Árulás vagy felismert szükségszerűség?

Augusztus 23-a az a nap, amely életem jelentős részében pirosbetűs ünnep volt. Munkaszünet, odahaza Nagyszalontán pionír-nyakkendőben kellett felvonulnunk, majd megérkeztünk a Népkertbe, ahol az obligát ünnepi beszédek után és az azt követő kultúrműsor alatt vattacukrot, üdítőt, luftballont, miccset lehetett kapni, a férfiak pedig a bokrok közé jártak pisilni, ha a húgyhólyagjuk már nem tudott ellenállni az elfogyasztott sör nyomásának.

Hogy pontosan mit is ünnepeltünk ezen a napon, arról csak homályos fogalmaim voltak, tanáraink szerint ekkor fordultunk szembe a fasizmussal, a szomszéd bácsi pedig ezt sajátosan értelmezve azt mondta, hogy „akkor jöttek be a ruszkik, oszt annak kell még mindig örülni”.

Eltekintve az ünnep történelmi tartalmától jól megválasztott napról van szó. Legalábbis Neagu Djuvara történész szerint, aki a királyi Románia diplomatájaként épp 1944. augusztus 23-án hagyta el hazáját, hogy aztán már csak 1989 után térjen vissza. Ő huszonöt évig volt elnöki tanácsos Nigerben és azt javasolta a függetlenségét visszanyert ország elnökének, hogy mindegy, mi adja a nemzeti ünnep apropóját, a lényeg az, hogy nyáron legyen, amikor az emberek piknikezhetnek, kirándulhatnak, kihasználhatják a jó időt.

Nos, kereken nyolcvan éve annak, hogy Mihály király – tanácsosai nyomására – lemondatta Ion Antonescut és bejelentette Románia átállását a szövetségesek oldalára.

A történelmi tény értelmezése ma sem egyértelmű. Egyesek cinikus politikai döntésnek minősítik, úgy értelmezve, hogy Románia feladta keleti hódításait és kárpótlásként megkapta Székelyföldet és a Partiumot.

A Maszol jegyzetírója szerint „augusztus 23-án Románia tulajdonképpen saját árulását ünnepelte”. Ezzel szemben Alan Brooke a brit hadsereg vezérkari főnöke úgy vélte, hogy ezzel a lépéssel Románia hat hónappal lerövidítette a háborút és jelentős emberáldozattól és anyagi veszteségtől kímélte meg a világot.

A kérdés számomra az, hogy szabad-e politikai döntéseket morális, vagy moralizáló szempontok szerint vizsgálni. 1944 augusztusában már nem kellett politikai vagy katonai elemzőnek lenni ahhoz, hogy valaki felismerje: Németország elvesztette a háborút. A Vörös Hadsereg már betört Románia északkeleti részébe, a frontvonal valahol a Csernovic-Jászváros vonalon húzódott. Két hónappal korábban a szövetségesek partra szálltak Normandiában és már Párizs felé meneteltek, amelyet
szeptemberben el is foglaltak. Hitler eszelősen folytatta a zsidók és a cigányok megsemmisítését, az auschwitzi krematóriumok szünet nélkül működtek. A világ egyre többet tudott meg a szörnyűségekről.

Mégis milyen katonapolitikai vagy morális megfontolások alapján kellett volna Romániának ebben a helyzetben kitartania a náci Németország oldalán? Mellékesen jegyzem meg, hogy azok, akik elítélik a román államnak ezt a döntését, zavartalanul ápolják Horthy kultuszát, megfeledkezve arról, hogy októberben már a kormányzó úr is hasonló „árulást” akart elkövetni, de neki még ez sem sikerült.

Hegel szerint „a szabadság felismert szükségszerűség”. Nyolcvan év távlatából nyilvánvalónak tetszik, hogy Románia akkori politikai elitje, a demokratikus pártok vezetői és nem utolsósorban Mihály király felismerték azt a szükségszerűséget, amely ha ugyan szabadságot nem is, de mindenképp előnyösebb alkupozíciót biztosított Románia számára a párizsi béketárgyaláson.

Magyarországnak viszont akkor sem voltak és úgy tűnik, hogy most sincsenek olyan vezetői, akik képesek lennének felismerni az ország számára előnyös szövetségi rendszerek értékét. A hepciás vétópolitika, a keleti nyitás – ami alatt voltaképp Putyin pánorosz politikájának a kiszolgálását és a kínai tőke térnyerésének elősegítését kell
érteni – , a „tömbváltás” lehetőségének a felvetése nem fog következmények nélkül maradni.

Mint ahogyan már nyolcvan évvel ezelőtt sem maradt.