Bálványo(m)k alkonya? Gondolatok Roger Waters budapesti koncertjéről

Nem vagyok kimondottan egy rajongó típus, de nagyon tisztelem, elismerem azokat az embereket, akik az élet valamely területén – a művészetekkel, sporttal kezdődően át a politikától a gasztronómiáig – az átlagostól, a megszokottól, a szürkétől, a biztonságostól eltérőt, mást, mélyebbet, sajátosabbat alkotnak, teremtenek, képviselnek. Akik létbevetettségünkben vergődve valamit megéreznek vagy megértenek az emberfelettiből, nevezzük isteninek, és azt közvetítik nekünk, halandóknak.

A legendás Pink Floyd meghatározó, még legendásabb alapítójára, egykori basszusgitárosára, legfőbb szövegírójára, zeneszerzőjére is így tekintek. Elfogultan állítottam és álláspontomat konokul megvédtem „pinkfloydisták” és „gilmouristák” népes hadai között is, kitéve magam sokszor kocsmai és nem csak, viták meg nem értésének, az elszigetelődésnek.

Meggyőződésem, hogy a korai Pink Floyd sikeréhez nagy szükség volt a többi tagban meglevő finom zenei érzék és tudás mellet a jó alapötletekre, témákra, dalokra, a nagy gondolatokra, a koncepciókra, a világról és annak dolgairól való mondanivalóra. Ezek nélkül csak jó kis muzsika született volna (lásd a Roger nélküli nyolcvanas- kilencvenes éveket). Ennek legfontosabb eleme, egyik alappillére Waters volt, a zenekar esze, eszelőse?, szíve és motorja. A nagy témáit, koncepcióit a szólókarrierében is tovább vitte, más zenei (másképpen színvonalas) köntösben.

Waters pályafutásához már a kezdetektől társult, a jelleméből is fakadó erős, szókimondó vélemény, álláspont a világ nagy és kis dolgairól, a társadalom működéséről, visszásságairól, a politikáról, az emberi jogokról, a szabadságról, az elidegenedésről, a mérgező ideológiákról, a kapitalizmus visszásságairól, a vallások és diktatúrák túlkapásairól. Mind fontos témák.

A hatvannyolcasok, vagy a későbbi, többnyire baloldali ideológiák kritikus gondolkodása, szabadságvágya, humanizmusa (is) fellelhető ezekben. A korai időszakban zenei tematizálásban ezek a gondolatok nagyot ütöttek, a világ meg- és meg nem értésére szomjazó rockzene kedvelők csemegéje volt. A rendszer, a Nyugat meg rászolgált a kritikára, de el is tűrte azt.

Roger pályafutását ez a kettősség határolta be, zene és világszemlélet, az ideológia markáns tolmácsolása. A két elem együttélése adta a watersi életmű qintesszenciáját. A 2023 április 23-ai budapesti koncert is erről a két világáról szólt a zenéről és a világszemléletről. Persze, a korábbiak is, a The Wall és az Us and them turnék is.

Azt gondolom, mindkét elemre rányomta a bélyegét az előadó életkora. A zenei résznél sokat nem időzöm. Waterstől mindig a tökéletes hangzást, az alaposan kidolgozott zenei koncepciót várjuk. A setlist egyaránt tartalmazott Pink Floyd és szóló dalokat a legkülönbözőbb korszakokból, az első tíz perc hezitálását követően jól is szólt.

Az is közhely már, hogy Waters kitűnő zenészekkel dolgozott mindig. Ezúttal is így volt, nagyszerű hangszeresek és vokalisták kísérték, segítették. Történt viszont valami, ami korábban nem jelentkezett ennyire hangsúlyosan, Waters néhány dalt nem csak újra hangszerelt, hanem úgymond újragondolt, értelmezett. A Shine On You Crazy Diamond leegyszerűsítése még elviselhető volt, de a kezdő Comfortably Numb szabályos kiherélése már-már botrányos, majd a szólókarrieréből származó The Bravery of Being Out of Range is egy álmos dalocskának hatott pl. az In the Flash turnén játszott változatával szemben. Aztán helyreállt a világ rendje és kitűnő hangzásban hasított a Sheep, a Run Like Hell, a Money stb. A koncert talán az utolsó lemez dalainál és a legutóbbi szerzeménynél ült le egy kicsit, de ez teljesen belefért. Összességében kimagasló zenei teljesítményről beszélhetünk még akkor is, ha a nagy alkotó szemünk láttára küzdött meg és győzte le újra, de már nem látható nyomok nélkül a saját életkorát.

Aki csak erre összpontosított, jól járt, mert a zene mellé egy sokkal harsányabb, de mondanivalójában sokkal fáradtabb tartalom is társult. A másik pillér, a világ, a rendszer, a politika bírálata.

