Keletre, magyar?

Mottó: „Nincs már itt nekünk semmi keresnivalónk: gyerünk vissza Ázsiába!… Ott nem hallunk kellemetlenül igazmondó demokratákat.” (Ady Endre: Nagyváradi Napló, 1902. január 31.)

„Amiképpen Szent Istvánnak a Nyugatot kellett választania a túlélésért a Kelettel szemben, ezúttal a hanyatló, számunkra érthetetlen, de objektíve is életidegen kultúrájú Nyugat és a felemelkedő, sok dologban rokon Kelet közül ez utóbbi mellett kell döntenünk.” Ezt az útmutatást a magyar kormány „intellektuális” orgánumában, a Mandineren jelentette meg Ungváry Zsolt író.

Eltérő fogalmazásban, kevésbé szókimondóan, de hasonlóan beszélt Orbán miniszterelnök az idei tusnádfürdői táborban. Szerinte az orosz-ukrán háború után 500 éve nem tapasztalt világrendszerváltozás jön, a következő évtizedekben vagy akár évszázadokban Ázsia lesz a világ meghatározó központja, Európa pedig eldöntheti, hogy skanzenné válik vagy beszáll a világversenybe. A magam részéről tévesnek tartom azt a metaforát, hogy ma két Nap van a világpolitikában, a világ nem kétpólusú.

Ha az Egyesült Államokat és európai szövetségeseit tekintjük az egyik pólusnak, azzal szemben Kína nem képez semmilyen pólust, önálló világrendszert.

A pillanatnyilag összeállt kínai–orosz–észak-koreai–iráni tengely nem egy történeti, elvi, jogi alapokkal rendelkező szövetségi rendszer. Hol vagyunk attól, hogy Kína a közeli vagy akár csak a távoli jövőben a világ vezető tudományos, gazdasági, katonai és politikai hatalma legyen? Ez ellen nemcsak az Egyesült Államok küzdene utolsó leheletéig, de Kína szomszédai, India, Vietnam, sőt maga Oroszország sem akarja és nem fogadná el. A Távol-Kelet további államai, Japán, Dél-Korea, Ausztrália, Új-Zéland és a Fülöp-szigetek már de facto szövetséget alkotnak – azért, hogy Kína ne merje bármelyiket megtámadni vagy befolyása alá vonni. Még Tajvan Kína általi bekebelezése sem lenne egy sétagalopp az agresszor számára. Ha pedig mégis bejönne, amire a miniszterelnök tenni látszik, a kínai hegemónia, az Orwell 1984-es víziójánál is szörnyűbb elnyomást jelentene az uralma alá kerülő területeken. Ne legyünk azonban olyan rosszhiszeműek, hogy Kína világuralomra tör. Ahhoz a kínaiak túl okosak. Kína természeti és emberi erőforrásai igazából egy békés világban tudnak érvényesülni. Ezért sem valószínű egy nukleáris fegyverekkel, a világűrben is vívott háború a világhegemóniáért.

A magyar miniszterelnök úgy véli, hogy a magyar érdek valamiféle középút, a „blokkosodó” világ két oldala között. Illúzió, hogy lehetséges egyformán jó viszonyt ápolni Kínával és az Egyesült Államokkal. Két szembenálló hatalom között ugyan lehet ingázni, lavírozni, de aki ezt teszi, az végül könnyen a rossz, a vesztes oldalon találja magát.

Ez a politika vezetett olyan tragédiához, mint Erdély pusztulása volt a 17. század végén, vagy – egy frissebb és ijesztőbb példa – a II. világháborúban Magyarország »utolsó csatlós« bélyegéhez és a magyar nemzet egy tizedének halálához.

