Németh György válasza a Transtelexen zajló Korunk-vitában megfogalmazott kritikákra

Soha ne panaszkodj és soha ne magyarázkodj – már ha meg kívánod őrizni méltóságodat. Ha rád támadnak, ne panaszkodj, védd meg magad. Vagy állj félre („Ha egy úri lócsiszárral// Találkoztam s bevert sárral: //Nem pöröltem, -//Félreálltam, letöröltem.” Arany János). A Mérce-cikk után barátaim ezt tanácsolták, de a Transtelex-vita okán – már ha a ‘vita’ megfelelően írja le a történéseket – ezt már nem tehetem. Magyarázkodni sem fogok, de ha egyes részletkérdésekben álláspontom nem teljesen világos, azt bárkinek és bármikor készséggel részletesebben kifejtem, pontosítom, az egészet illetően pedig állok a vita elé, s nagy figyelemmel hallgatom az ellenérveket. Azokkal, nem az ellenérvelőkkel szeretnék megküzdeni. Sajnálatomra nem kaptam meghívást vitára.

A magyarázat nem ugyanaz, mint a magyarázkodás. Aki magyarázatot kér, az tudni és érteni szeretne, aki vitat, az másképp lát dolgokat, ám aki azonnal a végső megoldás (németül endlösung) eszközéhez nyúlva atombombát vet be (a lefasisztázás, a lerasszistázás, a lecigány/romaellenesezés után már nincs tovább), azzal mit kezdjek?

Nincs más, mint elmondani saját történetemet.

Soha nem jártam Erdélyben. Családi legendárium számontartotta, hogy anyai nagyapám, aki születésem előtt meghalt, az első világháború után, talán kicsit később Erdélyből jött vagy menekült Budapestre, s gyászjelentésével ellentétben egyáltalán nem volt a leggondosabb apa, s nem is volt anyai nagyanyám legjobb férje, akit korán elhagyott, a dicsérő jelzőt az új és megözvegyült feleségtől érdemelte ki. Őt túlélő testvéreiről és rokonairól semmit sem tudok, s ritka családi nevének sem találom nyomát a digitális térben. Valamikor a ’60-as évek első felében szüleim beszélték, hogy levelet kaptak Romániából, anyám egyik rokonát a román állam rövid időre látogatóba átengedte, de lejt forintra nem válthatott, legyenek oly kedvesek számára kevéske pénzt küldeni. Küldtek. Hogy találkoztak-e, nem tudom (velem nem, arra emlékeznék), s Magyarországra kijutva aligha egy vidéki város érdekelte volna. Megőriztem annak emlékét, hogy egy alkalommal a vasútállomáson várakoztunk, s megkérdeztem, hogy merre megy a vonat Romániába. Ellenkezőleg, mint Budapest felé, volt a válasz. Arra, mint későbbi tanulmányaim során megtudtam, Jugoszlávia volt. Korán elhalt anyám iratai között semmi olyan irat, feljegyzés nem maradt, mely apja testvéreire, rokonságára utalt volna. Ennyit erdélyi kötődésemről.

És nincs politikai kötődésem: nem vagyok és soha nem is voltam párt tagja vagy politikai háttérintézmény munkatársa. Egymagam vagyok. Mindig is távol voltam az akadémiai tudományosságtól, így nem szorít se publikálási, se azonosulási, se igazodási kényszer, senkivel sem kell jó viszonyt ápolnom pusztán azért, hogy hivatkozzon rám, amit hasonló hivatkozással viszonzok. Nem tartozom semmilyen szekértáborhoz. Viselt dolgaimért önmagamon kívül senkinek nem tartozom felelőséggel (magamnak viszont 100%-ban), legfeljebb a Jóistennek. Mindig úgy igyekeztem írni, hogy írásaim bárhol megjelenhessenek, persze nem jelentek meg bárhol, de például olyan baloldali kötődésűnek tartott felületeken, mint a hajdani Népszabadság, HVG, Esély stb. megjelentek. És csak akkor írok – megtehetem –, amikor úgy érzem, mondanivalóm van, valami nagyon kikívánkozik belőlem. Nem vagyok fenn a Facebook-on, az X-en (régebben Twitter), nem influenszerkedem és ez nem is hiányzik. És még egy: inkább vagyok közgazdász, mint szociológus, de történelem szakot is végeztem; ez abban segíti, hogy több oldalról rálássak a világra. Túl sok dolog érdekel. Egyik első főnököm, a Magyar Tudományos Akadémia későbbi elnöke meg is mondta, hogy egyetlen területre kellene szakosodnom, különben nem lesz belőlem semmi. Milyen igaza lett! Ám így érzem jól magam a bőrömben.

