Az LMBTQ kísértete járja be Erdélyt

2022. július 11. – 16:35

Az LMBTQ kísértete járja be Erdélyt
LMBTQ-aktivista emeli a magasba szivárványzászlót a bukaresti Pride-on, 2022. július 9-én. Fotó: Grigore Popescu / Agerpres

Másolás

Vágólapra másolva

Nem igazán meglepő, hogy klerikális körökből érkezik az újabb tudománycáfolás, és az sem, hogy a jobboldallal paktálnak le. De valahogy mégis, lehetne ezt komolyabb szinten is.

Nemrég zajlott le a Válts irányt! IKE (Ifjúsági Keresztény Egyesület) Fesztivál, ahová a társadalmi nemek tudományának nemszakértőjét, Szilvay Gergelyt is meghívták – született is erről egy lapos beszámoló. A fesztivál honlapján megjelenő szöveg szerint Szilvay „jártas a gender témában”, ezt pedig egy megjelent könyve hivatott igazolni.

Bár kevés gyöngyszemet oszt meg a szerző a fiataloknak tartott előadásról, az kiderül, hogy Szilvay szerint – aki nem mellesleg a NER-közeli Rubicon munkatársa, valamint a Mandineré – „minden kutatás egységesen arra mutat, hogy nem veleszületett a homoszexualitás”. Körülbelül két másodperces keresés után megcáfolható ez a tévhit, kismillió kutatás igazolja az ellenkezőjét, hiába állítja az előadó, hogy „a genetikának vagy valamilyen biológiai folyamatnak maximum kicsi és közvetett szerepe lehet a homoszexualitás kialakulásában”.

Ez az állítás tulajdonképpen azt hivatott elvitatni a melegektől, hogy melegek legyenek – az a célja, hogy a feltételezett „LMBTQ-propaganda” áldozataiként jelenítsen meg embereket.

Az persze nem kérdés, hogy a nemi és szexuális identitás valóban változik, és ez nem csak genetikai kérdés – de hát éppen erről szól a társadalmi nemek tudománya. Ha a legutóbbi felméréseket vesszük figyelembe, csak az elmúlt évtizedben megduplázódott azon amerikaiak aránya, akik leszbikusnak, melegnek, transzneműnek vagy más, nem heteroszexuális identitású embernek vallják magukat. Ez nemcsak arról szól viszont, hogy ki merték mondani, és kifejezetten nem arról, hogy „ez a divat”. Ahogy az észak-amerikai őshonos társadalmakban is a „kétlelkű” emberek, azaz a nem férfiként és nem nőként élők elfogadottak voltak a keresztény gyarmatosítás és népirtás előtt, amely aztán a bináris, azaz férfi-nő kettősségű képletet kényszerítette rájuk (is), úgy ma jobban értjük, hogy a nemünk és szexualitásunk keretek közé zártságát akár fel is bonthatjuk.

Hogy ez problémákat okoz, félelmet, paranoiát, sőt belső vitákat, lelki nyavalyákat? Hát, igen. Amikor a feministák végre szerveződni tudtak és társadalmi hatásokat elérni, akkor is tömeges felháborodás fogadta a követeléseiket. Kolozsváron például Kmety Károly professzor a női hallgatók számát szerette volna szabályozni, „női szörnyetegekről” értekezve – amire válaszként azt kapta: „sokalják a feminizmus térfoglalását? Máris? Pedig nőmozgalom Magyarországon még nem volt, hanem istenigazában csak lesz!”

A Kmetyk köztünk élnek

A mai Kmety professzorok köztünk élnek, és új céltáblákat találtak. Nem kérdőjelezem meg, hogy sokan akár komolyan is gondolnák: a társadalmi változásokkal szembeni tiltakozás nemcsak, hogy érthető, de tulajdonképpen legitim is. A politika és a sajtó a terepe annak, hogy a vitáinkat megszervezzük, és végső soron arról próbáljunk döntést hozni, hogy milyen keretek között éljünk. Ebben az egyházak gyakran a reakciós álláspontot képviselik, nincs ebben semmi új – persze, vannak örvendetes kivételek is.

A jobboldal ugyanakkor elkötelezett a heteroszexuális, „fehér” férfiak privilégiumai mellett. Elsősorban úgy, hogy tagadja a privilegizált helyzetüket, miközben mégiscsak azt hangsúlyozza, hogy az ideális társadalmi modell az, amelyik aláveti magát a rendjüknek. Másodsorban úgy, hogy konspiratív logikát alkalmaz a privilégiumot veszélyeztetők ellen, azaz (ahogyan a múltban is gyakran) a valós és hangosan kimondott célok helyett másokat vél felfedezni: olyanokat, amelyeket nem mondtak ki az ellentáborban, de amelyeket feltételez.

A fent már idézett beszámolóban az előadó politikai célokat is emleget, és gyakran találkozni az „LMBTQ-propaganda” kifejezéssel a jobboldali médiában. Ez nem szolgál mást, mint egy társadalmi folyamat felcímkézését és az intenció kiemelését ebben a folyamatban. Azaz: kijelöl olyan látható vagy nem látható aktorokat, akik „beavatkoznak” azzal, hogy konspirálnak a „társadalmi rend” ellen.

Ahogy Kmety professzor is női szörnyetegeket vizionált, akik a társadalom szétverését célozták meg azzal, hogy tanulni merészeltek, úgy a keresztyén táborban ma éppúgy azokat a „szörnyetegeket” látják, akik valami hasonlóra törekszenek.

