Mátyus Melinda: A szószéken is ott a testem. Fázom, izzadok, néha kívülről látom magam

Mátyus Melinda református lelkész és író. Az irodalmi nyilvánosságba negyven felett érkezett meg, de alig debütált, a Látó folyóirat, amely első írásait közölte, nívódíjat ítélt meg neki 2020-ban. Első kötetét 2023-ban New Yorkban kétnyelvű kiadásban adták ki, majd 2024-ben a Jelenkor gondozásában jelent meg az igazi debütkötetnek számító Inkább az enyém című elbeszélésgyűjteménye. Szövegei a test és lélek dialektikáját járják körül: egyház és irodalom, női lét és önazonosság, kelet-európai valóság és spirituális belső táj – ezek a kettőségek nem szétválnak nála, hanem egymásba játszanak.

Szovátán született, Temesváron él, jelenleg az újmosnicai református gyülekezetet vezeti. Tanulmányait Kolozsváron és Szegeden végezte, teológiát, majd összehasonlító irodalmat tanult. Írói látásmódját mélyen meghatározza az egyházi tapasztalat: nem mint tematika, hanem mint a nyelvhez, testhez, jelenléthez való viszony. Műveiben egyszerre jelenik meg a protestáns gondolkodás racionalitása és a hitből fakadó egzisztenciális intenzitás, valamint az a sajátos tapasztalat, hogy életének jó részét permanens határhelyzetben élte le.

Interjúnkban többek között a késői írói indulás következményeiről, a református egyház válságairól, a női írói hang önazonosságának kialakításáról és a közép-kelet-európai protestáns peremlétről is szó esik. Arról beszélgettünk, hogyan lehet egy nő egyszerre lelkipásztor és szépíró, miként születik meg a prózai mű egy adminisztratív jelentések között élő református lelkész életében, és mi történik, ha egy egész gyülekezetet az írás feszültségein keresztül kezd el látni az ember.

Ami másnak talán szokatlan vagy különös, az nekem a természetes közegem volt. A szovátai gyülekezet, a ház, a család, amelyben felnőttem, az a világ, ahol egy gyerek szemével teljesen magától értetődőnek tűnt, hogy Istenről nem csak a templomban beszélnek, hanem krumplipucolás közben is. Ez a közeg nemcsak vallásos volt, hanem mélyen lelki és intellektuális is, noha ezt akkor még nem így neveztem. Utólag látom, hogy milyen kivételes tér volt ez, amibe beleszülettem. Szüleim mindketten kibédi származásúak, innen ez a kötődés.

A helyi, szovátai lelkész – később tudtam meg, mennyire szokatlan módon – barátilag és befogadóan fordult azokhoz, akik többre vágytak, mint egy vasárnapi istentisztelet. A „maghoz”, ahogy édesanyám nevezte őket. Olyan emberekhez, akiknek nem volt elég a passzív jelenlét, hanem tudni, érteni akartak, és egyre többet. A Károli-féle Biblia nyelvével való érintkezésből valami gyönyörű, izgalmas erőtér keletkezett – szellemi és lelki tér egyszerre. Az emberek nemcsak megpendültek, hanem Lélekkel telítődtek.

Főként a nők és a fiatalok. De visszatérnék Kibédre, mert ott kezdődött el ez a gyönyörű folyamat, a múlt század harmincas éveiben, és igen, Kibéden is főként nők tartoztak ehhez a bibliaórás közösséghez. Otthon máig megvannak a fotók: mintegy száz nő együtt egy teremben, énekelnek, felolvasnak, a gyerekek pedig a lábuknál énekelnek. Anyám is köztük volt.

A jegyzőkönyveket és korabeli folyóiratokat olvasva ma már látom, milyen elképesztő rálátásuk volt ezeknek az asszonyoknak az egyházi életre, erdélyi szinten is, akik közben a szó legkonkrétabb értelmében elképesztő szegénységben éltek. A ruházatukért, a napi táplálékért dolgoztak. Mégis lelkileg és anyagilag is tovább merészkedtek a családi határokon. Pontosan tudták, mikor kell gyűjteni a Szászvárosi Református Árvaháznak, a Református Kórháznak, és kapcsolatban álltak a diakonisszákkal.

