A KMDSZ, Jánoska, és a többiek

Nemrégiben jelent meg az új szemen egy cikk a KMDSZ-ről, melynek szerzői azt állapították meg, hogy a diákszövetség nem látja el a kolozsvári magyar diákok érdekképviseletét, ehelyett tagjai számára ugródeszkát biztosít az RMDSZ-be, valamint az egyetemisták szórakoztatását tekinti feladatának. Ugyanez egyszerű tőmondatokban: kenyér és cirkusz. Hja.

Ugye, réges-rég, a megboldogult ántevilágban működött Kolozsvárt egy – ismerősei által csak Jánoskának hívott költő. Ez a János gyakorlott botránkoztatónak bizonyult a honi magyar prérin: hol Fekete Pákót állította a Szent Mihály-templom tövébe, majd onnan a Bulga dj-pultjai elé, hol – és ez talán gyakoribb volt – versbe foglalt olyan szavakat is, hogy „fasz”, mindemellett csinos vállalkozást épített ki magának óperenciás tengeren innen és túl.

Vagyis (saját állítása szerint) fölszabadította a nemi ösztönt, és azonmód befogta azt termelni saját vállalkozásába. Be is menetelt a NER-be, akár a légió. Persze, libidótlan kritikusai legfőképpen a faszozásra buktak (hiszen képzeleti horizontjukat ugyanúgy a piac-alapú irodalomfinanszírozás töltötte be, legfönnebb negyedakkora eredménnyel), így a jó János király kezeit széttárva jelenthette ki, hogy aki őt kritizálni meri, az elméletieskedő prűd szar, és olyan messze áll a való élettől, mint ide Aknavásár.

No, kicsit erre emlékeztetnek azok a replikák, amelyeket a kocsmai félhomály suttogott felénk az évek folyamán a KMDSZ érdekképviseletének számonkérésekor. A halhatatlan kolozsvári irodalmi őstoposz: hogy aki nincs benne az élet sűrűjében (ergo: nem iszik, partizik), azzal „ott fent valami baj van”, az csakis valami elvetemült elméleti figura lehet, harisnyás bölcsészlány, vagy, ahogy egy szabatos szókincsű biztonsági őr fogalmazott irányomba: „elvont fasz”.

De hol van már a tavalyi hó!

*

Mi nem kérjük, hogy a KMDSZ ne szórakoztasson. Még csak az sem sugalljuk, hogy a szórakoztatás és az érdekképviselet egymásnak ellentmondó dolgok lennének. Sőt. Pont szerves összetartozásuk mellett érvelünk, ráadásul a KMDSZ emblematikus rendezvénye, a Diáknapok példáján keresztül.

Valóban fenséges, ahogy május elején diákcsapatok tucatjai vonulnak Kolozsvár főterére, megőrizve és újrajátszva valamit a középkori népi ünnepek és játékok karneváli hangulatából. Karneválok voltak ugyanis ezek a szó bahtyini értelmében: a hétköznapi életet szervező ellentétek erre az időre fölfüggesztődtek, egymás mellé került a szent és a profán, a bolond és a bölcs, a koldus és a király. Az emberek a társadalmi hierarchiák zárójelezésével ünnepeltek, megengedett volt a tabusértés, a blaszfémia, a kicsapongás.

A karneválok sajátos nevetéskultúrája, mondhatnók, demokratikus és kritikai éllel bírt. Jánoskától és csapatától eltérően nem pusztán az erkölcsöt, hanem az erkölcsöt létrehozó uralmi és tulajdonviszonyokat vonta bírálat alá. Elképzelhetővé tette és meg is valósította a fennálló kritikáját, kiröhögte a hatalmasokat, sőt, a risus paschalis, a húsvéti nevetés során e világ fejedelmét, a nagy vesztest, magát a sátánt is.

Ezt a parttalan, felszabadító nevetést, burzsujgyilkos akasztófahumort nem tartotta meg magának a középkor. François Villon diákszerű alakját, vágánsköltészetét Faludi György úgy aktualizálta saját korára – a múlt század harmincas éveire – hogy kritikai potenciálját nem csak hogy érvényben hagyta, de meg is sokszorozta.

Az akkor Európában előretörő fasizmussal szemben, (melynek sikere József Attilát meghasonlásra késztette a tudományos szocializmus eszméivel, így érdeklődése a kapitalizmus emberi lélekre gyakorolt hatásai, a freudomarxizmus felé fordult) inspirációt és reményt képviseltek többek közt azok a sorok, melyekben Villon mester embertársai bocsánatát kérte.

Természetesen, a régi korok kategóriái nem feleltethetőek meg egy az egyben a mostaniaknak; közöttük más típusú viszonyt kell látnunk. A középkori karneváljátékok és ünnepek radikálisan egyenlősítő rítusai most a mi politikai képzeletünket szabadítják föl. 1229 Párizsa vagy 1355 Oxfordja – hogy csak a két legnagyobb középkori egyetemi sztrájksorozatot említsem – vagy bahtyini megfogalmazásával élve a nép második élete, igazibb valósága mindig is áthatotta azt az első életet, amely az uralmi- és a tulajdonviszonyok befolyása alatt állt.