Ezzel nem is volt és nem is lenne baj, sőt ellenkezőleg, ha mértékkel történne. Aki a képi világra, a kivetített üzenetekre és az előadó, a koncertet többször is megszakító, a ritmusát kibillentő monológjaira, annak tartalmára is figyelt, enyhén kényelmetlenül érezhette magát. Ha nem is a tartalmi részektől, sokkal inkább azok mennyiségétől és agresszív tálalásától.

Vödörből, de nem is, dézsából ömlött a nagyszerű zenész világról alkotott sajátos véleménye,

amely nagyon sok nemes gondolatot, értéket közvetített, de olyan émelyítő, doktriner mennyiségben és módon, mintha egy zenés vallási szertartáson lennénk, ahol újra és újra el kellene ismételni a tanítást és az igazi összetartozást a tanokkal való teljes hasonulás teremtené meg.

Ezekkel két gond is volt. Az egyik a már említett mennyiség, a másik meg a tartalom. Van egy axióma, a világ állandó mozgásban van és változik. Roger meg nem (sokat) csak annyiban, hogy az idő haladtával egyre nagyobb erővel, már-már messianisztikus küldetéstudattal hirdeti tanait. Azok az alapgondolatok, amelyek aktuálisak voltak hetvenes-nyolcvanas években mára már másképpen hatnak, szólnak. The Tide is Turning. Waters, világpolitikai téveszméket tolmácsolva úgy tesz, mint az egyik kedves Mikszáth-hős, Pongrácz István, aki, bár a cselekmény a 19. században játszódik, úgy él, mint egy középkori várúr. A megfáradt, bocsánat, fáradhatatlan lovag, aki küzd és küzdve küzd, árnyékbokszol.

Mindezt el is néznénk neki, hisz Waters egy önjáró, teljesen autonóm művész, ha nem lenne néhány meghasonult torzítás is köztük. Feltűnt a kivetítőn néhány amerikai elnök, akikben közös dolog (Waters szerint), hogy mind tömeggyilkosok. Köztük az a Ronald Reagan, meg Bill Clinton, akik nélkül talán még ma se nézhetnék Waters koncertet Budapesten, maximum Nyugat-Berlinben. Csodák csodája, az amerikai „tömeggyilkosok” mellé nem találni senkit az emberiség többezer éves történelméből vagy a jelenből.

Mennyire „művészi” a világot a Money, a Time, az Amused to Death számokkal bírálni, finoman, hogy összenézzünk és elismerően bólintsunk és mennyire disszonáns annak a kapitalizmusnak az erőltetett kritikája, amelyben és amelyből élsz, amit tulajdonképpen te is működtetsz, amelynek egy láncszeme vagy, amelyben lehetőséged van egy zenei óriásvállalkozást fenntartani, világturnét szervezni, zenészeket, nagy stábot működtetni, jegyeket, rajongói szuveníreket árusítani, óriási profitot termelni, azt újra befektetni. Arról ne is beszéljünk, hogy képes úgy megidézni a Pink Floydot, hogy Gilmourt kihagyja a képekről. Meglehetősen orwelli világ, mondhatnánk.

Mondják a szakértők, hogy az erős birodalmakat sose kívülről győzik le, belülről roppannak meg. Roger „zenei birodalma” se talált legyőzőre az elmúlt negyvenvalahány évben. Amikor kimerültek a pszichedelikus progresszivitás eszközei, sikeresen átvette és átvitte a Pink Floydot az Animals, a The Wall, a The Final Cut világába.

A nagy szakítás, a vérre menő perek sem állították meg, elsőre Erik Claptonnal csinált új albumot (benne a csodálatos, lenyűgöző Every Stranger Eyes), majd egy poposabb albumot készített, mindeközben történelmet írt Berlinben a fallal, majd Jeff Beck vendégeskedésével elkészült minden idők egyik legzseniálisabb albuma, az Amused to Death (minden tökéletes benne az első másodperctől a végéig). Waters meg- és túlélte az MTV előtti és utáni világot is. Magabiztosan jelenthetjük ki, hogy semmiféle zenei, műfaji változás nem győzi le ezt az életművet, de ha nem áll le, vagy nem koncentrál inkább a zenére és az életmű konzerválására, nem újraértelmezésére és egyes elemeinek kitörlésére, megmásítására, akkor saját maga, önnön bálványát kezdi ki, belülről ingatja meg ezt a számomra oly kedves „birodalmat” és az utókor kénytelen lesz majd nagytakarítani benne, szét- és elválasztani dolgokat. Pályafutása alatt Roger falakat épített, majd lerombolta azokat, most egy újabb falépítés zajlik. Lesz idő, energia, akarat még egy újabb bontásra, Berlinre?

U.I. Miközben ezeket a sorokat írtam Roger Waters Amused to Death albumát hallgattam. It's Miracle.....