Annyiban igazuk van, persze, hogy hús-vér emberek állnak a folyamatok mögött. De ahogy említettem, a céljaik nyitottak, és az már csak rajtunk múlik, hogy ezt elhisszük ezeket vagy sem. A bizalmatlanság kölcsönös: ahogy sokan nem feltétlenül hiszik el a meghívott előadó szavait és az őszinte aggódását, úgy mások meg a Pride mögé sejtenek aljas célokat.

A jelen esetben azonban különösen problémás, hogy az előadás (a rövid beszámoló szerint) egyszerűen téves megállapításokat tartalmaz, és még azt sem lehet mondani, hogy a szerző nem találkozott már olyannal, aki a téma szakértője.

Innentől sajnos a szépen felépített konteó arról, hogy az „LMBTQ propaganda” hogyan tenné tönkre a családokat, nehezebben védhetővé válik. Inkább a kontextusára érdemes odafigyelni, túl azon, hogy az amerikai szélsőjobboldali, vallásos körök narratíváját helyezi lokális keretbe.

Ká-Európa

Ez a kontextus pedig Kelet-Európa. A három évtizeddel ezelőtti rendszerváltások katasztrofális társadalmi problémákhoz vezettek, számos érintett országban akár tartósan is, többek között súlyos demográfiai problémákat okozva. Az Európai Unióhoz csatlakozás utáni elvándorlási hullámok ezt tovább súlyosbították, miközben a bevándorlással hagyományosan kevésbé (vagy inkább: másképp) találkozó társadalmak nem akartak „idegeneket” „beengedni”.

A demográfiai válság, ami a térség országait sújtja, persze, részben a tőke érdeke, de nincs az a gazdasági-társadalmi berendezkedés, ahol ne volna szükség újabb generációkra. Amennyiben viszont a bevándorlást elutasítják, nem marad más, mint a demográfiai pánik és a „népességcseréről” szóló összeesküvés-elméletek.

Ez részben magyarázza, hogy a jobboldal miért kelt félelmet (vagy esetenként: tart őszintén) a nem heteronormatív és nem bináris képletektől. Azt gondolja, hogy az így is súlyos problémákat ezzel csak tetézik.

Persze, a bevándorlás ösztönzése, a többkulcsos adó, a nyugati tőke erősebb adóztatása (már ha szabadna…), a kivándorlás enyhítése, több családtámogatás – nemcsak a középosztály számára, a leszakadt rétegek felemelése, a rasszista, romaellenes politikai megszüntetése, mindez hozzájárulhatna ahhoz, hogy a problémákat enyhítsék. Talán még az sem ártana meg, ha a meglévők oktatásának szintje emelkedne, és decens munkahelyekhez juthatna, a lakhatását nem a magántőkére bíznák, hanem önkormányzati kézbe vennék, a munkahelyek nem feudális logikában működnének és így tovább.

„Nem leszünk gyarmat!”

A magyarországi jobboldal, de kifejezetten ennek a szélső frakciói, három évtizede beszélnek arról, hogy nem lesznek gyarmat. Ez egy végtelenül lebutított, nem túlságosan erős lábakon álló narratíva, de nem teljesen téves. A kelet-európaiakkal szembeni előítéletek a felvilágosodás óta élnek, ez a fajta önmarcangolás, tetézve a „fejlődési idealizmussal” (leegyszerűsítve: „tíz éven belül utolérjük Ausztriát”) és a valóságban tapasztalt kudarcokkal sokakban ellenállást szülnek.

Ráadásul ezt a narratívát csak a szélsőjobboldal tartja fenn, legalábbis hangosan: akadémiai körökben, kisebb műhelyekben jelenik meg csupán a baloldalon, miközben a hegemón forgatókönyv szerint minden a helyén van, csak a kelet-európai nemzetek korrupciója és a „vadkapitalizmus” a felelős.

Ahogy a feminizmus, az antirasszizmus, a veganizmus vagy akár a politikailag korrekt beszédmód, úgy az LMBTQ-„propaganda” is gyanús lesz a reakció szemében, a nyugati agymosás része, a kolonizálók eszköze arra, hogy az igájuk alá hajtsák ezeket a társadalmakat.

A szembenállás persze nem gondolja, hogy a mostani társadalmi normák is intézményeken, aktorokon keresztül alakultak ki. Mindezt autentikusként tünteti fel, az emberi természetre hivatkozva és nemzetkarakterológiai okoskodásokba bocsátkozva.

Hiszen a magyar nem buzi, szeret négerezni és röhögni azon, hogy „az asszony nem ember, a sör nem ital és a medve nem játék”, tehát egyértelmű, hogy aki ezt visszautasítja, az már valamiféle agymosáson ment keresztül, a nagy judeoglobal(l)iberális összeesküvés eredményeként.

Mi következik?

Az írásomban arra törekedtem, hogy önmagam is dekonstruáljam – még ha egyértelmű is, hogy hol állok. A Mércén nemrég arról írtam, hogy a „tényellenőrök” fetisizálása miért problémás, ezért magamra is alkalmaznom kell a kritikát. Amennyiben pedig egymást akarjuk érteni, fontos, hogy az álláspontunk felvállalása és a másik fél kritikája mellett az önkritikát is gyakoroljuk. Ismerjük fel, hogy mi magunk hogyan konstruáljuk a saját világképünket, hogyan építjük fel a másikról alkotott képünket, és milyen kimondott vagy szerintük meglévő célokat tulajdonítunk nekik.

Ez talán még párbeszédhez is vezet, mert ezen kívül nem sok lehetőségünk van arra, hogy megszabaduljunk a kis buborékoktól, és valódi társadalomként működjünk. Mert hát maradunk mindannyian: heterók, melegek, transzneműek, jobboldaliak, táborozók, „szakértők” és szakértők, cikkírók és olvasók.