Kivel rokonszenvezzen Koszovó? Izraellel vagy a palesztinokkal?

Múlt szombat előtt ez nehezen eldönthető kérdés volt; a Hamász rendezte vérfürdő óta érző ember csak azt gondolhatja, hogy a palesztin terroristák embernek kinéző szörnyetegek voltak. Persze nem szabad ezt minden palesztinaira, akárcsak Gáza minden lakójára vonatkoztatni, az azonban bizonyos, hogy nincs az az ügy, nincsenek olyan sérelmek, amik ha nem is indokolttá, de legalább érthetővé tennék az október 9-i hajnali támadást követő brutalitásokat.

Most mégis megpróbálom fölvázolni, mi volt a terroristák motivációja, amit a több országban mellettük tüntetők (főleg, de nem kizárólag iszlámista arabok) osztanak, sőt ebből kiindulva helyeslik fegyvertelen civilek, csecsemők és aggok kegyetlen lemészárlását.

Egy mondatban összefoglalva, némileg Koszovóhoz és Erdélyhez is hasonlítva, van egy terület, egy ország, amit két nép érez magáénak, és nem képes rajta békés módon megosztozni.

A történésznek elfogulatlannak kell lennie, vitás kérdésekben igyekszik megérteni az ellentétes véleményeket is, végül azonban foglaljon állást, de ne tekintse magát bírónak. A jó politikus az országok közötti vitákban elsősorban hazája, pártja érdekét nézi, de saját érzelmei és tapasztalatai is befolyásolják.

Én mindkét minőségemben megértem ugyan a palesztinai arabok elkeseredettségét, indokoltnak tartom, hogy legyen saját államuk – de ne Izrael rovására, ne kívánják Izraelt, a zsidó nemzet ősi hazáját megsemmisíteni, lakóival együtt. Izrael, a keresztények Szentföldje, már jóval az arab hódítás előtt létezett, és 1948-ban, a Holokauszt borzalmainak is a hatására, újjászületett. Az 1919-ben Palesztina néven létrejött brit mandátumterület lakosságának nagy része arab volt, de a zsidó bevándorlók növekvő száma elvezethetett volna egy kétnyelvű, két egyenjogú nemzet alkotta államhoz. Ilyen kísérleteket ismer a történelem, talán Ciprus lenne erre a legközelebbi példa, de ott sem működött, a török és a görög lakosság ellentéte háborúhoz, a sziget fölosztásához vezetett. De a békét, a nyugalmat ez sem hozta el. Az ellenpélda Svájc, az országot alkotó négy etnikum példás együttélésének sajátos történelmi és földrajzi, valamint gazdasági okai vannak. 1918 végén fölmerült Magyarország, vagy csak Erdély átszervezése valamiféle „Keleti Svájc”-cá, de a győztes pozíciójába került nem-magyar nemzetiségek, elsősorban a románok ezt elutasították.

Jugoszlávia kudarcát alapvetően az okozta, hogy a szerbek ténylegesen sosem tekintették velük egyenjogúnak a horvátokat és a szlovéneket, az albánokról és a magyarokról nem is beszélve. A többnemzetiségű Csehszlovákia is szétvált, csakúgy mint a Szovjetunió, szerencsére békés úton, de az oroszok nem akarnak beletörődni abba, hogy az egykori orosz birodalom minden népe, kivált az ukrán, saját államot alkosson.

Kimondhatjuk tehát, hogy a többnemzetiségű országok a modern nemzeti tudat 19. századi kialakulása következtében nem működnek, a véres összecsapások megakadályozására jobb a felbomlás önálló nemzeti államokra.

Csak az a probléma, hogy Közép- és Kelet-Európa az I. világháború előtt egy tarka etnikai mozaik volt, sok területen, kivált a városokban, kevert népességgel, vagy eltért a város és a környező falvak lakosságának a nyelve, tehát a magukat nemzetinek nyilvánító államokban jelentős számú nemzeti kisebbség élt és még él. Amennyiben ezek a kisebbségek szabadon használhatják nyelvüket, őrizhetik kultúrájukat, és valamifajta önkormányzattal rendelkeznek, akkor helyzetük elfogadható, de a többségi nemzetek erre ritkán hajlandók, a vágyuk az, hogy kisebbségeiket asszimilálják, vagy elűzzék. 1945 után ezt tette Csehszlovákia hárommillió némettel, és 800 ezres magyar népességét is ki akarta telepíteni, de ez csak részben sikerült.

