Vitézkedők

Nézem az egyik közösségi oldalon megjelent hírt és fényképes beszámolót arról, hogy április 27-én megtörtént a „Történelmi Vitézi Rend Erdélyi Tagozatának avatóünnepsége az 1782-ben Nagyboldogasszony tiszteletére felszentelt kápolnában, a Gyimesek legrégibb templomában”.

A mellékelt képeken mintegy két tucat vitéz látható az ügyvédi palástnak, a maturandusok tógájának és a reverendának valamilyen fúzióját megvalósító köntösben, amelyet a magyar címer ékített, de egyeseknek kitüntetés, ha jól láttam, Nemzetvédelmi Kereszt is fityegett a mellén. A pillanat ünnepélyességét és szellemiségét a magasba tartott magyar hadizászlók voltak hivatva megjeleníteni, és ott volt még három cirkuszi egyenruhára emlékeztető hacukában feszítő díszhuszár és egy úriember, aki egy párnán mereven tartotta a Szent Koronát (vélhetően a másolatát, bár…).

Nem tudom, hogy e giccses komédia marcona szereplői egyáltalán tudják-e, hogy milyen rendnek váltak tagjaivá. Tájékoztatásul idézem a precizitásáról és mértéktartásáról ismert kiváló történész, Romsics Ignác ismertetését a Vitézi Rendről:

„[Horthy] fajvédelmi ötleteinek megvalósítását részben a Vitézi Renden keresztül vélte kivitelezhetőnek. Ennek 1920-as megalapítása egyfajta új nemesség létrehozását jelentette. A rend célja az első világháborúban és az ezt követő forradalmakban helytálló veteránok megjutalmazása volt. Horthy magának tartotta fenn a felvétel jogát, és így érvényesíteni tudta azt az elvárását, hogy csakis magyar családnevű és nem zsidó személyt vettek fel. A földműves vitézek úgynevezett vitézi birtokot is kaphattak – ez általában húsz holdat jelentett. Emellett a vitézek számos gazdasági és szociális kedvezményben részesültek. A vitézi telkek kiosztása 1939 után a kisajátított zsidó földekből gyorsult fel: 1943-ra 5200 legénységi állományú vitéz 95 ezer és 442 tiszti állományú vitéz 19 ezer hold birtokot kapott. Utóbbi kategória nyilvánvalóan nem szociálpolitikai intézkedés, sokkal inkább az <> megnyilvánulása volt, hiszen a hivatásos tiszteknek a földbirtok csak mellékjövedelmet jelentett”. (Romsics Ignác: Honmentők / honvesztők, Helikon Kiadó – Budapest, 2021)

Javaslom az újdonsült vitézeknek, hogy sürgősen kezdeményezzék a Románia Parlamentjében a földtörvény módosítását, hogy megkapják húszholdas járandóságukat – biztosan találnak olyan magyar képviselőt, aki ezt felvállalja.

A zsidó vagyonok kisajátítása már egy kicsit nehezebb ügy lesz, mert azt az önök vitéz elődei már megtették és arról is gondoskodtak, hogy jogos tulajdonosaik ne
igényelhessék azokat vissza.

Nemes vitéz urak, valóban ez az a hagyomány, amelyre önök büszkék és amelyet tovább akarnak vinni? Tényleg sikerült eljutni történelmünk legsötétebb időszakának a dicsőítéséig? Remélni szeretném – de távolról sem vagyok benne bizonyos –, hogy mindössze tudatlanságról, a bohóckodás iránti vonzalmukról és nem nyílt antiszemitizmusukról van szó.

A gyimesi vitézkedés ugyanakkor rávilágít a szimbolikus politizálás csapdáira. A hagyományőrzés fedőnév alatt folytatott paprikajancsiskodás, az ordas eszmék és jelképek ilyetén visszacsempészése a közéletbe egyenes útját jelenti a szélsőjobb legitimációjának, az újfasizmus térnyerésének.

Hogy ezt a veszélyes játékot a magyar kormány nemcsak eltűri, de hallgatólagosan támogatja is, aligha meglepő. Az viszont, hogy Erdélyben – amelyet előszeretettel nevezünk a tolerancia földjének – is terjed, több szempontból is aggasztó. Annak a jele, hogy a fasiszta hagyományőrzők semmit sem tanultak a történelem leckéjéből, de ez legyen az ő gondjuk.

Viszont különösen fájdalmas, hogy az az RMDSZ, amelyik Domokos Géza vezetésével 1990-ben még megkövette a romániai zsidó közösséget a második világháborúban elkövetett magyar bűnökért, most nem érzi szükségét annak, hogy elhatárolódjék a
Székelyföldön parádézó Betyárseregtől vagy a gyimesi vitézektől.

Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség álláspontját. A Transtelexnél fontosnak tartjuk, hogy egy adott témáról az olvasóink minél több meglátást és érvelést megismerjenek.