A méhesi darázsfészek avagy mikorra várható a következő trauma-centenárium?

1977-ben 16 éves vagyok. Éppen Ady-centenárium van.

Akkor 1944 óta 33 év telt el. Én éppen – másik két akkori osztálytársammal – az Új Élet – 1977/21. szám, 17. oldalán pózolok, ezért tudom ilyen pontosan (elérhető a digiteka.ro-ban).

Ma, 2024-ben 1989 óta 35 év telt el. Van tehát két év előnyöm vagy pluszom.

Ezt onnan tudom, hogy éppen magamról írok. A gyermekeimnek, mert úgy gondolom, nem elég életet adni, egy történettel is tartozunk nekik. Csinálunk ugye egy csomó gyereket, akik hirtelen tönkreteszik az ifjúságunk, nem engednek minket kifejlődni, megvalósulni aztán hirtelen megnőnek s aztán ülhetek itt s mesélhetem nekik az életem, amit nem volt időm élni!

Közben meg az életnek a megnemélt része hirtelen nekem is hátat fordít és történelemmé lesz.

Így hát olvashatom, miből maradtam ki.

Én és a ma tizenhat évesei!

Mit tudnak ma erről az 1989-ről és az azt megelőző évekről a ma 16 évesek?

Mit tudtam én 1977-ben a nagyváradi (és a Bihar megyei) zsidók vagy egyszerűbben magyar tudatú nagyváradiak jogfosztásáról, elhurcolásáról, megsemmisítéséről?

Semmit!

És kinek a hibája, mulasztása volt mindez a nemtudás? Nem tudom! Az én szüleim akkor még nálam is kisebbek és még fiatalabbak voltak, mint én akkor: 10 és 15 évesek. Az én gyermekeim meg már most sokkal idősebbek, mint én voltam akkor.

Ma már – nyolcvan évvel később – sokkal többet tudok erről a nagyváradi, az észak-erdélyi és úgy általában a magyar tragédiáról is. Kicsit nehéz ma is hozzáférni helyi adatokhoz, de a nagy egész azért jól látszik:

„Forró köszönet jár Magyarország barátainak, Mussolininek és Hitlernek. A magyar kormánynak, ismerjük el, igen nagy érdeme, hogy eréllyel és határozottsággal, következetes politikai vonalvezetéssel őrködött, hogy ez a kérdés ne kerüljön le a napirendről.” BALKÁNYI KÁLMÁN, EGY KERESKEDŐ NAPLÓJA 1934-1941.

Ahogy ma mondani szokás, Balkányi zsidó származású és egykor még az Országos Magyar Kereskedelmi Egyesület igazgatója is. Ma, innen ebből a mai történelmi tudatunkból visszatekintve félelmetes ez az optimizmusa.

Félelmetes, hogy a jelenben mennyire vakon lehet bízni vezetőkben és jövőben!

Hány millió halott még a jövő?

De ha már jövő: érdemes-e még 45 évet várni, hogy egyáltalán merhessünk beszélni azok felelősségéről, akik közöttünk éltek, akikre felnéztünk, és akik – egyre többről tudjuk – megvezettek minket?Persze – tudom –, könnyebb lenne ez is, ha egy amerikai filmben egy mexikóiról kellene véleményt formálnunk!

Vagy úgy is kérdezhetném, mi köze van a ma 16 éveseinek mindehhez? Semmi!

Én is kezdek visszatérni valaholi, valamikori humoromhoz (vive la humor rights) miután elolvastam most legutóbb Juhász-B. Kincső remek írását (Mérce, merci!).

S közben az jut eszembe, hogy ki a Látó finanszírozója (hogy dar de unde vine banii) és nem derül ki (ott), majd a Wikipédián ott, igen!

És erről csak az jut eszembe megint, hogy nem érdekel engem már semmi, csak az, hogy van-e ennek relevanciája arra nézvest, hogy elősegíti-e ez az ember marsraszállását. Mert mi célunk lehetne nekünk még!

Vagy például ez: Orbán a Viktorotok (más elidegenítési reflexek szerint: Viktorunk, a magyarok tora) eltávolítását!

És ez nem humor ez csak egyfajta lelkihigiéniás önkezelés. Elég volt már mindenből, ami nem az én életem, gondolom büszkén, önmegvalósultan.

És küldöm boldogan minden még kevés barátomnak a méhesi darázsfészekről szóló remek írásokat, hogy én mikből maradtam ki azzal, hogy 1990-ben eljöttem Romániából.

De aztán megértem, a pillangó- vagy pingvinhatás rebbenései azok az egész társadalom deffektusainak ordító kifejezései.

És zárva soraim -hadd foglaljam itt bele a véleményem (csak semmi több hasonlat és szóvicc!)-:

a bármilyen és bármiben bármitől különböző kisebbségek traumái összességükben az egész társadalom traumáivá válnak.

Ma 63 éves vagyok

Úgy látszik, nemcsak ez a napom, de még jó néhány évem is ezzel fog eltelni, olyan dolgokról írni a véleményem, amikhöz már semmi, de semmi közöm, de mégis része életem meghatározó szakaszának, fiatalságomnak. Ezért bocsáttassék meg nekem vagy nézessék el: Kulcsár Árpád munkáját csakis dicsérni lehet, sőt kell is.

Egy olyan munkát végzett el, amit – hát például – a különböző alapítványok már rég el kellett volna, hogy végezzenek. Az egyetemek. Az egyházak. A civil szféra minden része és rése.

Az hogy a romániai magyarság, mintha mi sem történt volna, elsétál múltja mellett, nem jelenti, hogy az ott történtek meg nem történtté válnak majd idővel.

Mert lehet, hogy a pénznek nincs szaga, de – látjuk – a múltat sem tudja el- vagy átmosni!

És a „nem tudtam róla” nem mentesít.

De talán gyorstanulságként, egy egyszerű pragmatikus javaslatként: hogy ne ez történjék majd másik 30 év múlva, hogy ne ez a dal legyen, ideje lenne tisztázni a most 30 évvel ezelőtt történteket.

Hogy majd ne a mitsemtudó gyermekeitek dolga legyen a TI életetekkel szembenézni, kezdjétek el már ma ti, otthon a négy fal között vagy a diófa alatt.

És még azt is gondolom, ezt (Méhes György vagy mindegy, ki lesz a következő) sem lehet már megoldani csak magyar ügyként, csak nagyváradi, kolozsvári, erdélyi, romániai magyarság feladatként!

Ha mindezzel szembe tudtok nézni, jobban, könnyebben és szabadabban tudtok majd Európa azon szegletében lélegezni, ahol élnetek kell.