A nőuralom veszélyeiről – a rettegést csillapítandó

Minap a Krónika hasábjain megjelent egy furcsa írás. A szerző, Ábrám Zoltán (akinek a neve a lap impresszumában nem szerepel, de rendszeresen közöl az újságban – szerk. megj.) fontosnak látta, hogy pár héttel azután, hogy „a sajtó alaposan megszellőztette” Molnár Beáta meggyilkolásának esetét, arról írjon: megfeledkezni látszunk a nők által elkövetett erőszakról. Szemlátomást a Krónika szerkesztősége is úgy tartja, elég idő telt el, hogy ennek apropóján a férfijogokról beszéljünk. Ennek apropóján, hiszen ezzel indít a cikk, noha Molnár Beáta neve nem szerepel a felütésben.

Ennek apropóján, és az utólagos helyretevés szándékával – hiszen bár elismeri a felháborodás jogosságát (kösz), és hogy az agresszió bármilyen formája elítélendő, óvva int, mivel szerinte „a kérdés nem olyan egyszerű, nem értelmezhető fekete-fehéren, amikor egyesek leegyszerűsítve, netán érdekből, abból indulnak ki, hogy a férfi az agresszor, a nő pedig az áldozat.” Félretéve itt most a „netán érdekből” sejtető kifejezést, amely az intervenciónak szánt írásban fontos sarokkő, érdemes megemlíteni, hogy mind Molnár Beáta meggyilkolása után, mind előtte, több igen árnyalt írás jelent meg, amit netán érdeklődésből egyesek el is olvashattak.

Azt hiszem, Ábrám írására épp nem az az árnyalt, érzékeny tárgyalásmód jellemző, amire ez esetben szükség lenne. És azt gondolom, nem igazán lehetne felróni azoknak, akiket megrendített Molnár Beáta meggyilkolása, ha úgy éreznék, hogy az ilyen ügyetlen megközelítésmód végső soron relativizálja a halálát, és a gyászt, amit sokak éreznek. Mintha a szerző azt sugallná, hogy vissza kellene billenteni a mérleget, mert ezzel a tragédiával kicsit túlságosan előtérbe került a nőkkel szemben elkövetett erőszak. Egyébként, mi végre kellene belekeverni ezt egy olyan szövegbe, ami a férfiak ellen elkövetett erőszakra próbálja felhívni a figyelmet?

Már a cikk címe is tendenciózus: Fellépés a nemtől független visszaélések ellen. A probléma nem az, hogy fellépünk a visszaélések ellen. Még szép. A probléma az, hogy Ábrám így próbálja átkeretezni a nők elleni erőszak kérdését. És ez azért probléma, mert a nőket megkülönböztetetten éri erőszak, és pontosan a társadalmi státuszuk, a társadalmi nemük (dzsender) miatt. Ez nem statisztikai eset, vagy „biológiai determinációból” adódó véletlen, ahogy a szerző sugallja; ezek társadalmilag és történetileg kialakult viszonyok, nem pedig izomtömeghez köthető viszonyok. Ezzel nem kívánom tagadni a biológiai összefüggéseket – egyszerűen arról van szó, hogy ezekhez a biológiai tényekhez mi a társadalmi-kulturális stb. kódrendszerek alapján viszonyulunk. Például semmi biológiai nincs abban, hogy az abortuszt egyre több államban betiltják.

Ez a félreértés az egyik oka annak, hogy a nők elleni erőszak sajátosságát a szerző nem látja. Mielőtt a másik okra rátérnék, megemlíteném, hogy a szövegben van egy ideológiai finomság. Mivel a biológiai meghatározottság miatt a férfi nagyobb izomtömeggel rendelkezik, az ő uralma úgymond természetesként jelenik meg. Az pedig, hogy a férfiak „statisztikailag” inkább bántalmazók, mint áldozatok, még „nem zárja ki, sőt az egyenjogúság világában még erősítheti, hogy mindez fordítva is megtörténik. Egyre gyakoribb az erős nők uralma házasságon belül és kívül.” Értsd: míg a férfiuralom „biológiai”, vagyis természetes alapokon áll, a nők uralma valahogy mesterséges. Míg a férfi egyszerűen él természetes erejével, a nőkre jellemzőbb a (nem természetes) jogokkal való „visszaélés” – utóbbi kifejezés eleve alattomosságot sejtet.

Vagyis, mintha a férfiak által elkövetett erőszak valahogyan őszintébb lenne, mint az ádáz nők mesterkedései.

Nem tudom eldönteni, hogy ezt a klasszikus nőgyűlölő toposzt (ti. azt, hogy a nők nem tudják hol a helyük, és a természetes renddel szembemegy a két nem közötti egyenlőség tételezése, mely bűnért a nőuralommal fizetünk meg) szándékosan és tudatosan használja-e Ábrám, vagy épp áldozatul esett neki – de a jóindulatú vita jegyében az utóbbit feltételezem; tulajdonképpen mindegy. Egyébként az is érdekes, hogy a férfiuralom kifejezés nem szerepel a szövegben, az „erős nők uralma” azonban kétszer is.

