„Hiába a külpolitikai nagyzolás, Magyarország ma kevésbé szuverén, mint másfél évtizede”

Mit kezd Kelet-Európa saját múltjával, és mit kezd vele a Nyugat? Miért beszélünk egymás mellett magyarok, románok, lengyelek és csehek, miközben tapasztalataink egy része kísértetiesen hasonló? Hogyan lett az orbánizmus egyszerre ismerős, kényelmes és radikális politikai ajánlat, és mi köze mindennek a holokauszt emlékezetéhez, az antiszemitizmus új formáihoz vagy éppen az európai identitás válságához?

Laczó Ferenc Összefonódó történetek című kötete nem egyetlen nagy állítást akar bizonyítani, inkább egymásra vetülő történelmi, politikai és emlékezeti rétegeket bont ki. A könyv tanulmányai és esszéi Kelet- és Nyugat-Európa viszonyát, az illiberális fordulat nemzetközi beágyazottságát, a holokauszt feldolgozásának paradoxonjait, valamint az antiszemitizmus és a politikai polarizáció kortárs logikáit vizsgálják – mindezt úgy, hogy közben végig jelen van a kérdés: mit kezdünk a 20. század örökségével a 21.-ben?

A beszélgetést szándékosan nem Magyarországról indítottuk. Előbb arról kérdeztük Laczót, mi köti össze ma a kelet-európai társadalmakat, és hol szakadt meg az a közös nyelv, amely egykor magától értetődőnek tűnt. Innen jutottunk el az orbánizmus restaurációs logikájához, a nemzeti identitás átírásához, a holokauszt-emlékezet politikai kisajátításához, majd végül a kelet–nyugati különbségek mélyebb, történeti szerkezeteihez.

Ha szabad személyes szinten kezdenem, azt mondanám, hogy leginkább talán épp nyugati közegekben való sokévi forgolódásom miatt gondolom így. A nyolcvanas évek elején születtem és a mi generációnk tagjai számára alapélmény, hogy mennyi minden köt össze bennünket a régiónkbeliekkel. Ez Hollandiába még egyetemistaként kikerülve a kezdetektől fogva teljesen nyilvánvaló volt számomra.

Hogy mi is köt össze bennünket? Tapasztalatom szerint ez gyakran a szorongás és az ambiciózusság, a félelem és az informalitás iránti vágy sajátos keverékében jelentkezik. Gyakran nyilvánul meg szkepszisben és humorban és az intézmények iránti helyenként udvariatlan kritikákban.

Hogy hol szakadt ez meg, mondhatni mikor is szűnt meg a kelet-európai régió? Úgy látom, hogy az EU-ban felnövő fiatalok számára e regionális keret már valóban kevesebbet jelent – egy román és egy francia vagy egy magyar és német fiatalt manapság már jóval nehezebb megkülönböztetni. Kelet-Európa történetét viszont nyugatabbra továbbra sem ismerik szélesebb körben, így e referenciarendszer – úgy mint az elnyomás családbeli tapasztalata, a szegénység közelsége, a dolgok törékenységének az akut tudata – alighanem még a mai kelet-európai fiatalokat is összeköti valamennyire.

1918-1920 kapcsán gondolkodtunk el arról Marius Turda kollégámmal, hogy Nagy-Románia létrehozása és a trianoni szerződés oktrojálása – bár erre csak ritkán gondolunk így – Románia és Magyarország közös történelmének fontos része és kortárs tárgyalása akár egyfajta szimbolikus hídként is szolgálhatna, mely a megbékélést is elősegíti. Ez manapság meglehetősen utópikus gondolatnak hangozhat, hiszen mindkét oldalon egyértelműen a „saját” nézőpont kizárólagossága dominál.

Úgy gondolom, hogy érzékeny megközelítésük esetén épp az imént említett témák szolgálhatnának közös alapul: a térség társadalmai miként dolgozták fel a családokbeli üldöztetések tapasztalatát? Mit kezdenek a társadalmaik igazságtalanságaival és miként viszonyulnak a nagyon is látható és érzékelhető szegénységhez? Miként tudnánk kommunikálni a jellemzően jólétben és biztonságban felnövő nyugatiaknak – akik jelenleg épp súlyosan elbizonytalanodni látszanak – a dolgok törékenységének alapvető tudatát, ami a jövőre való másfajta készülést is indukál? A kelet-európaiak, úgy vélem, mindhárom kérdésben világviszonylatban is komoly tudással rendelkeznek és sajnos mindhárom roppant aktuális.

