Szikra Ferkónak lenni a magyar irodalomban

A Szikra Ferkóval kezdődött minden. Ha nincs ez a könyv, én sem vagyok, legalábbis ebben a formában. Még olvasni sem tudtam. Anyám után hordoztam a szomszédtól kölcsönkért könyvet, aki három váltás, két gyerek és egy férj mellett olvasott fel nekem, közben végezte a házimunkát.

Ferkó, Kalapándi apó, Toportyán király, a földalatti nép teljesen lenyűgözött. Amikor írni tanultam, ebből a könyvből másoltam a betűket. Még nem voltam iskolás, ezért nehezen ment. Aztán elkezdődött a nagy kaland az oktatási intézményekben; leginkább az első napok szúrós, kellemetlen petróleumszagára emlékszem. Nem szerettem az iskolát. Azután meg végleg nem, hogy kedves tanáraim harmincöt diák előtt jelentették be: többé nem kell zeneszakra járnom, nem vagyok elég tehetséges (ezért kénytelen voltam egyedül megtanulni gitározni, ó, minő szégyen!). Aztán hazavitt a pipás, s annak füstjétől már fekete zenetanár, szép 1300-as Daciája volt, és állt az ajtónkban, és várta, anyám majd ad valamit, hogy elintézze, hadd tanuljam tovább a hegedű nyekergetését. De anyám nem adott. Inkább elüldözte. És én olvashattam tovább a Szikra Ferkót.

Később rám bízták az osztálypénzt: két kiló rohadt halat kellett vásárolnom, hogy megvehessem a Tamás bátyó kunyhóját. Most, harmincöt évvel később úgy gondolom, jobb volt rohadt halat venni a könyvvel, mint fóliázni azokat. A politikum ilyen jellegű összecsapása a könyvekkel előbb vagy utóbb az adott politikum felszámolásával jár. Akarják az emberek a szólásszabadságot, bármit is tesznek ez ellen a rendszer kopói. A szó szabad, lehet mögötte vagy ellene pénz, paripa, fegyver.

Ferkónak is volt paripája. Csak rajzolt egy elefántcsont lapocskára, és máris előtte termett. Az egekbe is elvitte, hogy legyőzze Villám vitézt. És hiába volt rengeteg pénze Toportyán királynak, melyet a mocsárba szórt, s a mocsárból hadsereg született, Ferkó világverő kardja úgyis legyőzte a nagyurat. Vagy: nagyurakat.

Amikor Ferkó elindult, hogy megkeresse a világverő kardhoz való szűzaranyat, acélt, még nem tudta, hogy békaemberekkel fog találkozni.

Elnézést, elkalandoztam, belebotlottam A tanú filmbe, Bacsó Péter nagyszerű alkotásába. Elkészült 1969-ben, bemutatták 1979-ben. Az a Szikra Ferkó, amely nekem van meg, 1975-ben jelent meg, két évvel a születésem előtt. Ismerőstől kaptam, mert a szomszéd könyvét totálisan szétolvastam, bár a roncsokat, mint első írásos nyomaimat, most is őrzöm. Nem világverő karddal, elég oda egy doboz is. Néha a dolgokhoz csak egy doboz kell. Például a jelentésekhez. Ó, gonosz vagyok. Vagy nem? Ismétlem: A tanú 1969-ben készült, tíz évre dobozolták, csak utána mutatták be, mára alapköve a magyar filmkultúrának. Az én Szikra Ferkóm 49 éve jelent meg a Ion Creangă Könyvkiadó gondozásában. Itt van mellettem, ha ez podcast lenne, most hatásosan felmutatnám.

Ötven év, te jó ég. Olvasóm, tudtad, hogy a magyar könyvvilágban évente hozzávetőlegesen 13 ezer cím jelenik meg? Erdélyben magyarul mintegy ötszáz. Magyarán: ahhoz, hogy Ferkó az asztalomon legyen, derekasan meg kellett küzdenie az idővel, konkurenciával. Heroikus csata volt, Ferkónak mintegy 630 ezer könyvet kellett legyőznie, hogy itt legyen mellettem. Ahogy elnézem a borítót, meglehetősen sértetlenül élte túl a harcot, persze megvannak a maga ráncai. Sok írótársam kívánná, hogy legyenek ilyen ráncai. Én is.

