Weimari Magyarország? Szubjektív széljegyzetek Stefano Bottoni Orbán-biográfiája kapcsán

Németországi érettségizők gyakran szembesülnek egy tétellel, ami tőlük a német történelem egyik fő kérdésének, a weimari Németország bukása okainak kifejtését kéri. A diákok érvelési készségüket, széles medrű tudásuk szuverén áttekintését bizonyíthatják, amennyiben sikerül a rövid- és hosszabbtávú, a mély gyökerű és az aktuálpolitikai kiváltó okok között különbséget tenni, a gazdasági, politikai és mentalitás-érvek fajsúlyát taglalni és fejtegetéseik végén egy meggyőző, önálló véleményt kifejteni.

Stefano Bottoni hosszú évek után végre magyarul is megjelent Orbán-biográfiája már azért is elismerést érdemel, mert szerzője történészi mivolta ellenére mindennapjaink olyan területére merészkedett, ahol bokáját az ideológiai táborok rugdosása közepette csak megütheti.

Forráshiány, a kellő távolságtartás nehézsége, személyes befolyásoltság és szimpátiák: mindez csupán egy pár azon veszélyek és problémák közül, melyekkel szerzőnknek megküzdenie kellett.

E sorok szerzője nem Orbán-specialista, sem közeli megfigyelője (Bottonival ellentétben) Magyarország fejlődésének az utolsó 25 évben. Ezért a könyvet úgy olvasta mint egy ország izgalmas fejlődéstörténetét egy-két személlyel (Orbán, Gyurcsány), pár csoportulással (balliberális értelmiségiek, népiek stb.) a központban, míg a nemzetközi mező (EU, USA, Szovjetunió/Oroszország stb.) hol közelebbről – hol távolabbról viszonyultak előbbiekhez és kerültek Bottoni vizsgálódása fénycsóvájába.

„Miért vagyunk ott, ahol vagyunk, és hogyan kerültünk ide?” – e kérdésre keresi Bottoni szerintem könyvében a választ. Felelete pedig amennyire lesújtó, annyire kijózanító is. Annak ellenére, hogy Magyarország ezelőtt 20-25 évvel a demokrácia kelet-európai mintagyerekének számított és a NATO- meg az EU-csatlakozás idején a Nyugat is az országot a stabil demokráciák közé sorolta, a helyzet az (volt), hogy lényegileg sem az ország társadalma, értelmiségi és politikusi gárdája, sem a politikai és gazdasági körülmények, avagy az átmenet 1989 körül nem voltak demokratikusak illetve a folyamatok nem történtek meg demokratikus körülmények és elvek mentén.

Létezett ugyan egy felszíni demokrácia, voltak struktúrák és egy felületes máz: ám demokraták nélkül, amire a legjobb példa a 89 előtti elitek továbbélése és fentmaradásuk a háttérben 89 után. Mindehhez járultak a gazdasági fejlemények, noha Bottoni, úgy tűnik, sem a 2008-2009-es gazdasági válságnak, sem a 2006-os őszi zavargásoknak nem tulajdonít lényeges jelentőséget az Orbán-rendszer létrejöttében. Főleg a zavargásokat mínősíti tünetnek, egy rossz, mélyebb (tudatalatti?) közérzet tünetének, mely érzület egy félresikerült (felemás?) rendszerváltás, életszint csökkenés, felgyülemlett (kibeszéletlen?) elégedetlenségek és irracionális szubkultúrák eredménye volt. Brüsszelnek szemrehányja, hogy 2004 után „felelőtlenül lemondott pártatlan felügyeleti szerepéről” (117) és Joachín Almúnia, a gazdasági ügyekért felelős spanyol, szocialista biztos a szocialista magyar kormányt nem vonta felelősségre, habár ismerte annak költségvetési trükkjeit.

Noha Bottoni könyve biográfia, lényegileg több is meg kevesebb is: társadalmi csoportok, hálózatok és szervezetek története s kölcsönhatása, melyek ismerete nélkül Orbán Viktor állásfoglalásai, taktikázása(i) s fejlődése sem nagyon érthetők.

„Hogyan lett Orbán azzá, aki?” – ez talán a könyv második legfontosabb kérdése, hiszen igen sok helyen (pl. a nyugati médiákban is) dominál mind a mai napig az afölötti értetlenkedés, hogyan változhatott az 1989-es (állítólag liberális) fenegyerek, aki az oroszok kivonulását követelte a mai napi ... despótává? megszállottá?

Itt, persze, fogalomzavar van, amit Bottoni nemigen old fel: Míg könyve olasz eredetijének címe: „Egy despóta Európában”, magyarul „A hatalom megszállottjá”-ról van szó. Miért az eltérő címek, mik az indokok? És mi jobb: valakit despótának, vagyis tirannusnak, egyfajta diktátornak titulálni, vagy megrögzöttnek, megszállottnak, szellemi-pszichikai képességének és racionalitásának nem teljes urának tekinteni? Talán nem lett volna fölösleges e címváltozást megindokolni.