Miközben Kína belső viszonyairól, súlyosbodó gazdasági és demográfiai problémáiról inkább csak sejtéseink vannak, azt viszony tudjuk, hogy az Egyesült Államok gazdasága jó állapotban van. Továbbra is élen jár a tudományban, a haditechnikában, és nem autokrácia! És ha be is jönne a magyar miniszterelnök számítása, hogy Donald Trump visszatér az elnöki székbe, ő sem fogja üdvözölni, hogy a magyar kormány Amerika elsőszámú vetélytársával építi a megbonthatatlan barátságot. Mint ahogy a többi NATO tagország vezetői sem teszik ezt. A hatalmas Kína számára pedig a kis Magyarország csak addig érdekes, amíg rajta keresztül tudja betenni a lábát az Európai Unióba az itt működő kínai cégeken keresztül.

Kína vagy Amerika – tessék választani!

Egyetértek egykori politikai ellenfelemmel, Fodor Gáborral, aki az Indexben fejtegette a minap, hogy a Nyugat minden problémája ellenére sokkal erősebb, mint azt a magyar miniszterelnök gondolja, és hogy „az atlanti világnak – Amerika és Európa együttműködésének – egyik legfontosabb tartópillére az a szabadság, amelynek társadalmaink újító készségét, tudásvágyát, gazdasági fejlettségét és az emberhez méltó élet megteremtésének az igényét köszönhetjük. A keleti despotikus hatalmak éppen ettől félnek a legjobban, pontosan ezt nem akarják megadni polgáraiknak. […] Hazánkat Szent István király óta a nyugati kultúrkörbe tartozóként könyvelhetjük el. Hagyományaink, jelenünk és a jövőnk is azt kívánja, hogy a Kelet elismerése mellett, a vele folytatott kereskedéssel együtt ápoljuk a kapcsolatainkat, de tegyük mindig világossá, hogy hová tartozunk, hová köt minket a lojalitás. Ez pedig a nyugati világ, tehát az Európai Unió és a NATO, ahová az orosz (szovjet) megszállás évtizedei után végre szabad akaratunkból hazatértünk a rendszerváltás eredményeként.”

Pillanatnyilag azonban az orosz-ukrán háború foglalkoztatja a legjobban a világ vezető politikusait. A miniszterelnök tusnádfürdői beszédében kettős igazságot látott a jelen háborúban: „Az ukránok azt gondolják, hogy ez egy orosz invázió, sérti a nemzetközi jogot, a területi szuverenitást, ők valójában önvédelemben vannak, és függetlenségi háborút folytatnak.” Ezt nemcsak az ukránok gondolják, ez tény, és nyíltan kevesen vonják kétségbe. „Az oroszok azt gondolják, hogy súlyos NATO katonai fejlesztések történtek Ukrajnában, Ukrajnának meg van ígérve a NATO-tagság, és ők nem akarnak sem NATO-csapatokat, sem NATO-fegyvereket látni az orosz-ukrán határon, vagyis Oroszországnak, mondják ők, joga van az önvédelemhez, ez valójában egy kiprovokált háború.”

Ahogy a Magyar Narancs 2024. május 16-i számában, korábban pedig a Válasz Online-ban „A NATO bővítése és Putyin háborúja” címen részletesen kifejtettem, semmi alapja, bizonyítéka nincs Putyin orosz elnök állításának, hogy az Egyesült Államok, vagy bárki, 1990-ben ígéretet tett volna arra, hogy az egykori Varsói Szerződés tagállamait sosem fogják felvenni az Atlanti Szövetségbe. Maga Putyin sem hiheti, hogy ha egy Oroszországgal szomszédos ország tagja lesz a NATO-nak, az olyan fenyegetést jelent, amit csak háborúval lehet megakadályozni. Norvég szomszédja 1949 óta NATO tag, Lengyelország 1999 óta, a balti köztársaságok 2004 óta, Finnországot és Svédországot pedig az orosz agresszió most vitte be az Atlanti Szövetségbe.

Csak Ukrajna tagsága fenyegetné Oroszország biztonságát?

