Női vállalkozói egyesületek, rendezvények, sisterhoodok: minek az?

2022. október 23. – 10:15

frissítve

Másolás

Vágólapra másolva

Amikor feltettem ezt a kérdést egy erdélyi női vállalkozói Facebook-csoportban, hogy mitől is más női vállalkozónak lenni, olyan válaszok érkeztek rá, hogy a munka és a magánélet összeegyeztetése, a sokféle szerep összehangolása úgy, hogy egyik se sérüljön (anya, feleség, vállalkozó, házimunkász, szabadidő, családi logisztika), az önbizalom hiánya, az állandó bizonyítási kényszer, hogy vagyok én is elég jó, kevés vagy nemlétező induló tőke, kevesebb és kevésbé fókuszált idő a munkára, belső gátak, kevesebb türelmi idő a sikerig, több kritika és erősebb társadalmi nyomás, a támogató attitűd hiánya, ha nehéz, adjuk fel, a feladatok prioritizálása, hogy a teljesítményhez képest sokkal kevésbé vesznek komolyan, mint egy férfit, hogy száz százalékosan nem tudunk egy folyamatban ott lenni, mert mindig van valami egyéb, amit közben meg kell oldani, hogy ne úgy tekintsenek a vállalkozásunkra, mint egy hobbira, miközben a férj eltart, hogy nőként minden háttérbe szorul, ha a gyerek nincs jól, eltérő fizetések ugyanazért a munkáért.

Sokszorosan visszatérő motívum ez a „nem vesznek komolyan”. Én öt éve vállalkozom és öt éve küzdök ezzel, hogy még csak nem is gondolnak rám lehetséges üzleti partnerként, nem gondolnak rám vállalkozóként, mintha az a tény, hogy öt éve vállalkozom és ebből élek, önmagában nem lenne elég, még bizonyítanom kellene mellette valamit.

Pedig nekem nincsenek önbizalom-problémáim, nincsenek e tekintetben belső gátjaim, a bizonyítási kényszerem kezelhető szinten van (férfi körökben ezt ambíciónak hívják), és számomra egyáltalán nem kérdés, hogy elég jó vagyok-e. Tudom, hogy az vagyok, a tapasztalat és a feedbackek, önmagában az a tény, hogy a kulturális szférában egy olyan vállalkozást vezetek, amelyik nem dőlt be, hanem profitot termel, önmagában siker.

Végignéztem, hogy a fenti állításokból mi az, ami engem nőként a leginkább nyomaszt. És – amellett, hogy nem vesznek komolyan, de erre már csak rángatni tudom a vállam, hogy I couldn’t care less – leginkább a sokféle szerepkör összeegyeztetése az, ami nagyon zavar és hátráltat, és az, hogy nagyon nehéz egy folyamatban száz százalékik benne lenni. Az idő, amivel sakkozom minden nap, hogy mindenre és mindenkire jusson elég, és magamat se hanyagoljam el teljesen. Ez a második nagyon fontos, mert én, mint egy kis duracellnyuszi, addig toltam az életet, amíg úgy kellett behúzni a féket, hogy maradandó következményei lettek. Vannak ugye, akik a saját hibájukból tanulnak csak.

A másik a támogatás hiánya. Az érzelmi támogatásé. A bátorításé, a nagyra értékelésé, az elismerésé. Hogy a teljesítményed valódi teljesítmény, és hogy hozzátettél valamit Erdély rongyszőnyegéhez.

Nem a díjak érdekelnek, higgyétek el. Hanem az emberi kapcsolataimban a pozitív hozzáállás. Hogy egyenrangú félként kezeltek. Szárnyakat adna. Így is megy, enélkül, csak így dacból, kötelességtudatból, elhivatottságból.

Nem tudom, milyen lehet férfi vállalkozónak lenni. Biztos, hogy a kihívások egy része a férfiakra is érvényes. De azt is tudom, hogy én vállalkozóként és emberként is túl sok kalapot hordok: egyrészt én vagyok a vállalkozásaim vezetője, a CEO, az adminisztrátor, a titkárnő és a takarító néni egy személyben. Épp az idén kísérletezem azzal, hogy az adminisztratív terheimből letegyek mindent, ami letehető, mert így nem marad időm a stratégiai tervezésre. Márpedig ahhoz, hogy egy vállalkozás jól működjön, jól kell tervezni, időt kell hagynom magamnak arra, hogy azon gondolkozzam, hogy merre vinném tovább ezt a vállalkozást. Egy héten átlagosan 4-5 órát kellene stratégiai tervezésre fordítanom. Az adminisztráció, az üzenetekre való válaszolgatás hetente legalább 10 órát emészt fel, de inkább többet.