Ha Bottoni könyvének valami lényegeset felrónék, akkor az, hogy szerintem Orbán személye, személyisége a szerzőnk által mesterien kidolgozott struktúrák (pártok, mozgalmak, nemzetközi trendek és válságok, az EU avagy az Egyesült Államok szerepének és véleményének bemutatása) és ezek összjátékának árnyékába kerül. Ennek lehet, természetesen, forráshiány az oka, ami főleg érvényes Orbán gyerekkorára és fiatalkorára, ám miniszterelnöki idejére is.

A jelenleg Firenzében dolgozó szerzőnk kötetében többször is leszögezi, hogy Orbán „az utóbbi egy évszázad legeredetibb és legszuverénebb módon cselekvő magyar politikai szereplője” (139), és

egy átlagon felüli politikai szimattal, stratégiával és karizmával rendelkező személy.

Ezen összetett Orbán-képből kiviláglik, hogy szerzőnk a magyar kormányfő démonizálását igyekszik elkerülni, vagyis annak feltételezését, hogy Orbán a kilencvenes évek konzervatív fordulata, avagy a 2010-es kormányzási felelősségátvétel óta eleve a jelenlegi tekintélyelvű, hűbéri jellegű rendszer kiépítését tervezte volna. Ezzel szemben arra helyezi a hangsúlyt, hogy finom antennáival Orbán idejekorán több ízben is ráérzett nemzetközi politikai trendekre, válságokra, ezek súlyára és a hatalommegtartás érdekében sikerült magát a változások élére feltornászni. Amennyiben alábecsült fejleményeket (pl. a covid-járvány veszélyességét), gyakran még idejében átrándította a kormánykereket, és a problémák sikeres menedzsereként adta el magát. Gátlástalansága talán abban nyilvánul meg leginkább, amikor képes saját korábbi hozzáállásával teljesen ellentétes irányvonalat szemrebbenés nélkül, mint az egyetlen lehetségest el(ő)adni (lásd pl. az Oroszországgal szembeni politikáját).

Első pillanatra meghökkentő, ám azután meggyőző, amikor Bottoni (a Hitler-kutató Ian Kershaw nyomán) arra hívja fel az olvasó figyelmét, hogy Orbán nélkül egy ilyen NER nem lenne, de a rendszert egy olyan „ellenőrzött káosz” (142) jellemzi, amelyben kifejlődött egy sajátos párt- és államapparátus, amelyik az ideológiát helyezi az előtérbe a szakmunka rovására. Ezen apparátus már nem csak lesi a „törzsfőnök” (a fogalmat Bottoni G. Fodor Gábortól eredezteti) utasításait, hanem egymással versenyezve dolgozik azon, „ki tudja tökéletesebben végrehajtani a főnök valós vagy vélt akaratát” (143).

Orbán történelmi felelőssége talán abban fejezhető ki leginkább, hogy kijelentéseivel, politizálásával, kormányzásával és rendszerével döntően járult hozzá a magyar társadalom és politika Nyugat-orientált konszenzusának a felrúgásához.

Ami hosszú évtizedekig egyértelmű volt: Magyarország hozzátartozása a nyugati érték-, kultúra- és gazdasági világhoz, mára megkérdőjeleződött és lecserélődött egy Kelet-orientáltsággal, szűkkeblű nacionalizmussal, ellenségképekkel, idegengyűlölettel.

„Mi is a NER és mi jöhet mikor utána?” – A kérdés lényeges mivoltát tükrözi, hogy megválaszolásának a kötet felét szentelte a szerző, vagyis az utolsó tizenkét és fél év eseményeit mutatja be s értelmezi könyve második felében. Ezekre külön emlékeztetni fölösleges, hiszen többé-kevésbé mindannyian emlékezünk rájuk, kor- és kórtársak vagyunk. Bottoninak sikerül azonban a személy (Orbán), társadalma és a nemzetközi szervezetek, szerkezetek és struktúrák kölcsönhatását kidolgozni és a „vezér” (164) szerepét s felelősségét (többé-kevésbé plasztikusan) kidomborítani. „Pragmatikus populizmus” (166), „identitásépítő retorika” (212), „párhuzamos valóság” (222) és több más hasonló (jelentőségű) kifejezést használva jellemzi az Orbán-rendszert. A felelősségbe bevonja ugyanakkor a Miniszterelnöki Kabinetirodát is és a pártsajtót, a médiateret is, hiszen ezeken keresztül juttatja el a hatalom az éppen aktuális ellenségképet (migránsok, Soros, CEU, értelmiségiek, LGBTQ-közösség, genderideológia stb.) főleg ahhoz a vidéki lakossághoz, amelyik főképp az állami médiák propagandáját „élvezi”.