*

És a Diáknapok? Eddigi érvelésünk mintha azt támasztaná alá, hogy a KMDSZ által szervezett rendezvények valamiféle felszabadító hatással bírnának, holott dehogy. Pusztán azt tartottuk fontosnak hangsúlyozni, hogy a karneváli játék, humor, és nevetés nem értelmezhető a képzelet felszabadításának és a fennálló rend kritikájának a komponense nélkül. Nyilvánvalóan ez utóbbiak a KMDSZ bármely szórakoztató rendezvényéről teljességgel hiányoznak.

A kolozsvári magyar diákság nyilván nincs ott testületileg a Törökvágáson, de akik részt is vesznek, azok közül sokan jól érzik magukat. A Diáknapok – és bármely KMDSZ-rendezvény kritikája hosszú évek óta ugyanaz: elharapózó ivászat, altesti humor, maga után kívánnivalót hagyó szervezés, sokak szerint indokolatlanul dráguló belépők, nevetséges, megalázó, pénzigényes játékok (az igazán profi csapatoknak szponzorokat kell találniuk, vagyis a szórakozás áruvá válása), túlterhelt, a lelküket hetekig a dolgok zavartalan lefolyásába ölő szervezők, az egyetem mellőzése a felkészülés és a lebonyolítás időszakára, stb.

Az ilyen típusú kritikákból pedig legtöbb esetben a pórul járt résztvevők és a túlhajszolt szervezők vitája, süketek párbeszéde lesz. Miközben ilyen jellegű hibák minden egyes hierarchikusan felépített, olcsó- vagy ingyen diákmunkát használó intézményre, szervezetre jellemzőek, és jó részben magából a szervezeti formából, a projektalapú, prekár diákmunkák milyenségéből fakadnak. Ha mondjuk a KMDSZ egy diákszakszervezet, uram bocsá’ egy munkástanács belső demokratizmusával működne... nos, ahogy a vicc mondja, a jóisten maga jönne ki a friss KMDSZ-székházból kétségbeesve, hogy ezt már az ő politikai képzelete számára is kihívás. Az ilyen jellegű kritikákra a KMDSZ legjobb esetben is látszatintézkedésekkel, ellenőrzött szórakozással, netán személycserékkel válaszolna – vagyis valójában nem változna semmi.

A mi kritikánk tárgya viszont nem a business as usual, hanem a KMDSZ szórakoztató tevékenységének ideológiai szerepe. Az új szemen megjelent szöveg két lényeges megállapítása szerint a KMDSZ tevékenysége jócskán kimerül

1. saját és részben az RMDSZ utánpótlásának kinevelésében

2. az öncélú szórakoztatásban.

Vagyis kimondhatjuk, hogy a KMDSZ a fennálló társadalmi rendet fogadja és fogadtatja el, hogyaszongya a sör nem ital, az asszony nem ember és a medve nem játék (és pár éve ugyanez hipszterváltozatban). A KMDSZ-humor nem a hatalmat neveti ki, hanem a hatalommal együtt röhög minden olyan kísérleten, amely bármilyen halkan és szelíden csak annyit mondana: lehetne más is a diákélet.

A KMDSZ azért szórakoztat, hogy leplezze: mást nem csinál. Főleg érdekképviseletet nem.

És népszerűségére rögtön más fényt vet, ha belátjuk, a bulik célja pusztán a gőzkieresztés, nem pedig az egyre egyenlőtlenebb, hozzáférhetetlenebb egyetemi rendszer alternatívájának felmutatása. A magatehetetlen szórakozás, az itatásban és szexualizáltságban rejlő ösztönkiélés pedig a depresszív hedóniát rejti – hogy nincs más, amit tenni lehet, akkor eszméletlenre szórakozzuk magunkat.

Ha senki nem szervezi meg a BBTE épületfoglaló partyt, amikor az egyetem az n-edik nem bentlakáscélú ingatlant vásárolja a városban, ha senki sem veszi blokád alá a rektorit, amikor a növekvő szessziós stresszt motivációs csoportok létesítésével óhajtják kezelni, akkor tényleg nem marad egyéb, csak a Törökvágás.

Mi viszont lemondunk a KMDSZ-ről és maradunk a karneválnál. Mert a tegnap karneválozói másnap a való életet élték: egyetemet rohamoztak, sztrájkot hirdettek, tantermeket foglaltak, szervezkedtek a rossz minőségű szállás, étkezés, tanítás ellen, és ami talán a legfontosabb: együtt élték át a tantermekben a világ értelmezésének, az utcákon pedig megváltoztatásának az eufóriáját.