Egyetértek Stefano Bottonival abban, hogy az Orbán-rendszer a magyar társadalom tagjai számára ugyancsak ismerős mentalitási mintákat kínál fel, melyek korántsem csupán egyetlen korábbi rezsimhez köthetők. Mondhatni a dualizmus-kori nagyzoló birodalmi gondolatok, a Horthy-kor sérelmi nacionalizmusa és a kádári kispolgári hagyományok ötvöződnek itt, attól tartok jellemzően a koherencia különösebb igénye nélkül. Modernizációs teljesítménye eközben kifejezetten gyenge: ahogy Scheiring Gábor kollégám kifejtette, a magyar 2010 óta felhalmozó, de nem fejlesztő állam.

Az Orbán-rezsim sok szempontból a 21. század terméke, de fontos legitimációs forrása, hogy az ismertre, a megszokottra, a kifejezetten kényelmesre próbál építeni. Az aktuális kulturális trendeket, a nyitottságot, az igazán újat szemlátomást tudatosan megveti és elítéli. Megpróbálja elhitetni az emberekkel, hogy nem kell érdemben változniuk, mert majd megvédi őket. Mindezt a restaurációs rezsimekre jellemző paternalizmus kortárs megnyilvánulásának látom.

A restaurációs logika alapja a múltbeli ártatlanság vélelme, egyfajta aranykor képének felvázolása. Az Orbán-rezsimnek szerintem nincsenek szilárd céljai amúgy, de hatalomgyakorlásának módjában meglehetősen következetesen schmittiánus – Carlra, nem Pálra utalok itt természetesen. Közismert, hogy a rezsim hatalomgyakorlása vezérelvű, az aktuális igazság pedig mindig épp az, amit a miniszterelnök annak mond.

Nézzük viszont a konkrétumokat: szuverénebb Magyarország, mint másfél évtizede? A rezsim retorikája szerint bizonyára, a valós hatalmi tényezőket tekintve viszont aligha lett kevésbé kiszolgáltatott, sőt. Hierarchikusabb a magyar társadalom, mint 2010-ben? Igen, de organikusnak vagy meritokratikusnak semmiképpen se merném nevezni az új elitet. A rezsim külpolitikájában meglepően látványos, de öncélú lavírozást látok. Ha le tudná Magyarország hívni azokat a brüsszeli pénzeket, amik elvileg megilletik, Orbánnak se kellene Putyin és Trump kegyeit keresnie. A külpolitikai nagyzolás innen nézve sajnos kompenzatorikus – és szemlátomást annak is kevés.

E kérdés nagyon foglalkoztatott: hogyan működik és hogyan hat egy olyan nemzetinek nevezett, de valójában nagyon is transznacionális identitásprojekt, ami elsősorban annak az elutasítására épül, ami Magyarországon sose volt igazán? Ez lenne a liberális értékek társadalmi dominanciája. Erős feminista mozgalom és a nemek közti egyenlőség hatásos programjai? A rasszizmus történetének érdemi vizsgálata és nyílt kulturális küzdelem a rasszista jellegű hierarchiák meghaladásáért? Maradjunk talán annyiban, hogy távolról sem így emlékszem a 2010 előtti Magyarországra.

Az orbánizmus ennek ellenére a kortárs liberalizmus elutasítására épített fel egy újfajta nemzeti identitást, ami az aktuális nyugati trendek egyfajta megelőző elutasítását jelenti, állítom a könyvemben. Tudatosan megbélyegzik e trendeket, még mielőtt komolyabb hatásuk lehetne Magyarországon. Ezt a modernitással szembeni állásfoglalásnak látom, hiszen a modernitás elmélete szerint a jövő elkerülhetetlenül másmilyen lesz, mint a múlt volt. Még e fogalom konzervatív értelmezése is arra figyelmeztet, hogy bár szelektálni kell az innovációk közt, bizonyos fokig mindenképpen haladni kell a változó korral. A megelőző elutasítás radikális politikai kísérlete e kontextusban eleve károsnak tűnik számomra.