Az utolsó években Orbán egy alternatív Európa vezetője szerepében tetszeleg, mutat rá Bottoni, s egy olyan Uniót favorizál, amelyik legfennebb az európai országok laza szövetsége, de nem egy teljhatalmú szuperállam. Az orbánista abszolút hatalom azért (is) működik, mert „érzékeltetni tudja: bármit megtehet, bármikor és bárkivel” (216). Bottoni szerint ugyanakkor a Fidesz választási eredményei azt mutatják, hogy minden időnként fel-fellobbanó tüntetéssorozatok ellenére (melyeken amúgy is mindig csak a társadalom egy-egy szegmense vesz részt: fiatalok, tanárok, a győri Audi-gyár munkásai) Orbán és a társadalom nagyrésze közt egy alapvető „lélektani összhang” (139) van.

A NER ugyanakkor egy képlékeny-dinamikus rendszer, amennyiben gyorsan reagál fejleményekre, társadalmi és politikai kihívásokra, rendszerkritikus személyekre és mozgalmakra, melyeket elhiteltelenít, elfojt, elnémít (gondoljunk csak az alternatív médiák fokozatos felvásárlására, korrumpálására, betiltására stb.). A demokratikus állam intézményei (Országgyűlés, Alkotmánybíróság stb.) megvannak ugyan, ám igazi tartalmuktól és funkcióiktól megfosztva.

Bottoni szerint kb. 2018-ban teljesedett ki az az orbánista abszolút hatalom, ami a visszatérést a 2010 előtti status quo anté-hoz hosszú időre, évtizedekre lehetetlenné teszi, hiszen a mindenre kiterjeszkedő, rátelepedő rendszer immár felnevelt egy olyan értelmiségi utánpótlást, amivel perpetuálja önmagát.

Noha a jelenlegi állapot az olasz-magyar szerzőt a 80-as évek Kádár-rendszerére emlékezteti, ami az ügyeskedések, a korrupciós ügyintézkedések hasonlóságát illeti, kizárja a rendszer leváltásának, alapvető modifikálásának lehetőségét. Ugyanis a NER (ellentétben a kádárizmussal) a külföldi (főleg német) tőke támogatására számíthat, mely anyagilag érdekelt a számára hatalmas előnyöket biztosító rendszer fenntartásában.

Stefano Bottoni könyvét olvasni kétes öröm. Nem azért, mert rosszul lenne megírva, nem lenne olvasmányos vagy érdekes: épp az ellentéte igaz mindennek. A politika s a történelem, a magyar mindennapok és jelen iránt érdeklődő olvasó szerintem alig tudja majd kitenni a kezéből. És némelyik részét bizonyára sokan többször is elolvassák, hiszen annyi nézetet, szempontot és értékelést ütköztet a szerző, annyi gondolatot és meglátást, hogy nehéz mindannyit első olvasásra észben tartani.

Ám amilyen komoly a téma és a tét, olyan súlyos Bottoni diagnózisa és olyannyira deprimáló prognózisa. Szerzőnk a NER-t az országot hosszú időn, évtizedeken át uraló felépítménynek ecseteli és könyve végén felvázol ugyan több lehetőséget (lassú hanyatlás stb.). Ám aláhúzza az ország nemzetközi pária-létét, kivetettségét, ami azt jelenti, hogy a szellemileg-politikailag letaglózott, lebénult, magánéletét és -boldogulását előtérbe helyező társadalom egyedül, regionális és európai partnerek nélkül kell majd országa szekerét a kátyúból kihúznia. A NER-rel való radikális szakítást Bottoni nem tartja valószínűnek és nehéz neki ellentmondani, amikor a traumák által uralt magyar társadalomra utal vagy arra, hogy Orbánnak elég két-két és fél millió választót megszólítania s (különböző stratégiákkal) maga mögött felsorakoztatnia.

Egyfajta civil társadalom, amelyik bizonyos általános értékekért az utcára menne, egy gazdasági-polgári réteg, amelyiknek érdekében lenne ezen értékekért harcolni: nem létezik. „Orbán Viktor Magyarország képe jórészt egybevág a mai magyar társadalom önmagával alkotott képével”(282). E mondatban benne van minden.

Mi marad e könyv olvasása után? Aki Magyarországot megérteni szeretné, annak kötelesség(e) elolvasni. Aki egy jobb sorsa érdemes ország mai helyzetének kiváltó okaira, a mai helyzet elemzésére kiváncsi, annak úgyszintén. Akkor is, ha némelyik állításába bele lehet kötni, sőt, szakemberek némelyiket talán cáfolni is tudják: a Bottoni által megrajzolt összkép, úgy tűnik, stimmel. És ez az, ami könyve olvasását szomorú örömmé teszi. Egy tökéletlen, ám működő, demokraták nélküli demokrácia hanyatlástörténetét ábrázolja. Sztorija akár mintha Weimarról szólna.