Kalandozásaim a Tinderen erdélyi, elvált anyaként

Lehúzom a rolót és belenyugszom abba, hogy hát kész, ennyi volt, számomra véget ért az élet, és én is egy leszek a magányos, macskás mamák közül, aki úgy öltözik, mint egy tizenéves és teljesen elvesztette a kapcsolatát a világgal. Macska van, idióta ruhák vannak, egyéniség túlteng, minden körülmény adott. Na de le akarom-e küzdelem és erőfeszítés nélkül húzni magamra a rolót 44 évesen? Nem tudom. Lehet, hogy le akarom.

Megpróbálok eljárni helyekre. Na de hova, ahol létrejöhetnek beszélgetések? Meg, mire oda kerülne a sor, fáradt vagyok. Azzal keresem a kenyerem, hogy napi sok órát, néha csak hatot, néha tizenkettőt, beszélgetek az emberekkel, heti hat nap. Ezek valódi beszélgetések, nem small talk. Mire este van, annyira elfáradok, hogy csendben szeretnék maradni, és örülök, ha a gyermekeimnek válaszolni tudok. Nem lehet úgy ismerkedni, hogy azt mondom, hogy nincs kedvem menni sehova, meg beszélgetni sem.

Akkor a baráti kör? Mivel én nem Kolozsváron nőttem fel, hanem felnőttként jöttem vissza többször is, nem alakult ki egy olyan baráti társaság, ahova eljárok. Vannak emberek, persze, akikkel néha leülünk, de ez nem egy társaság. Próbálkoztam, sokat, hogy legyen nekem is ilyen, de nem sikerült.

Akik jelen vannak az életemben és jelen pillanatban közeliek, főleg nők. Vagy kapcsolatban élnek, és én nem mászok bele senkinek az életébe, még akkor sem, ha esetleg megtehetném, mert számomra ez az emberi minimum, hogy nem bántunk másokat, legalábbis szándékosan nem. Vagy olyan rég ismerjük egymást, hogy elképzelhetetlen.

Igazából tanácstalan voltam és vagyok, hogy mit lehet tenni. Meg a másik lényeges kérdés: én nem tekinthetek el attól a ténytől, hogy kicsi gyerekeim vannak. Ki kíváncsi egy olyan nőre, akiknél a gyerekek az elsők, még nagyon hosszú ideig? Mire már nem ők lesznek, addigra végképp megöregszem.

Így kerültem a Tinderre és két másik, ismerkedős applikációra.

Az első, amit le kellett küzdeni, az a szégyenérzet. Mert hiába tudod racionálisan, hogy a kialakult helyzet egy tény, és elméletileg semmi szégyellnivaló nincs benne, de nem így érzel. Magyarázkodni kell, és ez zavaró. Hogy mit keresel a „húspiacon” megint, pedig már annyira örültél, hogy vége, megtetted a haza iránti kötelességed, szültél négy gyereket, felépítettél egy egzisztenciát, most már akár foglalkozhatnál azzal, ami élvezetet okoz, középkori arab költőkkel és filozófiával, és a túrázással. Ehelyett itt ülsz a telefon előtt, és idegen férfiak képét huzigálod. Balra, főleg.

Érdektelen ez az egész, sekélyes. Rosszak a képek. Nem tudod azt sem, hogy magadról mit tegyél fel, méricskéled magadat a képek alapján. Nem túl kihívó ez? Vagy pont az a lényeg, hogy legyen kihívó? Portré vagy egész alakos kép? Akkor tulajdonképpen jól nézek ki? Elég jól ahhoz, hogy egyáltalán esélyem legyen negyvennégy évesen, a sok bokáig sminkelt, friss, kemény húsú huszonéves között, a narancsbőrömmel, a szülés utáni hegekkel és a láthatólag öregedő bőrömmel?

Persze csinálok magamnak profilt, bejelölöm, hogy fogalmam sincs, mit keresek itt, meg hogy oroszlán vagyok, meg 174 cm magas, felsőfokú végzettségem van, meg vannak gyerekeim és nem akarok többet (geez, dehogynem, csak nem lehetséges). Egyik információ sem releváns, sőt, teljesen sekélyes és érdektelen.

És a másik. Ide small talk kell, legalább az elején. Ebben én nem vagyok jó. Fogalmam sincs, mit kell mondani, mit kell kérdezni. Ha valaki engem nem segít át az ismerkedés elején, akkor nekem ez nem megy. Mit lehet mondani egy teljesen ismeretlen, negyvenes pasinak? Elképzelni sem tudom, hogy miért akarnék bármit is mondani bárkinek.

Akinek kisugárzik a hatalmas egója a képekről, azt rögtön balra húzom. Aki hallal pózol. Meg fegyverrel. Aki úri cipőben mászkál a havas erdőben. Az autóval pózolókat is balra húzom, ha nincs valami érdekesebb kép. Ha valaki semmit nem mond magáról, balra húzom, mint érdektelent. Én is össze tudtam rakni magamról öt értelmes mondatot. Akinek nincs fent képe saját, hanem egy idézetet, rózsát, fűnyírót posztol magáról, gondolkodás nélkül balra húzom.

A sízős képeket kétszer megnézem. A túrázósokat háromszor. Akinek szép túrázós képe van, az kap egy szívecskét.

Végül összeszedem a bátorságom és írok. Egész nap nézegetem az üzeneteket, szia, válaszolta, és aztán semmi. Igyekszem, hogy ne vegyem magamra, ez nem rólam szól, magyarázom a sértődött egómnak. Mintha megint tizenhat éves volnék, már először is utáltam tizenhat évesnek lenni. Nem hogy másodszor.

Egy másiknak is írok. Három üzenetváltás után döglik be a beszélgetés, én sem teszek túl nagy erőfeszítést, ő sem. Pedig engem nem zavar, hogy szinte csak románok és külföldiek vannak fent, magyarok alig, nem zavar, ha más nyelven kell beszélgetni.

Még próbálkozom néhányszor, aztán feladom. Esélyem sincs, mert én tényleg azt akarom, amit magamról odaírtam: értelmes beszélgetést, esetleg egy túrázó partnert. Nem szexet, főleg nem azt, magyarázom egy barátomnak, aki nevet rajtam, hogy akkor minek a Tinderre mentem. Nem mintha nem volna fontos, de azért nem az áll a lista tetején. Nem jutott jobb eszembe, oké? És ha nem oda, akkor hova?

Menjek színházba egyedül? Moziba? Borkóstolóra? Koncertre? Az EKÉ-vel túrázni? Tangózni? Jógára? Mit csináljon egy 44 éves nő, ha egyedül marad?