A szabad és nyitott világ csak akkor képes fennmaradni, ha az emberek alapvetően bíznak a jövőben és egzisztenciájuk alapjait stabilnak érzik. A sebes átalakulások – az állások tömeges kiszervezése, az egyenlőtlenségek növekedése, a digitalizáció, a sebes kulturális változások – következtében manapság nyugatabbra is sokan úgy érzik, hogy kilátásaik megromlottak, ráadásul sokan közülük úgy vélik, hogy a politikai elitek nem törődnek eléggé mindennapi gondjaikkal. Félnek vagy egyenesen rettegnek a jövőtől, amikor is – Európa globális súlyvesztésével összefonódva – tovább csökkenhet életszínvonaluk és szűkülhetnek életlehetőségeik.

Úgy vélem, hogy az Orbán-rezsim komoly hangerővel kinyilatkoztatott ideológiai ajánlatára is ezért fogékonyak egyesek Magyarország határain túl is. Az orbánizmus ugyanis lényegileg azt állítja, hogy a liberalizmus Kelet-Európában, kiemelt módon Magyarországon bukott meg elsőként. Ily módon a poszt-liberális korszak is itt kezdődött és állítólag mostanra eljutott fejlett stádiumába. Bár a válságra adott illiberális válasz megítélésem szerint csak tovább súlyosbítja a tüneteket, a diagnózis annyiban nem teljesen félrevezető, hogy Kelet-Európa már a rendszerváltás idején mély gazdasági és társadalmi válságba került és abból azóta csak igen részlegesen tudott kikecmeregni. Mondhatni az volt régiónk pechje, hogy a demokratizációs kísérlet súlyos válsággal kapcsolódott össze, Nyugat-Európa 1945 utáni történetével ellentétben korántsem volt sikertörténetnek nevezhető. Az állítólagos kelet-európai sikerek nyugati ünneplése ezért rövidlátó és alapvetően kontraproduktív volt.

A korábbi demokratikus sikerek hiányában pedig az illiberalizmus is erősebbnek tűnhet. Részben ezért is számít egyes konzervatív és szélsőjobboldali körökben az orbánizmus etalonnak: nem komolyabb teljesítménye miatt, hanem mert Magyarországon könnyebb volt a liberális demokratikus értékeket aláásni.

A holokausztot Kelet-Európában követték el, áldozatainak óriási többsége is kelet-európai zsidó volt. Kutatását és emlékezetét elsősorban mégis máshol, nyugatabbra és természetesen Izraelben intézményesítették a hidegháború éveiben. 1989 után Kelet-Európa paradox módon a saját történelmével kapcsolatos tudást és kialakult emlékezeti formákat kezdte visszaimportálni.

Attól tartok mindmáig alapvető fáziskésést látunk. Németországban a holokauszt kutatásának legintenzívebb fázisa Ulrich Herbert érvelése szerint az 1985 és 2000 közti évekre esett. Magyarországon ironikus módon épp akkorra, a 21. század elejére érett be egy szélesebb, kifejezetten jól képzett és aktív történészgeneráció, amikor is a magyar történetpolitika illiberális fordulatot vett, mely a holokauszt érdemi magyarországi kutatását enyhén szólva sem próbálta elősegíteni. Nemzetközileg ekkor a figyelem már egyre inkább azon kevés ország felé fordult, amelyek komoly jelentőséggel és felelősséggel bírtak a holokauszt történetében, kutatásuk mégsem volt túl részletes és elmélyült – így például Magyarországra, de természetesen Romániát is említhetnénk itt.

Nagyjából így alakult ki az a furcsa szakadék, amiről új könyvemben részletesen írok. Ennek magyarországi forrásvidéke persze visszavezethető 1989 környékéig: már akkoriban is látványos feszültség volt a holokauszt emlékezetének újszerű ápolási módjai és a szovjetrendszeren átívelő nemzeti folytonosság helyreállításának nacionalista kísérletei között.

