Ne hagyd elveszni...

A „székely himnusz” amellett, hogy képzavaros (kérdés, hogy ezért, vagy pedig ennek ellenére giccses, ezzel nem én gyanúsítom, megtette többek közt kortárs kultúránk két ikonikus székely alakja, Domokos Géza és Kányádi Sándor), logikai szempontból is hibás, épp a legérzékenyebb helyen, az utolsó sorában.

„Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!” – harsogják átszellemülten a Nyeregben, Tusványoson, templomokban, az RMDSZ kongresszusain, szoboravatáskor, kocsmákban. Holott „abban az értelemben” már rég elvesztettük, Isten akaratából vagy sem… Tudjuk hogyan, milyen bonyolult körülmények folytán, a mi szempontunkból mennyire drámaian és igazságtalanul. Mindenképpen most már, sok évtizede, az a fohász – a népi mondással élve – eső után köpönyeg.

Hanem van valami, amit figyelembe véve talán még szalonképessé tehető a műdal, amely egy misztériumjáték betétjeként íródott. Eredetileg az utolsó sora ez volt: „Ne hagyd el Erdélyt, Erdélyt, Istenem!” Csanády György így írta le! Mérvadó források szerint a megváltoztatott szöveg az amerikai magyarok közt terjedt el az 1970-es években. Akárhogy vesszük, revizionista érzülettel.

Olvassuk el figyelmesen a Székely himnusz történetét! Sok mindent fel- és megoldana a visszatérés az eredeti változathoz. Ne hagyja el Erdélyt az Isten, ez rendben volna a románok számára is, hacsak nem feltételezzük, hogy külön istenünk van – ez esetben azonban olyan nagy a baj, hogy ez a mostani eltörpül mellette.
A baj most az, hogy ez a mozzanat, a magyar államelnök posztja is: alkalmat ad a román vezetésnek, hogy fokozza a magyarellenességet a népben, és erősítse a szándékot magában a botránykeltésre. Ürügyet szolgáltat egyéb dolgok „elintézésére” is. Cui prodest?

Nem csodálkoznék, ha a román politikusok (akár úgymond népi nyomásra…) az RMDSZ-szel vitetnék el a balhét, hiszen az Európában számkivetett, elszigetelt, oroszpárti Orbán Viktor iránti feltétlen odaadása és rajongása magas körökben, mondjuk úgy, geopolitikailag is szemet szúrhatott jó ideje. Ott tartunk, hogy egyáltalán nem valószínűtlen: már írják a forgatókönyvet az RMDSZ kiakolbólítására a kormányból, majd akár a parlamentből is. Utána meg imádkozhatunk, hogy a Fennvaló ne hagyja őt elveszni.

„Te rog, Marcel”, emlékszem, így szólította felszólalásra nemrég egy RMDSZ-összejövetelen Kelemen Hunor a képviselőház elnökét, a Szociáldemokrata Párt vezetőjét. Akkor Marcel Ciolacu, ez az alacsony homlokú nagy jellem hallhatta a Székely himnuszt, szinte kizárt, hogy ne tudta volna meg, „mi van benne”, ha ugyan nem tudta már korábban. Felszólalt, elmondta, hogy milyen jók az RMDSZ-es miniszterek (ami főleg Cseke Attila, de Tánczos Barna esetében is szent igaz, értük kár lenne), és hogy a hármas koalíció még sokáig fog kormányozni. Még egy vicces utalást is megengedett magának Iohannis államelnök korábbi gyilkos megjegyzésére a PSD-UDMR barátságról…

Most pedig Ciolacu bedurvult. Nyilván kapóra jött neki, hogy a kakán is csomót kereshet. Keményen kihasználja a társadalmi-politikai helyzetet, a nagy problémamegoldó szerepében tetszeleg. Ő diktálja a feltételeket és a tempót a kormányalakítás folyamatában, talán előrehozott választások kiírását javasolja… És Ciolacu – nem egyedül – meg fogja oldani az RMDSZ-szel kapcsolatos dilemmát is. Meglátjuk. Valahogy most szeretnénk legkevésbé a Kelemen Hunor bőrében lenni.
Köszönjük, Orbán Viktor, köszönjük Novák Katalin! Önök nagyon szeretik Erdélyt, s ennek megfelelően minden alkalommal mindent megtettek és megtesznek, hogy ne veszítsük el. Tudják, nekünk szülőföldünk. Sok-sok román emberrel együtt.
Imádkozzunk, hogy a Jóisten ne hagyja elveszni a józan eszünket. Hátha még nem késő.

A szöveg először az Új Hétben jelent meg.