Ezekhez az íróráncokhoz nem jelentéseken, díjakon, pénzen át vezet az út. Persze nem árt, ha beesik néhány díj, végül is megtartja a kedvet az emberben, de – és ezt őszintén sajnálom – nem a díjak teszik az embert. Amikor a Marosvásárhelyi Rádiónál készítettünk felvételt, Parti Nagy Lajossal úgy beszélgettünk, mintha nem állna köztünk díjrengeteg. Akkora érdeklődéssel hallgatta a lemezjátszókról rögtönzött kiselőadásomat, hogy a végén már szégyelltem magamat közvetlensége miatt. Később Kovács András Ferenccel fogtunk kezet, váltottunk néhány keresetlen szót. Az volt az utolsó alkalom. Megrázott. Megráz a mai napig. Nekik megvannak az íróráncaik, s bármit mond róluk bárki, nem díjak, nem a rendszer tette oda, hanem az idő, mely ebben az esetben jótékony, holott elég gyakran ellenségként emlegetjük. (Gyorsan oszlassak el egy közhelyet: az idővel a könyvek nem érnek, hanem jól öregednek.)

Ahhoz képest, hogy kivágtak hegedű szakról, és egymás után zsebeltem be a rossz jegyeket, és utáltam az iskolát, mint a szart (ezt húznom kellene?), annyit olvastam, hogy a sepsiszentgyörgyi megyei könyvtárban már nem is törődtek, hány művel a hónom alatt iszkolok ki az ajtón. A művészeti líceum szerény állománya már rég nem elégítette ki az igényeimet. Mikor az elméleti líceumba bejutottam (stílusszerűen utolsónak), és két év múlva öt napig parkolópályára tettek (kirúgtak), az iskola könyvtárában kellett letöltenem e nemes, hatásos büntetést. Hasznos volt: a könyvtár akkor kapott adományba néhány ezer címet, a katalogizálatlan művek közül annyit loptam, amennyit csak bírtam. Nem tartom bűnnek a könyvlopás tényét. Fóliázásukat annál inkább. A díjaik sem érdekelnek. Például Hemingwayt, Faulknert, Krasznahorkait, Nádast annyira unom, hogy ki lehet kergetni velük a világból – ez nem jelenti azt, hogy maradéktalanul el nem ismerném jelentőségüket. De én unom. S az unalom szabadsága mindenkinek megadatik. Erről szól a művészet, az alkotás. A szabadságról. Hiába veszi meg azt ideiglenesen ilyen vagy olyan politikai rendszer. Hiába ítélnek oda haveroknak ilyen vagy olyan díjat, azzal csupán magát a díjat fokozzák le. Például a József Attila-díj kiosztásakor már előre nevetjük, ki kapja meg. Vagy milyen arányban ad a rendszer, és kap a művész. Moldova György ezt pontosabban megfogalmazta: „A díjakat nem a galambok kapják, hanem a galambászok, nem a teljesítmény számít, hanem a teljesítő elfogadottsága. Ha egyszer hivatalosan is »feketeseggű«-nek vagy elkönyvelve, felmutathatsz bármekkora eredményeket, nem fogják elismerni. Az államilag futtatott »menők« viszont nem tudnak megbukni, kudarcaikat a hatalom kimagyarázza és átminősíti sikerre. Csak idő kérdése, hogy Wass Albert jobboldali írót hivatalosan is Tolsztoj Leóvá nevezzék ki”. Szegény Moldova! Az egyik legolvasottabb magyar író vagy, mégis szégyen rólad beszélni. Talán mert kommunista voltál? Vagy túl emberközeli? Nem tudom. Mindenesetre a tudorok lenéznek. Én nagyon szeretlek, pedig nem is vagyok kommunista, nem is leszek, 13 év a diktatúrában untig elég volt örök megutálásához.

Ha már Wass Albert, akkor Nyírő József, ha már Nyírő, akkor Szálasi, ha már Szálasi, akkor fasizmus. Nagyon meglep, hogy Nyírőről könyvtárakat neveznek el. Ha tovább fóliázzák a könyveket, akkor csak idő kérdése, mikor lesz Szálasinak is valami nagy szobra valami nagy téren, hogy Horthy is irigykedve nézze. Meglepően önsorsrontók tudunk lenni mi, magyarok. De ez már hozzánk tartozik, mint az a felfoghatatlan tény is, hogy Erdély multikulturális közeg, társadalom, világ.