Mindhárom szerepet játszik: a politikai kommunikáció célja manapság jellemzően a közvetlen azonosulás kiváltása, az online felületek közül sok az öntetszelgés fórumának tekinthető, a fiatalabb generációk számára pedig a huszadik század történelme már nem annyira része a kommunikatív, azaz a családjukban közvetlenül élő emlékezetnek. Bevallom, egyre inkább úgy érzékelem, hogy a karrierizmus, a konzumerizmus és a vizualitás hármasára épülő, gyakran egyszerű szlogenek köré felépített, meglehetősen felszínes kultúrában élünk.

A felelősség etikai nyelve eközben sok munkát és gyakran fájdalmas önreflexiót kíván. Ezt, meggyőződésem, csak intézményesített közösségek részeként lehetne igazán hatékonyan elsajátítani, melyek hatóereje manapság meglehetősen korlátozott.

Az ilyen nyílt és kritikus jellegű állításoknak attól tartok mindig akadnak felesküdött ellenségei. Gondoljunk csak a feketék emancipációjával és a rabszolgaság emlékezetével szembeni heves amerikai ellenállásra, ami Trump karrierjének felfutásakor ismét felerősödött – ez az, amit odaát backlashnek neveznek. Úgy vélem tehát, hogy a kettő, mármint az elfogadó többség és a politikai frontvonal, szerencsés esetben is egyidejűleg jönne létre: ez esetben a többség osztaná a tényeken alapú, reális történelemszemléletet és csak egy politikai kisebbség utasítaná el azt identitásvédelmi célból.

Ettől azonban jelenleg messze vagyunk, ráadásul épp távolodni látszunk. A történelem hatalmi tényezők általi átpolitizálása manapság ugyanis gyakran a kritikai múltfeldolgozás és a szükséges, tiszta önértékelés ellen hat. Sőt, Kelet-Európában mostanáig alighanem ez az ún. emlékezetpolitika 21. századi felfutásának legnyilvánvalóbb következménye.

Az antiszemitizmus egy etnikai vagy vallási csoport elleni előítélet és a vele szembeni negatív érzület neve, ami magától értetődő módon elvetendő és elítélendő, a holokauszt utáni Európában pedig kiváltképp az. Egy állam mindenkori politikájának a kritikája – legyen az önfelfogása szerint zsidó vagy bármilyen egyéb állam – ugyanakkor a szabad véleménynyilvánítás részének kell számítson. Ez ugyancsak lényeges különbségtétel.

Akadnak Izrael államának antiszemita kritikusai és az ő antiszemitizmusuk természetesen szintén elvetendő és elítélendő, de korántsem igaz, hogy Izrael minden kritikusa antiszemita lenne. Hogy mást ne mondjak, Izrael állam politikájának köztudomásúlag számos zsidó kritikusa is akad. Aki utóbbit állítja, mégpedig sok befolyásos szereplő ezt sulykolja manapság, az véleményem szerint manipulál és nemtelen mód politikai fegyvert gyárt e súlyos vádból, aminek hatására a szabadságjogok is szűkülnek.

Hogy a kettő között – tehát Izrael antiszemita és nem antiszemita jellegű kritikái között – hol is a határ, az persze már fogós kérdés. E téren sok múlik a kontextuson, az arányérzékünkön és végső sorban az ítélőerőnkön. Az mindenesetre világos számomra, hogy nem minden túlzó vagy egyenesen téves Izrael-kritika antiszemita indíttatású. Ahogy a Jeruzsálemi Nyilatkozat az Antiszemitizmusról fogalmaz: általánosságban is kijelenthető, hogy az antiszemita és a nem antiszemita beszéd közti határvonal máshol húzódik, mint az észszerű és a nem észszerű beszéd közti.

Régóta foglalkoztat, hogy Izrael és a palesztinok rettenetes és sajnos egyre rettenetesebb közös története, mely az egymás mellett élés és a tömeges erőszak története, miért is annyira megosztó kérdés Európában, elvileg ugyanis hangsúlyozhatnánk a béke és a jogegyenlőség konszenzusos pontjait is. Nyilván számos válasz adható e kérdésre, de a legalapvetőbb talán az, hogy az európaiak mind a holokauszt, mind a gyarmatosítás iránt érzett felelősségüket képesek rávetíteni e konfliktusra, ezáltal pedig két szöges ellentétben álló módon is kijelölhetik a tettest és az áldozatot. E kijelölések értelemszerűen polarizálják a konfliktus értelmezéseit. Megítélésem szerint gyakran Európa identitásnarratíváinak furcsa drámáját látjuk tehát. Eközben szemlátomást kevesen vannak csak tisztában a gyarmatosítás és a holokauszt közös történelmi forrásaival és összefonódó történeteivel, pedig ezzel már Hannah Arendt is foglalkozott elvileg közismert totalitarizmus-könyvében. Ezt komoly bajnak tartom és e forrásokat és kapcsolódási pontokat ezért új kötetem lapjain több helyen is próbálom tárgyalni.

