Amikor előléptetés előtt megkérdik a kétgyermekes nőtől, hogy mennyire számíthatnak rá...

A mágikus gondolkodás ezen felnőtt fajtája – ha én nem tapasztalom, akkor az nem is történik meg –, az egyik legnagyobb rombolóerő, mert egyszerre zárja ki az együttérzés és a kritikus gondolkodás lehetőségét.

A társadalmi struktúráink évszázadok alatt alakultak ki úgy, hogy a nőknek csak az utóbbi 100 évben volt mérsékelt beleszólása. Józan ésszel képtelenség elhinni, hogy ez a rendszer, amit a népesség kisebb, de hatalommal bíró része alakított ki, az egyenlőségen alapul. Az, hogy a társadalom különböző rétegeiben másképp mutatkozik meg, és minél kifinomultabb valaki, annál rejtettebben jelentkezik, az más kérdés – de sajnos nem jelenti azt, hogy nem létező jelenség. Az egyetlen emberséges módja az orvoslásnak az lenne, ha a hatalommal bírók – nők és férfiak egyaránt – figyelnének a hozzájuk érkező történetekre, és nem elmenekülnének a kellemetlen érzéstől, hanem feltennék maguknak a következő kérdéseket:

• Miért érzem azt, hogy ez kellemetlen nekem?
• Az elmesélt történet milyen rendszerbeli hiba eredménye?
• Van ráhatásom, hogy itt változást eszközöljek?
• Ha nincs ráhatásom, akkor tematizálhatom, hogy szélesebb körben történjen az erről folyó párbeszéd?

Nagyon könnyű úgy érezni, hogy a kiváltságos helyzetünk a mi érdemünk. „Mindenemért megdolgoztam. Én tanultam, nem szórakoztam.” Ugye milyen ismerős mondatok? Csak nem mindegy, hogy honnan indulunk és az sem mindegy, hogy azt az utat kis hátizsákkal vagy egy szekrényt cipelve tesszük meg. Jöjjön egy hétköznapi példa.

Nő, 35 éves, két kisgyerekkel előléptetés előtt megkérdik tőle, hogy mennyire lehet számítani rá. Kiváló anyagi háttérrel, bejárónővel és bébiszitterrel vagy szolgálatos nagymamákkal azt mondja, hogy teljesen.

Stabil megélhetéssel rendelkező családanya, időszakos nagymamai segítséggel azt fogja mondani, hogy itt leszek, biztosan, miközben fejben azon pörög, hogy miképpen fogja megoldani, ha otthon lesz szükség rá. Megoldja, de sokkal nagyobb erőfeszítéssel, mint az előbbi, 35 éves nő. Ő már nagy hátizsákot visz a hegyre.

Tisztességes léthez szükséges bevétellel rendelkező család női tagja, külső segítség nélkül nagyon alaposan meggondolja. Tudja, hogy csalódást fog okozni, mert ha a gyerek beteg, akkor menni kell, mert nincs más. Lehet elvállalja és zsonglőrködik, de annak vagy kiégés lesz a vége, vagy egy nagyon frusztrált, elégedetlen és a kimerültség határán élő nő. Ő már kis szekrényt cipel a hegyre.

Az egyedülálló anyát hagytuk a végére. Lehet neki a világ legjobb képzése, szakmai tapasztalata és kiváló képességei, de valószínűleg fel sem fogják ajánlani számára az előreléptetést. Vagy ha igen, akkor pontosan tudni fogja, hogy neki egy kétajtós szekrénnyel kellene felfutni a hegyre és nem fogja elvállalni.

Ugyanez a helyzet 35 éves férfivel, két kisgyerekkel. Fel sem teszik neki a kérdést, de ha mégis, nem az a kérdés, hogy a gyerek miatt lehet-e számítani rá, hanem az, hogy marad-e hosszútávon a cégnél.

Egyenlő esélyekkel indulnak ezek az emberek? Nem. És lehet a nőt hibáztatni, amiért egyedülálló anya? Amiért nincs segítsége? Amiért nem gondolkodott előre, hogy hány gyereket vállal? Valójában itt egy meg nem oldott strukturális kérdésről van szó. A gondozási munkák láthatatlan, fizetetlen munkák és döntő többségében továbbra is a nők végzik. Az, hogy a családanya, a nagymama vagy a bejárónő vállalja a nehezét, az már kereset kérdése, ami nem változtat a valóságon, csak esetleg annak a percepcióján. Az első kategóriába eső nő nem azért tudja gond nélkül bevállalni a szakmai kihívást, mert vele nem igazságtalan a rendszer, hanem azért, mert meg tudja fizetni azt a személyt, aki elvégzi a máskor ingyenes gondozási munkát. Ha a nagymamák végzik a szolgálatot, akkor az valójában ingyen munkával finanszírozott, egyenlő esélynek tűnik – de valójában csak látszat egyenlőség.

Örvendek, ha te, kedves olvasó, kivétel vagy, de ez nem változtat azon az egyszerű tényen, hogy a többség nem az. És az is megtörténhet, hogy a te helyzeted sem olyan rózsaszín, csak nem látod azokat a mechanizmusokat, amelyek hátravetnek téged, mert sokkal szubtilisabbak, mint gondolnád. Hagyjuk a mágikus gondolkodást a gyermekekre, mi merjük annak látni a dolgokat, amik! Érezzünk együtt azzal, aki mást mesél, és tegyük fel magunknak a kellemetlen kérdést: én hogyan járulok hozzá ahhoz a rendhez, ami miatt a másik ebbe a helyzetbe került? Így talán haladunk majd valamerre.

A szerző közösségszervező, a Női vállalkozók Erdélyben közösség egyik alapítója.