A 2000-es évek végén, az olaszliszkai lincselés hatására irányult figyelmem a cigánysággal kapcsolatos problémákra. (2006-ban cigányok gyermekei szeme láttára halálra vertek egy tanárt, aki autójával szabályosan haladva elsodort egy elé rohanó kislányt, akinek, mint kiderült, haja szála sem görbült.) A tárgyban első cikkem a HVG-ben jelent meg, mai fejjel elég naiv írás. Viszonylag hamar eljutottam oda, hogy hamis a hivatalos tudományosság által kínált – a Transtelexen ellenem írók által általánosan osztott – cigánykép, miszerint a cigányok diaszpórában élő indiai migránsok, akik bőrük elütő színe és elütő szokásaik okán a mindenkori „többségi társadalom” idegenellenességének célpontjai. Beilleszkednének ők, de nem hagyják, vagy az asszimilációt szabják feltételül, de az öntudatos cigányság inkább vállalja a kirekesztettséget, a szegénységet, mintsem feladja identitását és kultúráját. A labda tehát a „többségi társadalom” térfelén pattog, annak kell változnia, befogadóvá válni, de ez nem elég, mert a cigányság oly mértékig megnyomorítottá vált, hogy egymaga, segítség nélkül nem tud kimászni abból a veremből, melybe taszították.

Évekig tartó botorkálás után arra jutottam, hogy a cigány-problematika megértésének kulcsa a cigányság eredetének, létrejöttének megértése. Ehhez az első lépés a szegénység értelmezhetővé válása. Az törzsi-nemzetségi viszonyok között értelmezhetetlen. Az értelmezhetővé válásnak Európában a 11. században vannak az első jelei (például az I. keresztes hadjárat nem nemesi résztvevőinek sokasága, mely francia és német területekről eltüntet némi „problémás tömeget”), a 12-13. század fordulóján a probléma már általános, az akkori szentek már nem államot, egyházmegyét, kolostorokat stb. alapítottak, netán vezettek, hanem a szegénység enyhítésében, elviselhetőbbé tételével szereztek érdemeket, például Szent Antal, Szent Ferenc, s ide sorolható árpádházi Szent Erzsébet és Szent Kinga is. Szegény az lett, akinek nem csupán tulajdona nem volt, de szolgálatot sem talált, s mehetett Isten hírével…

Hogy a szegénység értelmezhetővé váljék, ahhoz a társadalom alsó rétegeiben bomlási folyamatoknak kellett elindulnia, a feudalizmus személyi függésen alapuló rendszeréből kellett kiengedni, vagy inkább kitaszítani olyanokat, akiket jobb időben földesuruk, mint értékes munkaerőt szökevényként kerestetett és visszahozatott. A szabaddá vált emberek mindennapjait nem a szabadság mámora, hanem földönfutó-lét bizonytalansága uralta. A földönfutókból rekrutálódott az a népesség, melyet később cigánynak neveztek. A cigányság tehát a társadalom alsó rétegei bomlásának eredményeként jött létre, annak mintegy terméke. Ebből lett a „cigányság bomlástermék”, kétségtelenül félreérthető fogalmazásom, túlbonyolított érvelésem és az ellenséges média erőfeszítéseinek eredményeként. Hogy „nem része a nyugati kultúrának”? A nyomorban élő cigányság többsége az idők során kialakíthatott valamiféle szokásrendszert, a jobb helyzetben lévő kisebbségük esetén az talán kultúrának is nevezhető, de autentikusnak biztosan nem. A cigányság kultúrájának a nyugati kultúra részének való elismerése emancipációs aktus, csak éppen hamis narratívához kapcsolódik.