Annyit mindenképpen szeretnék ehhez hozzátenni, hogy a kortárs algoritmusok sokakat szemlátomást még mélyebbre húznak e radikalizációs spirálba. Az engagement-alapú, pusztán nagy számokra és profitra törekvő internetes oldalak a politikai propaganda rendkívül hatékony terepévé váltak, Izrael állama és a palesztinok véres konfliktusa kapcsán párhuzamos valóságérzékeléseket alakítva ki. Attól tartok 2023 óta mindkét oldal különösen nagy erőkkel exportálja háborús propagandáját, sokan pedig meglehetősen kritikátlanul importálják azt.

Fiatalon hét nagyon hasznos évet töltöttem a CEU-n. Úgy hiszem elég jól megismertem belülről. A CEU számomra ugyanakkor szimbólum is volt és maradt, mégpedig a rendszerváltás igéretének egyik kulcsszimbóluma: magas színvonalú, nyugatos szellemű, nemzetközileg beágyazott, kelet-európai érzékenységekkel rendelkező, a régión belül működő intézmény volt, amely próbált globálisan is tudatossá válni. Meglehetősen egyedi intézmény volt tehát. A diplomához vezető oktatási programjainak magyarországi ellehetetlenítését már akkoriban a szabad tudomány és a magyar kultúra nyugati beágyazottsága és globális nyitottsága elleni támadásként érzékeltem. A pesti CEU veresége, Bécsbe költözése ily módon mérföldkőnek tűnt számomra, aminek nyilván személyes okai is vannak.

E támadásban egy elég tudatos provokációt is látok, amire korántsem véletlenül került sor Trump első elnöksége idején – a Soros Györggyel kapcsolatos összeesküvés-elméleteket ugyanis a fideszesek és a trumpista mozgalom is előszeretettel használja. A CEU-ügyet azóta az egyetemek elleni egyre újabb támadások gyorsuló léptei követték – Magyarországon és számos más országban, így immár Amerikában is. A CEU csaknem évtizedes ügye a mából nézve egyfajta tesztnek és negatív trendek fontos kiindulópontjának tűnik. Az európai politikai eliteknek amúgy szintén komoly felelőssége volt e kezdetbeni provokáció sikerében, mert nem voltak hajlandóak nyíltabban kiállni az akadémiai szabadság mellett.

Személyes véleményem, hogy nem tartott tőle. Épp azért támadta meg, mert a CEU-t erősnek lehetett beállítani, de valójában kiszolgáltatott pozícióban volt. Ha szabad egy analógiával élnem: miért lett a sokat emlegetett felcsúti gázszerelőből Magyarország leggazdagabb embere? Úgy vélem elsősorban azért, mert a miniszterelnök meg akarta mutatni, hogy ezt is meg tudja tenni. Bevallom, egyik fejleményre se látok ennél nyomósabb okot...

Az EU szerkezete roppant bonyolult. Számos politikai törésvonal akad, melyek közül a kelet–nyugati fontos, de távolról sem mindig a legfontosabb. A történelmi tapasztalatok és értelmezések azonban jelentősen eltérnek, mivel az EU-t alkotó nyugat-európai nemzetállamok birodalmi magterületekből jöttek létre, a kelet-európaiak ellenben nemzeti önképük szerint a birodalmi elnyomás alól szabadultak fel a közelmúltban. Ennek megfelelően előbbiek jellemzően a nacionalizmust kárhoztatják, utóbbiak viszont szemlátomást inkább a birodalmi túlkapásoktól félnek.