A másik ok, amiért a nők elleni erőszak sajátossága elsikkad az az, hogy Ábrám minden erőszakos cselekményt egyedi esetként, anekdotikus bizonyítékként kezel. Akkor tehetnénk így, ha a férfiak és nők között valódi egyenlőség állna fenn – és nem pusztán formális jogegyenlőség. Ekkor az eltérés valóban csak statisztikai lenne. A patriarchátus azonban emberemlékezet óta tartós jellemzője társadalmainknak (többek között ezért is nagyszerű történelmi feladat az, amelyet a feminizmus tűz ki), ebből a szempontból a formális egyenjogúsággal közel sem tekinthető megoldottnak a dolog. A történelem bennünk (és általunk) él, és nem fog egy egyszerű jogi változás következtében elillanni.

A formális egyenjogúság már csak azért sem old meg mindent egy csapásra, mert a jog birodalma nem minden. Romániai magyarokként nagyon jól tudjuk, hogy a helyes jogszabályok nem mindig társulnak ezen jogszabályok gyakorlásával. Keserű tapasztalat, hogy a joggyakorlat szintjén a nők elleni erőszak nincs komolyan véve. Pontosabban ott sincs. Ez olyan elterjedt, szövevényes (és a mi, férfiak életvalóságával párhuzamos) társadalmi valóság, amit talán észrevehetett volna a szerző akkor, amikor „a sajtó által megszellőztetett” történetben felfigyel arra, hogy Bóné Ferencet a megbocsájtás üzenetével küldte útjára a bíró, miután akkori barátnőjét félholtra verte.

A nők alávetett helyzete társadalmainkban tényállás. Még akkor is, ha egyesek szerint már így is túl sok jogot kaptak.

Az, hogy a nők problémáit nem veszik komolyan, hasonlóan tényállás. Példának okáért, Ábrám Zoltán azt írja: „Miközben az erdélyi magyar sajtót az ártatlan női áldozat iránti brutalitás döbbentette meg, a világsajtó Johnny Depp amerikai színész és a vele csupán másfél évig házasságban élő Amber Heard rágalmazási perével volt elfoglalva.”

Mit nekünk egy nőgyilkosság, ha lehetőségünk van egy milliomosok közötti világbotrányon rugózni? Hisz ott az igazi világtörténelmi esemény! A per persze azért fontos a szerzőnek, mert Johnny Depp megnyerte. Ami persze azért fontos, mert az agyonmediatizált tárgyalás alapján úgy tűnt, Amber Heard volt a klasszikus fekete özvegy, a hazugságait szövögető fondorlatos nőszemély – ami alátámasztja az antifeminista, vagy ha jobban tetszik (nehogy valaki megsértődjön) metoo-szkeptikus fantáziákat.

Miért fordul az esethez Ábrám Zoltán? „A valóság és az igazság védelmében, amit ezúttal más látószögből észlelhetünk.” Ugyanis, nőgyilkosságok ide vagy oda, mi van, ha a nő hazudik? „A többnyire férfiak által elkövetett fizikai erőfölény-fitogtatáson túl a többnyire nőkre jellemző sajátos fifika láthatatlan lelki bántalmazásai és visszaélései nem ugyanúgy elítélendőek-e adott esetekben?” Ismét, mellőzzük a nyilvánvaló szexizmust – bár azt érdemes megjegyezni, hogy a cím „nemtől független visszaéléseitől” távol van „a többnyire nőkre jellemző sajátos fifika”. „Adott esetekben” bármi lehet bármi – a kérdés az, hogy a társadalom egészében, mint adott esetben, mi a helyzet?

„A valóság és az igazság védelmében.” A Depp-Heard ügy kapcsán a valóság és az igazság az, hogy a legtöbben nem vagyunk dollármilliomosok és világsztárok. Egy sztárper egyszerűen nem képezi le a társadalmi viszonyrendszert.

Romániában a valóság az, hogy ha egy köztiszteletben álló ember szinte agyonveri a barátnőjét, feltétel nélkül visszafogadja a közösség egy jelentős része. Romániában a valóság az, hogy százával rabolnak el fiatal lányokat szexrabszolgának. Romániában a valóság az, hogy ha valaki megerőszakol egy roma kislányt, a bíróság azt konszenzuális szexnek fogja megítélni.