Két évvel később, 2015-ben holokauszttagadásért a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogvédő Iroda (NEKI) feljelentett, az ügyészség megkapta a hangfelvételt – a CEU-n, a „Soros-egyetemen” beszéltem –, meghallgatta, s beszüntette az eljárást, hivatalosan még csak meg sem hallgattak. A következőt mondtam: „mindaz, ami Magyarországon 1944-1945-ben a cigányokkal történt, nem minősíthető holokausztnak. A holokauszt ugyanis nem egyszerűen népirtás, nem is tömeggyilkosság. Holokausztnak az nevezhető, ha megfogalmazódik egy népcsoport teljes kiirtásának szándéka, ha ez ideológiává válik, s állami eszközökkel, szervezetten, iparszerűen végrehajtják. Ha az elpusztításra ítéltek nem tudnak olyan magatartást tanúsítani, amellyel elkerülhetnék a nekik szánt sorsot. Ez a cigányságra nem volt igaz.” Azt mondtam, hogy a náci Németországban volt cigány holokauszt, Magyarországon nem volt. A magyar honvédségben a végső vereségig szolgáltak cigány katonák, a nyilas pártnak voltak cigány tagjai, köztük háborús bűnökért kivégzett is. Persze a háborúnak voltak cigány áldozatai, de egyetlen egy sem cigány volta miatt lett az, hanem azért, amit tett, amiről feltételezték, hogy tett, vagy amit nem tett meg.

Ebből azért lett „botrány”, mert a cigány nacionalista értelmiség a holokausztra építené a magyar cigányság identitását. A hevesebb vérmérsékletűek 50-70 ezer, a higgadtabb 20-30 ezer áldozatról tudnak, a kérdésnek monográfiát szentelő Karsai László, a magyar holokausztkutatás doyenje ezer áldozatot és ötezer érintettet tudott összeszámolni. Köreikben nem is örvend nagy népszerűségnek.

2020-ban „Akarnak iskolába járni a cigányok? – tabudöntő vita a gyöngyöspatai ítélet után” cím alatt két írást közölt a Válasz Online. Az első szerzője én voltam, a másodiké Forray R. Katalin, aki a sajátját az én írásom ismeretében írta. Forray R. Katalin egyetemi tanár, oktatáskutató, a pécsi egyetem Romológia Tanszékének alapítója és első vezetője (2001-2011) volt. Írásom címe: „Csak a cigányok feltétel nélküli kapitulációja fogadható el”. Ezt a címet a szerkesztőség adta, de a szövegemből emelte ki. Az általam adott címet – „A tanító szarba lép” – nem vállalták. A cikkben cigány szerzők (Orsós Jakab, Nyári Hilda) írásai és szavahihető források (József főherceg, Isabel Fonesca) alapján rekonstruáltam a cigányok és az iskola viszonyát. Orsós Jakab egyik elbeszélésében leírta, hogy a telepi cigányok miképp próbálták elutálni a nyakukra járó, a gyerekeket az iskolába csábítani akaró tanítót. Végül arra jutottak, hogy a gyerekekkel oda kell kakiltatni, ahol a tanító bejár a tanyára, hátha elmegy a kedve a rossz szagú fogadtatástól. De a tanító csak jött, hatalmas lapulevelekkel törölgette félcipőjéről a gyerekek ürülékét. Persze hepiend lett a vége, a gyerekek iskolába mentek.

Forray R. Katalin úgy került képbe, hogy hivatkoztam az általa folytatott, az iskola és a cigány családok viszonyát feltérképező, eddig a legalaposabb oktatásszociológiai kutatására (Kritika, 1997. 7. szám, 16-19. oldal – elérhető az Arcanum adatbázisban – szerk. megj.). Ebből kiderül, hogy a cigányok elutasítják az iskolát, minél „hagyományőrzőbb” a család, annál inkább. Azt ellenük irányuló erőszakként értelmezik. Az iskola „önképe” szerint az elérendő célok, a követendő értékek és normák tekintetében működése társadalmi egyetértésen (az meg a zsidó-keresztény civilizációs hagyományon) alapul. Erre írtam azt, hogy „A cigányság társadalmi-gazdasági felemelkedésének alapfeltétele a zsidó-keresztény civilizációs hagyományon alapuló iskolában megtestesülő célok, értékek és normák elfogadása. Csak a feltétel nélküli kapituláció fogadható el.” Nem elképzelhető „cigányra szabott”, a zsidó-keresztény civilizációs hagyományon kívüli iskola Magyarországon, ahogy Romániában sem. A cikk a gyöngyöspatai iskolafenntartó önkormányzat ellen született bírói ítélet apropóján került közlésre. Azt mondtam, hogy „[a] gyöngyöspatai ítélet nem adekvát, mert nem a tényleges problémát kezelő jogszabály alapján született. A jogszabályalkotót becsapták és hagyta becsapni magát. A bíróság meg akkor is kénytelen hozott anyag alapján ítélni, ha ennek tudatában van.”