És ebben rejlik valami csoda, ebben a nagyszerű kavalkádban, melyet persze próbálnak kifosztani a különféle aktuális Toportyán királyok, akik napjainkban a klasszikus oszd meg és uralkodj elvet használják. Gyűlölködést szítanak, holott igazán szükség lenne a nyugalomra. Magyarország közhangulata egyenesen elszomorító állapotban van, erre emberi életek mennek rá, fóliázástól függetlenül.

Szegény Ferkó! Ha hat évesen tudom, hogy a gazdád majd jelent, olvaslak talán? Elolvasom a Méhes regényeket? A Ginát, a Kolozsvári milliomosokat, gyakorlatilag Méhes összes művét, a színdarabokon kívül? Írok róluk? A válasz, a hatásos válasz: igen. Szikra Ferkó megfertőzött. Miként megfertőzött Szilágyi Domokos, ezért el sem olvastam, hogyan és mit jelentett. Kell hagyni valamit az irodalomtörténészeknek is, ne hápoljam el mindenki kenyerét. Ja, és Székely János is lenyűgöz, és tudom, bármelyik pillanatban bárkiről kiderülhet, hogy ilyen vagy olyan rendszer kopója volt. Át kellene világítani az összes magyar írót 1950-től napjainkig. Lenne pár felszisszenés, az bizonyos.

A Magyar Írószövetség tagja vagyok, jogosult budapesti szállásuk használatára, melyet Nagy Elek, Méhes György fia újíttatott fel. Néhányszor ott aludtam, bízisten közelebb éreztem magamat Szikra Ferkóhoz. 2023-ban megjelent regényemre, a Holdanya unokájára ugyancsak hatott Ferkó, a földalatti népet innen csórtam (persze alaposan átdolgozva). Ha nem tartottam volna seggnyalásnak, küldtem volna Nagy Eleknek a regényből, tessék, itt van, köszönöm édesapád nagyszerű hatását.

Nem egyszerűek a dolgok. Főként ha a megélhetés üti fel a fejét. Nagyon sok a szabadúszó író, kevés a nagy tehetség, de kenyérhez mindenkinek joga van. Éppen ezért a Méhes György-díj legalább annyira fontos, mint jóformán az összes többi. És kétféle Méhes díj van, Erdélyben a kisebbikről, a debütdíjról döntenek. Elegendő megnézni a kitüntetettek névsorát. Becsszóra, mindenki megérdemelte, márpedig ezt kevés díj mondhatja el magáról. Írom ezt én, akinek semmiféle elismerése sincs. Pedig Baka Lujza, Karády Katalin, Vaskos Malac pályázatra mehettem volna, hogy aztán kitegyem a pofakönyvre: ne mit nyertem, emberek. Áldott lájkvadászat, idiotisztikus szociális média: károsabb a hatásod, mint a második világháborúé. Az emberek óriási többségének fogalma sincs, honnan jönnek a díjak, mit jelentenek, csak a DÍJ szót látják. Komoly karriert lehet erre építeni. Elismert író tudsz lenni úgy, hogy közben egy szót sem olvastak tőled. Tényleg.

Ami pedig Nagy Elek pénzét illeti, hadd döntse el ő, mit tesz vele. Akinek kell, elfogadja, akinek nem, az is. Hogy honnan van pénze, az már rá és az adóhivatalra tartozik. De például az erdélyi irodalomnak egyáltalán nem mindegy, hogy ez a pénz hová kerül. Tréfán kívül: itt égető szükség van rá. Kisebbség vagyunk, a román állam nem arról híres, hogy elkényeztetné a kisebbségeket.

Szikra Ferkó 1956-ban látott napvilágot. Abban az évben szabadságharc volt Magyarországon.

Szikra Ferkó az idén töltötte hatvannyolcadik életévét. Kevés könyv mondhatja el ezt magáról a 630 ezer közül.

Köszönöm Méhes Györgynek, hogy megírta, útjára engedte.