Ennél is fontosabb, hogy a nyugat-európai társadalmak mindmáig jóval gazdagabbak, amit nem is annyira a sokszor emlegetett bérszintbeli különbségek, hanem a felhalmozott vagyonok alapján lehet legkönnyebben belátni. Kelet-európaiként lehetünk különösen érzékenyek a birodalmi elnyomás rémére, de ha gyakorlatiasan gondolkozunk az EU-ról, akkor igenis a jóval integráltabb és befolyásosabb, ily módon jóval több forrást újraosztó Unió mellett kellene kardoskodnunk – mely eközben a jogállami kritériumokat is komolyan veszi. Egy megduplázott vagy akár megtriplázott EU-s büdzsének Kelet-Európa masszív nyertese lenne. Bevallom, nem is értem, hogy miért nem épült erre még hangos EU-párti lobbi Kelet-Európában...

E viszony erősen asszimetrikus. A probléma része, hogy a nyugat-európaiakat kevéssé érdekli Kelet-Európa – jóval kevésbé, mint amit a kelet-európaiak némileg naiv, a saját szerepüket előszeretettel eltúlzó módon feltételezik. A nyugat-európaiak tapasztalatom szerint meglehetősen ignoránsak maradtak velünk kapcsolatban, sokaknak közülük ráadásul nehezére esik nem lenézően vagy egyenesen kioktató módon viszonyulni a kelet-európaiakhoz. Akad persze számos üdítő kivétel is, de e tendencia sajnos erős.

Könyvem egyik alaptézise, hogy a keleti-európaiak egyenlőek szeretnének lenni a nyugatiakkal, ami igen komoly változásokat igényelne, a nyugatiak viszont titkon leginkább azt szeretnék, hogy ne igazán változzon e viszony – Kelet-Európa alapvetően maradjon Európa perifériáján és eközben ne okozzon túl sok fejtörést se. Innen szemlélve a kortárs feszültségek egyik forrása, hogy számos kelet-európai időközben megtanulta a nyugati nyelveket, elvégezte egyik vagy másik komoly nyugati egyetemet és ily módon mondhatni megtanult beleszólni a vitákba. E beleszólások sem mindig öltenek üdvös formát, de egyes nyugatiaknak érzésem szerint még mindig hozzá kellene szoknia, hogy a keleti-európaiak nem akarnak csakis bólogatni az ő bölcsességeiket hallgatva.

Nagyon is lehetséges, de e folyamatnak valójában még az elején járunk. Az interkulturális kommunikáció Európán belül sajnos még gyerekcipőben jár, Magyarországon pedig alig van tere, miközben éppenséggel sürgős lenne globális méretekre is kiterjeszteni. Hogy csak a legnyilvánvalóbb kérdést tegyem fel: miként is létezhetnénk a 21. században a kínai kultúra és gondolkodás legalapvetőbb ismerete nélkül?

LEXI.ECO néven épp belekezdtünk egy Európa jelenkortörténetét tucatnyi nyelven feldolgozó kutatóprojektbe, mely olyan kulcsfogalmakat vizsgál, mint a birodalom, a háború, a szabadság, a migráció, a határ stb. Titkon abban reménykedem, hogy e projekt által segédkezni tudunk az európaiak közti megértés elmélyítésében – és részben talán Umberto Eco ezzel kapcsolatos álmát is sikerül valóra váltanunk majd.

Talán a szolidáris emlékezés szükségességével kapcsolatos. Az emlékezés domináns formáit sürgős lenne dialógikusabbá és befogadóbbá tennünk, a kortárs emlékezési formák ugyanis gyakran kizárólagos identitásnarratívákat erősítenek fel. E dialógikusabb és befogadóbb emlékezés éppúgy vonatkozhat a szlovákok történetére Magyarországon, a magyarokéra Romániában, az algériaiakéra Franciaországban, a pakisztániakéra az Egyesült Királyságban vagy a törökökére Németországban, bár eközben épp úgy lehetne igazán előbbre lépni, ha nem esszencializáljuk az etnikai vagy vallási kategóriáinkat.

Erre könnyebb választ adnom: egy olyan Oroszországra vágyok, amelyik többé nem viszonyul erőszakosan nyugati szomszédaihoz és nem utasítja el élesen a liberális demokratikus értékeket. Ettől jelenleg roppant messze vagyunk és nem is igazán világos, miként juthatnánk el ide, de húsz év szerencsére nagy idő.