Forray R. Katalin a Transtelex cikkíróival ellentétben nem esett nekem, nem leleplezte le alantas szándékaimat, hanem arról tudósított, hogy „A cigány középosztályosodás már javában zajlik!” Végre egy jó hír! Mindnyájan azt kívánjuk, hogy a folyamat minél szélesebb legyen. Volt szerencsém vele hosszú és alapos beszélgetést folytatni.

A Magyar Nemzet 2020. október 12-i számában cikket írtam „Meseország: mit mond a tudomány?” címmel. Ezen Labrisz Leszbikus Egyesület által kiadott „sokszínű” könyvet a miniszterelnökhöz hasonlóan elítéltem, csak éppen tudományos-szakmai érvekkel, amire az egyesület a jó hírnév megsértéséért a lapot és engem bíróság elé idézett azzal a váddal, hogy az egyesületet és könyvét pedofilnak neveztem. (A személyemet illető vádat később, számomra érthetetlen módon, visszavonták.) Első fokon a lapot elítélték, ám a másodfokon eljáró bíró nem csupán a felperes keresetlevelét, de a kifogásolt cikket is elolvasta. Ebből számára nyilvánvalóvá vált, hogy a Labriszt és könyvét nem neveztem pedofilnak, hanem megítélésüket hasonlítottam a pedofíliához: a „pedofíliával akárcsak meggyanúsított személy nem számíthat megbocsátásra sem a társadalomban, sem más bűnelkövetők között a börtönben”. Épp így nincs bocsánat a Labrisz számára a serdületlenek és serdülők pszichoszexuális fejlődésének megzavarásáért. A Labrisz önképe szerint ők csak az elfogadó társadalomért tettek erőfeszítéseket, amit én épp annyira tartok tiszteletreméltónak, mint Hitler, Sztálin, Szálasi, Pol Pot stb. erőfeszítéseit egy hitük szerinti jobb világ megteremtésére. Az egész történtet a Magyar Nemzet 2022. február 10-i számában írtam meg, ám e cikkre a „botrányos múltam” iránt érdeklődök sajnálatosan nem akadtak rá. Éppen e sorokat írom, amikor híre jött, hogy az Alkotmánybíróság megerősítette a másodfokú ítéletet.

*

Az alábbiakban elmondom a Korunkban megjelent ominózus cikkem történetét. Fosztó László munkásságát figyelem, új írásait rendszeresen feldobja academia.edu, így került kezembe márciusi írása. (A Transtelexen véleményt nyilvánítók közül a Toró név volt egyedül ismerős, alighanem felmenői okán.) Egy cigányság történetét kutatóval (a cikkírók közül többen személyesen ismerik) folytatott beszélgetés után vállalkoztam arra, hogy leírom nálánál sarkosabb eredetelméletemet és egyúttal szociológusi énemből kifolyólag „nekimegyek” annak a szociológiai eszköztárnak, amit Fosztó használ és ami véleményem szerint a szociológia zsákutcája. Mindezt nem okvetlenül a publikálás szándékával, hanem ujjgyakorlatként, mintegy előtanulmányként. Ahogy lenni szokott, mire végére értem, több is, kevesebb is, más is lett. Május legelején megküldtem a szerkesztőnek, kérve, hogy „tiszteljen meg reakciójával, bármi is az.” Néhány hét múlva válaszolt, hogy a Korunk nyitott a vitákra. A viszontválaszom a következő volt: „Először is nagyon meglepett, hogy egyáltalán válaszolt. A viták felvállalása napjainkban kívül esik a »korszellemen«. Ráadásul amiről beszélek, az még csak nem is kisebbségi vélemény.” Hű de bátor ez a lap! – gondoltam. Vagyis az első pillanattól tudtam, hogy felhorkanás lesz, számítottam romakutatók és szociológusok ingerült reakciójára, de arra nem, hogy lefasisztáznak, lerasszistáznak, lecigány/romaelleneseznek, ami semmi ahhoz képest, hogy tudományellenes. Mégsem ismerem annyira a világot, amennyire önhittségemben gondoltam, hogy ismerem. Ha szakértelmemet, hozzáértésemet, emberi tisztességemet vonják kétségbe és olyan szándékokat tulajdonítanak nekem, melyek távol állnak tőlem, fel se veszem. Business as usual.