Másrészt tanítok. Tanárnak lenni úgy, hogy a 12 évestől a felnőttekig minden korosztályt tanítok, nagyon nagy kihívás, mert teljesen más rálátásom kell legyen a korosztályokra, másféle tudásra van szükség a felnőtt-oktatásban, és más akkor, amikor a gyerekkel vagyunk együtt. És én emellett készülök is az óráimra rendszeresen, mert ez a szakmai minimum. Általában úgy szoktam számolni, hogy ahány órát tanítok, annyit kell készülnöm is rá. Huszonnégy órát tanítok egy héten, úgy, hogy a tavalyi 35-öt csökkentettem ennyire, mert úgy éreztem, hogy nem bírom tovább. Ez nagyon sok, tekintettel arra, hogy nincs átlagos gyermek és felnőtt, legtöbbjüknek speciális oktatási módszerekre, megközelítésekre van szüksége. A készülés igen jelentős része abból áll, hogy azon gondolkozom, hogyan lehetne ezt hatékonyan és vidáman, játékosan csinálni, videókat nézek, könyveket olvasok, igyekszem megérteni, hogy mivel tudnék én hozzájárulni az oktatási folyamathoz.

Aztán ott van az önkéntes munka, amivel kapcsolatban leginkább reménykedem, hogy egyszer pénz is lesz belőle. Ezt a szabadnapomon szoktam csinálni, 8-9-10 órát, mikor hogy, mint ahogy az adminisztrációt is.

Igyekszem nyolc órát aludni (4-5 sikerül), heti négyszer sportolni, mert mind a kettő elengedhetetlen a mentális és fizikai egészségemhez. Minden nap átlagosan két órát ülök az autóban, a kolozsvári forgalomban, hogy a családomból mindenki eljusson oda, ahova el kell jutnia. Heti két óra a bevásárlás. Napi két óra az esti fektetés, egy óra a reggeli keltés. Napi legalább egy óra azzal megy el, hogy megbeszéljük, hogy kinek mikor, hova kellene mennie. 181 óránál tartok a 168-ból, és még nem beszélgettem a gyerekeimmel, nem olvastam (ami a felkészüléshez elengedhetetlen), nem olvastam újságot, nem írtam, nem szerveztem semmit, nem voltam a gyerekek haverjainak ajándékot vásárolni a születésnapjukra, nem játszottam a telefonos játékommal, nem üldögéltem a teraszon a kávémmal, nem verekedtem a macskával, nem voltam túrázni, nem néztem meg egy filmet, nem üldögéltem egy sör mellett ábrándosan bámulva a Főteret, nem voltam turkálóban, nem voltam moziban, színházban, nem töltöttem időt a barátaimmal, nem főztem, nem végeztem semmiféle házimunkát, és senki nem volt beteg.

Nálam nem az önbizalommal van a baj. Míg a többiek azt érzik, hogy túl kevés van nekik, nekem mindig túl sok volt, az is baj. Túl sokat képzelek magamról, az a baj. Sehogy se jó, nem vagy elég jó, nem felelsz meg, nem így képzeltek, nem így kellene foglalkozni a gyerekkel, nem vagy elég nőies, mert nyers vagy, de ha meg nőies vagy, akkor meg te vagy a Borsószem királykisasszony, minek vállalkozik az ilyen, aki nem bírja a gyűrődést, úgyis csak egy hobbi ez, majd eltart a férjed, ha bebuksz.

Vajon a férfi vállalkozó kollégáknak is felteszik ezt a kérdést? Mondják nekik, hogy túl sok vagy? Ne zsizsegj? Túl ambiciózus vagy? Mit mind akarsz annyit? Majd eltart a feleséged, ha bebuksz?

Rossz a kérdés, azt hiszem. Régóta úgy gondolom, hogy rossz a kérdés. És akik megkérdezik századjára is, hogy mit akarok én a bölcsész diplomáimmal a vállalkozók között, azok rosszul kérdeznek.

És hát, látjátok, atyámfiai, férfiak, ettől más egy női vállalkozói csoport. Hogy ott nem az orrba vágással kezdik, amikor amúgy is a padlón vagy. Hogy ez egyszerre egy szakmai csoport, rengeteg okos nővel, és egy support group, ahol emberileg támogatnak. Ahol van safe place feltenni a buta kérdéseket is. Ahol lehet szakmailag kérdezni, és szakmai válaszokat is kapok rá, És mivel vállalkozni nem lehet egyedül, mindenkinek kell kapcsolati háló. Nekünk ilyen van, mert ilyenre csináltuk. Ahol nem kérdőjelezik meg a szakmai tudásom, ahol tiszteletben tartják az emberségem, és elviselik és használják, hogy én egy nyüzsgönc vagyok. Nem döngölnek a földbe, mert van valódi szolidaritás. Hát ezért.