A Balkánon is a török hódítástól örökölt probléma a lakosság kevertsége. Ezzel Észak-Macedónia több-kevesebb sikerrel, albán népessége de facto autonómiájával megbirkózni látszik, Szlovénia, Horvátország és Szerbia is jogokat biztosít (csökkenő létszámú) kisebbségeinek. Sajnálatosnak tartom, hogy a függetlenségét önerőből, de hatékony nemzetközi támogatással megszerző Koszovó nem akarja elfogadni szerb kisebbsége önkormányzatát, területi autonómiáját.

Az új albán állam érthető módon tekinti az 1948 óta minden tekintetben rendkívül sikeres országot építő Izraelt követendő példának. Lehet, hogy a koszovói albánok közül a függetlenség megszerzése előtt sokan a Palesztinában önálló államot teremteni akaró arabok helyzetéhez hasonlították magukat, de önállóvá válva nem akarják követni azt az Izraelt, amely a jogszerinti területén élő (ott maradt) arabok számára eléggé széleskörű jogokat biztosít, pártjuk jelen van a Knesszetben, fontos elemét alkotják az ország politikai életének.

1990 után a szerbek jó része gyászolja Jugoszláviát, de beletörődött ebbe, ahogy Magyarország is a történelmi ország Trianonban történt megcsonkításába.

Izraelben viszont a lakosság többsége a kétezer évvel ezelőtti ország helyreállításáról álmodik, és nem akarja tudomásul venni, hogy több mint ezer éve annak jó részén ma arabok laknak.

Mivel az utóbbi években zsidó telepesek Izrael nemzetközi jogi határain túlra is terjeszkednek, ezt az arabok végképp nem akarják elfogadni. Ez érthető. A jó szándékú európai és amerikai kívülállók régóta szorgalmazzák az ún. kétállami megoldást, hogy a zsidók és az arabok találjanak egymást elválasztó, elfogadható határt, ismerjék el egymást, éljenek békében, és az Izraelben élő araboknak legyenek széleskörű kisebbségi jogaik. Ezt a megoldást javasolta az 1990-es évek elején a sikeres katonából lett miniszterelnök, Jitzhak Rabin és külügyminisztere, Simon Peresz. Tragikus, hogy a palesztinai arabokat akkor vezető Arafat nem fogadta el a „területet békéért” ajánlatot, Rabint pedig egyik saját szélsőségese meggyilkolta.

1993 januárjában külügyminiszterként Izraelben járva számomra rendkívül rokonszenves és meggyőző volt az izraeli ajánlat, ami az egész Közel-Kelet gazdaságát föllendítette volna, de a szenvedélyek és a türelmetlenség erősebbnek bizonyult a rációnál. Nem először a történelemben, és ennek a civilizált világot elborzasztó bizonyítéka az a barbár támadás, amit egy szélsőséges arab párt, a Hamász napjainkban elkövetett. Valószínűleg éppen azért, hogy ne folytatódjék a zsidók és az arab világ között az utóbbi években megindult közeledés.

A jó száz év óta tartó arab-izraeli szembenállás senki számára nem jelenthet követendő példát, de megszívlelendő tanulságokkal bőven szolgál. A süketek párbeszéde, a maximalista igények, a másik fél szempontjainak a teljes negligálása megoldáshoz sosem vezet, csak mérhetetlen, generációk életét tönkre tevő kölcsönös gyűlölethez.

A gyűlölet terméke pedig az, amit láttunk, emberi mivoltukból kivetkőzött gyilkosok terrorja. Ami az áldozatok mellett a terroristák biztos halálához is vezet. A gyilkosokat pedig nem várja Mohamed paradicsoma, ahogy ők hiszik, csak a tisztességes emberek megvetése, módszereik elítélése, és ügyük elejtése. Reményt, valamilyen megoldást, békét csak a kölcsönös jó szándék, a kompromisszum hozhat. Az erőszak, a terror a legjobb ügyet is tönkreteszi.

A szöveget először a Balkán Magazin közölte.