Ha Oroszország valamennyi nyugat szomszédja tagja ennek a kizárólag defenzív, védelmi célú szövetségnek, akkor onnan nem fenyegeti semmi, a NATO biztosan nem akarná megtámadni. Így figyelmét Moszkva a délről és keletről fenyegető veszélyekre fordíthatná. Viszont egy semleges Ukrajna az oroszokat állandóan arra csábítaná, hogy bekebelezzék. Az EU és a NATO tagjaként Ukrajna Oroszország számára egy stabil és egyre jobb gazdasági eredményeket elérő szomszéd lenne. Példájával ez persze valóban fenyegetné Putyin rendszerének stabilitását.

Az államok szuverenitását annyira hangoztató magyar miniszterelnök hogyan nevezheti agresszív követelőzésnek azt az ukrán igényt, hogy ütközőzóna helyett legyen „a Nyugat része, keleti határőrvidéke”?

A kárpátaljai maradék magyarságnak és az összmagyarságnak is ez az érdeke, ahogy Németh Zsolt is, aki harmincnégy éve a Fidesz külpolitikájának meghatározó egyénisége, rámutat erre az Országút c. lapban most megjelenő írásában. Azt is kimondja, hogy „az ukrajnai vérontásért kizárólag az agresszor a felelős”, ezért „elsősorban az agresszortól, tehát Oroszországtól várjuk el a harci cselekmények azonnali beszüntetését. Ez a legrövidebb út a tűzszünet és a béke irányában.” Régi barátom, az Országgyűlés Külügyi Bizottságának az elnöke joggal figyelmeztet: „Oroszbérencnek és ezért gyanúsnak, vagy akár kvázi ellenségnek tartanak minket nemcsak sok helyen Amerikában, hanem Lengyelországban, a Baltikumban, Skandináviában és – ami a mindenkori magyar külpolitikai ráció szempontjából talán a legérzékenyebb – legnagyobb szomszédunknál, Ukrajnában is, illetve ott csak igazán.” Szinte a számból veszi ki a szót: „Ha sikeres stratégiát akarunk, akkor világossá kell tenni benne, hogy nem szándékozunk Magyarország fejlődését Oroszországhoz kötni.” Mások ezt úgy fogalmazzák, hogy Magyarország ne legyen Oroszország (és Kína) trójai falova, és ne is tegyen úgy, mintha az volna.

Orbán miniszterelnök beszédében élesen bírálta Lengyelországot, mint Európa első számú amerikai támaszpontját, és Európára nézve károsnak nevezte London, Varsó, Kijev, a baltiak és a skandinávok szövetségét. A külpolitikában valóban hasonlóan gondolkodók köréhez hozzátehetjük Romániát is. Ezzel szemben

Magyarország elszigetelődése, külpolitikai térvesztésének mértéke súlyos. Szövetségeseink bizalmatlansága erősödik, a Visegrádi Együttműködés, Antall, Havel és Walesa öröksége, romokban.

Barát lett viszont a 2000-es évek elején élesen magyarellenes szlovák Fico, és az a nyíltan oroszbarát Szerbia, ahol az elmúlt években drámai módon csökkent a magyar lakosság száma és aránya.

Az 1990-es évek elején a horvát és szlovén függetlenség támogatásával két szilárd barátot, jó szomszédot nyertünk. Mára ennek már csak az emléke él – meddig? A történelmünket csak kissé ismerők is kérdezik: hogyan barátkozhatunk az orosszal? De nem 1849 ás 1956 miatt ne barátkozzunk a háborús bűnök sorozatát elkövető Putyinnal, hanem a mai orosz politika, a háború miatt!

Erdélyből a 20. században olyan külpolitikusok származtak, mint Teleki Pál és Bethlen István. Az erdélyi magyaroknak is észre kell venniük, hogy a küzdelem ma már nemcsak a Nyugat és az orosz nagyhatalom között zajlik, a szabad világ és a diktatúrák állnak szemben egymással. És ezt a harcot nem a Nyugat kezdte. Ne menjünk vissza Ázsiába, ne onnan várjuk a magyarság nemzeti érdekeinek a megvalósulását!