szélsőséges ideológiák táptalaját, a megbékélés is sokkal könnyebbé fog válni.

A következő két hét viszont a jövőnkért folyó küzdelemről fog szólni. El kell mennünk szavazni. Utána pedig nem szabad hagynunk, hogy ez a „jó kis válság” kárba vesszen (Churchill!).