*

Egyetlen konkrét szakmai megjegyzésre reagálnék, erre is csak azért, mert kolozsvári vonatkozása van. „Olyan butaságokat is ír” – ez e sorok írója lenne –, „hogy a »határ« fogalmával szemben a szociológiában kívánatosként a »határtalanság« jelenik meg.” Nem a „szociológiában”, hanem a szociológusok (egy részének, magamat is közéjük sorolva) világról való gondolkodásában megjelenik filozófusoktól átvett gondolatként. (Magam e szót nem használtam.) A Kolozsvárról elszármazott Tamás Gáspár Miklós (TGM) 2000-ben arról írt, hogy az Európai Unió intellektuálisan a felvilágosodásban gyökerezik s univerzális állampolgárságot feltételez, melyhez két dolog egyikének kell megtörténnie: vagy a munkát és jó(bb)létet keresőknek legyen abszolút mozgásszabadsága, vagy tűnjenek el az országok gazdasági és politikai különbségei. Mivel TGM a mindenséggel mérte magát és sziszegve se szolgált aljas, nyomorító hatalmakat, s alkut sem kötött, azt tartotta volna helyesnek, ha az EU-n belüli abszolút mozgásszabadságot, mint univerzális állampolgárság az egész világra kiterjesztik. Nincs többé vízum, határőr, tartózkodási és munkavállalási engedély stb. Akik ezt ellenzik, azok a posztfasiszták. Ez bizony a nagytöbbség. Ilyen könnyű (poszt)fasisztának lenni! És akadnak néhányan, akik nem azok, például, akik embermentésnek mondva Afrikából Európába szállítják a migránsokat. TGM-et az nem érdekelte, hogy minderről a határokon belül lévők miként vélekednek, miként érinti őket. Az ellenvélemény (poszt)fasiszta megnyilvánulás, s ekként leküzdendő.

Magam erre Iván Krasztev Európa után című, magyarul 2022-ben kiadott könyvében figyeltem fel. Krasztev szerint a forradalmak valaha a Bastille lerombolásával vagy a Téli Palota elfoglalásával kezdődtek. Az új forradalom azonban a migráció, a migránsok magányos forradalmárok. A 21. század forradalma egyének és családok kivonulása országukból és bevonulása egy gazdagabb országba. A 21. század forradalmárait „[n]em a fényes jövőről ideológiai ecsetvonásokkal festett kép lelkesíti … Az egyszerű átkelés az Európai Unió határán vonzóbb, mint mindenfajta ideológia. … »a népek közötti egyenlőtlenség tesz szert akkora jelentőségre, mint valaha az osztályok közötti egyenlőtlenség«(Az utolsó mondatot a szerző Raymond Aron-tól idézi – megj.)”

Ennyit a határtalanságról.

*

Írásom olvasói előtt világossá válhatott, hogy a szociológusok élcsapatának vezetésével osztállyá szerveződő, eszme- és etikagyártó tudáselit-értelmiség „papi hatalmában”, sajátos teokráciájában veszélyt látok. Hogy az értelmiség új osztállyá, vagy csak renddé szerveződve hatalomra juthat, nem az én leleményem, az 1970-es évek óta számos úgynevezett újosztály-elmélet született, ezeknek csupán egyike, de talán a legkarakteresebb Helmut Schelskyé (akinek nevét a Korunkban tévesen írtam, elnézést). A félelem viszont teljesen saját. Ennek egyrészt az az oka, hogy volt már példa rá, a másik, hogy már mutatkoznak jelei. A kommunizmus a korabeli baloldali-progresszív értelmiség legerősebb frakciójának projektje volt, mellyel félévszázadra a világtörténelem színpadára lépett. Persze idővel kiszerettek belőle, s aligha sokak képzelete társítja a tudáselittel vagy az értelmiséggel Brezsnyevet, Ceaușescut vagy Kádár Jánost, ám a nehéz kövek sajátossága, ha azokat egyszer eldobják, nem tudható, hol áll meg és kit hogyan talál meg. Az viszont biztos, hogy nem volt még egy olyan magas átlagos IQ-val rendelkező politikai csúcsvezetés, mint a bolsevikoké az 1910-es évek legvégén. Mert hát a tudás nemcsak technikai-technológiai ismeretek birtoklása, hanem ideák és etikák, eszmék és erkölcsök termelésének képessége is. Erre az értelmiség általánosságban a 18. század közepétől, a felvilágosodás korától érez késztetést, bár vannak előzményei is. Franciaországot nagy forradalma vitte annál előbbre, ahová királyát nem lenyakazva szerves fejlődéssel juthatott volna? Az elrepült nehéz kő Napóleont találta, lett gloire és grandeur, európai hegemónia, majd a kivérzett, többszázezer fiatal férfit elvesztett ország teljes katonai veresége, visszaszorulása határai mögé.