Persze, Ábrám Zoltán azt is tudatja velünk, hogy „messzemenően tiszteli a nőket”. De mi ennek tiszteletnek a konkrét politikai következménye? Mert a valóság és az igazság az, hogy a családon belüli erőszak túlélőinek nincsenek védett othonok. Az egészségügyi biztosítás nem fedezi a nők egészségügyi igényeiket. Az állami kórházakban történő szülés sok esetben megalázó a nőknek, különösen az alacsony társadalmi státuszú édesanyáknak. Hatalmas lemaradás van a nemi erőszak túlélőinek utólagos segítése terén. Nem függesztik fel azokat a bírókat, akik szerint tizenegynéhány éves kislányt megerőszakolni tulajdonképpen rendben van. Ezeket a dolgokat nem oldja meg sem a formális jogegyenlőség, sem az, hogy „tiszteljük” a nőket.

Ábrám Zoltán szerint „a feminista-, majd a gendermozgalom után érdemes lesz a férfiak jogait is előtérbe hozni, és felvenni a harcot a női visszaélések ellen.” Nesze neked Fellépés a nemtől független visszaélések ellen! Sem Romániában, sem a romániai magyarság körében nem beszélhetünk feminista- és dzsendermozgalom (?) utánról. (Egy férfijogi mozgalom is dzsendermozgalom, minthogy a férfi is egy társadalmi nem.) A nemek közötti egyenlőség még gyerekcipőben jár, a nemi és szexuális kisebbségek emancipációja pedig el sem kezdődött Romániában – de Ábrám Zoltán már így is sokallja. A férfiak jogainak eltiprása az igazi gondunk! Legyünk őszinték: azt hiszem, a kocsmában senki sem hall pl. megcsiccsent fiatal nőket válóperi hamis tanuságtételes vagy „az erőszak kiprovokálásával” kapcsolatos vicceket mesélni, férfikollégáik vállát átfogva…

Az arányvesztés totális. Végső soron Ábrám írása nem a komoly társadalmi problémákkal való megküzdésre hív fel. Inkább egy kortárs showműsorral, néhány anekdotával és „adott esetekről” való képzelgéssel támasztja alá azt, neki miért nem kell foglalkoznia a női emancipáció ügyével.

Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy a férfiakat nem éri bántás, vagy hogy a férfiak nemisége ne szenvedne károkat.

Csak röviden erre is kitérek: a férfiak hagyományosnak gondolt szerepkörei elválaszthatatlanok a modernitásban kialakult dolgozó társadalomtól. Ez a társadalom jelenleg recseg-ropog, a belátható jövőben óriási munkaerőfölösleggel kell számolnunk – ennek kezdeményeit ma is tapasztaljuk. A munkásosztály férfiai számára elérhető munkák vagy teljes létbizonytalansággal járnak együtt, vagy gyors és akár végzetes kiégéssel (utóbbi hatása a libidóra külön említendő). Igen kevés az úm. „becsületes munka”.

Ezzel párhuzamosan az elmúlt évtizedekben folyamatosan növekedtek a társadalmi egyenlőtlenségek. A biztos és valamelyest kielégítő élet a legtöbbünk számára vitrin mögé van zárva – a legtöbb férfi pénzügyileg impotens. Ez azért jelentős a mi esetünkben, mivel a dolgozó társadalomban kialakult nemi szerepünkhöz – dzsender – hozzátartozik a szeretteink ellátása, és munkánk árán való megóvása a létbizonytalanságtól. Így a férfiak esetében az elszegényedés és a létbizonytalanság kiéleződése egy sajátos nemi deklasszálódást is jelent. A „család védelmezője” tehetetlen a makrogazdasági folyamatokkal szemben.

Ebben a kontextusban a nők, a nemi és szexuális kisebbségek előretörése úgy jelenik meg, mint a férfiak nemi deklasszálódásának oka. Az említett kisebbségek marginalizálása illetve a nőkkel szembeni uralom pedig nem olyan történelmi maradványként tűnik fel, amitől meg kell szabadulni, hanem a férfiak sajátos nemiségeként. Ezért van az, hogy az egyenjogúság Ábrám szövegében többször összecsúszik az erős nők uralmával. Valójában az ok egy sajátos társadalmi forma bomlásában keresendő, amellyel együtt bomlanak azok a nemi szerepkörök is, amelyek ebben a formában kialakultak.

Ez pusztán egy lehetséges kiindulópont volna egy olyan beszélgetés számára, amely túl kíván lépni a „de hát van olyan ismerősöm, aki” típusú érveléseken. Viszont azt hiszem, ezzel a férfiak problémáit is komolyabban vennénk – magunkat is komolyabban vennénk; ehhez komplexebb társadalmi valóságok felé kell fordulnunk. Valamilyen csoda folytán azonban csak akkor tehetünk így, ha a problémánk nem az, hogy az utóbbi időben két mondattal többet beszéltünk a nők elleni erőszakról. Mert ez az utóbbi probléma, ilyen formában, nem komolyan vehető.