Ha a tudáselit-értelmiség az egyik kísérletbe belebukott, semmi baj, mindig talált magának egy újabb baloldali utópiát, baloldali álmot. Most is éppen itt tartunk. Saját politikai pozíciómat jellemezve magamat nem jobboldaliként, hanem szélsőbal-ellenesként határozom meg. Úgy gondolom, hogy azokban a korokban jó élni, melyekben egyensúly van, a baloldal és jobboldal között leginkább csak a súlypontokban van különbség, és képesek megtermékenyítőleg hatni egymásra. A jobboldali és a baloldali gondolkodásra egyaránt szükség van. Részben átfedik, részben kiegészítik egymást. Az egyensúly elveszett, éles szembenállás van, átfedés nincs.

Hogy itt tartunk, arra számomra hiteles tanú az idén megjelent A túlélés stratégiai – Élet és halál a náci és a kommunista diktatúrákban című kötet szerzője, a bloomingtoni Indiana Egyetem professzora, Borhi László, volt egyetemi évfolyamtársam, akkoriban barátom, de személyesen évtizedek óta nem találkoztunk. Könyve megjelenése után adott interjújában elmondja, hogy a mozgástér leszűkülhet, ám teljesen sosem szűnik meg, a szabad akaratnak valamennyi tere mindig marad, minden az egyes ember emberi minőségén és döntésein múlik. A történelmet nem „láthatatlan erő” mozgatja, nem valamiféle objektív „történelmi folyamat” érvényesül, a történelemnek nincs célja, azt komplex egyedi döntések formálják és azzal meghatározzák a jövőt is. Csak az a szemlélet elfogadható, mely a fasiszta és kommunista bűnöket azonos mércével méri, s felismeri, hogy bizony hatottak egymásra.

Aztán a jelenre tér. Az általa kutatott korszakot „nagyon jól lehet úgy tanítani, hogy legyenek áthallások a jelennel; hogy milyen veszélyes az, hogyha egyetlen ideológia dominál, pózol az erkölcsi felsőbbrendűségben, és veszi át a teljes uralmat. Szépen el tudom mondani, hogy voltak már ilyen eszmék. Látjuk, hová vezettek.” Bár leszögezi, hogy „Amerika nem tart és valószínűleg soha nem fog ott tartani” – a ‘valószínűleg’-re hívnám fel a figyelmet! – „hogy a másként gondolkodót fizikailag meg akarja semmisíteni. De a tendencia veszélyes. A szólásszabadság több felsőoktatási intézményben tényleg veszélyben van. Ha szembe kerülsz a fősodorral, nehezebb érvényesülni.” Már „a klasszikus baloldalhoz tartozó szerzők” is egészségtelennek mondják, hogy „bizonyos egyetemi közegekben 80-90 százalék lett az újbalos eszméket vallók aránya, a jobboldal legfeljebb 20 százalék.” Elmondta, hogy néhány éve „kissé felelőtlenül” hallgatói előtt konzervatívként határozta meg magát, „[n]em lett belőle bajom, de ma már nem mondanám ki.” A szólásszabadság hazájában „maszkot kell viselni”, ez az ő és számos kollégája „túlélési stratégiája”. Amikor Amerika és a világ minden baját a ma divatos eszmék mentén magyarázzák, nem ért egyet, nem szól, csak figyel. A filozófus John Stuart Mill-t idézi: demokratikus társadalomban nem a hatalom, hanem a társak általi elnyomás a legveszélyesebb.

Azért van remény. Mert arról nincs szó, hogy „az egész országot hatalmába kerítette volna a baloldali radikalizmus. A nagypolitika szintjén az alkotmánybíróság vagy akár a kongresszus próbálja középen tartani az országot.” Sőt a New York Times, a fősodor lapjában is jelenhetett már meg olyan cikk, „ami ostorozta a baloldali dominanciát.” Az USA képes az önkorrekcióra. Ezzel szemben például Oroszországban „semmilyen kiigazító képesség nem működik.”

És vajon Oroszországtól kissé nyugatabbra mennyire működne?

Vagy kőként hullanánk apadó kútba?

(vége)

Németh György