Édesanyám ezt a lelkiséget örökölte. Édesapám nem, ő „csak” templomba járt, a családja nem volt vallásos. De valahogy nagyvonalúan elnézte anyámnak ezt az egyidejű felindulást és befele fordulást, anyám irányította a családi hitéletet.

Ebben nőttem fel. Kamaszként kezdtem érzékelni, hogy ez a lelkiség, bármilyen mély és belülről önazonos, egy fontos életszeletet kivág a látómezőből. Prüdériát, tabusítást is hozott, anyám tekintete egyszerre volt élettel teli és kirekesztő, és én ezen keresztül néztem a világot, különösen, ami a testiséget illette. Elhallgatós életet éltünk. Paradox módon, amikor a teológiára kerültem, éppen akkor éltem meg lázadásomat a családi szabályokkal, lelkiséggel szemben, és kiszakadtam ebből az édesanyám és felmenői által képviselt hagyományból.

Nem látványos visszatérés volt, inkább lassú, belső elmozdulás. Valamikor tizenöt évvel ezelőtt kezdődött, amikor úgy éreztem, Kibéd újra rám talált. Vagy én találtam vissza. Addigra már évek óta távol voltam attól a lelki hagyománytól, amiben felnőttem. Lelkészként is eltávolodtam tőle. És nőként... hát nőként nagyon későn lettem igazán jelen a saját életemben.

Negyven fölött kezdett el átrendeződni bennem minden. Akkor kezdtem édesanyámhoz is másként viszonyulni, nem csak a lánya voltam már, hanem egy másik nő. Ez új kapcsolatot nyitott köztünk, és ezzel együtt a múltamhoz is másképp közeledtem. Nem idealizálom, de újra a részem lett. Kritikusan ugyan, de újból belülről tudok kapcsolódni, és írásaimban megpróbálok utánamenni, milyen viszonyban lehet test és hit, test és szentség. A test valóban idegen volna a szentségtől, ez nagyon izgat.

Nyilván, nem vagyunk egyformák, a testünk szólamai is különböznek. De az biztos, hogy nem lehet szőnyeg alá söpörni ezt a kérdést, márpedig a kereszténység kétezer éven át ezt tette, felekezetfüggetlenül. A test és lélek egybetartozása minden pillanatunkat meghatározza. És őszintén: ki tudná elválasztani ezt a kettőt egymástól? Mikor vagyok csak test? És mikor csak lélek? Nincsen ilyen.

Még a szószéken is ott a testem. Nemcsak lelkileg vagyok jelen, hanem fizikailag is. Fázom, izzadok, néha kívülről látom magam. És amikor szerelmes az ember, a test akkor kel igazán életre, ettől a különleges lelkiállapot nélkül a test hiába kerül a másik test közelébe, jelentés nélküli marad.

A görög gondolkodás hozta be a kereszténységbe ezt a természetellenes szétválasztást, amit aztán az újszövetségi tekintet nyomán a kereszténység észrevétlenül átvett.

Sőt, először még nem is az irodalom és az egyházi szolgálat között kellett választani, mert a műszaki irány tűnt leginkább kézenfekvőnek. Székelyudvarhelyen érettségiztem, a Tamási Áron Gimnáziumban (akkor: Dr. Petru Groza Líceum), egy matek tagozatos osztályban. Ez a ’80-as évek legvége volt, Ceaușescu utolsó éve. Akkoriban a magyar irodalom szakra bejutni eleve lehetetlen volt, és a politechnikum – a mérnöki pálya – tűnt a biztos, pragmatikus útnak.

De már akkor is éreztem, hogy ez a világ nem érdekel. Hogy a betonrengeteg közepén valószínűleg eltűnnék, felszámolnám magam. Az irodalom mindig jelen volt az életemben, verseket írtam és olvastam, hiperérzékeny kislány voltam. De az idegen nyelvek nem mentek igazán, és úgy tűnt, több munkával járna, mint a matek. Egyszóval lustácska voltam. A teológia 10–11. osztály körül jött be komolyan a képbe. Egy lelkészházaspár érkezett ugyanis hozzánk: Antal Sándor és Járosi Margit, akiket említettem már. Margit néni pedig, aki a híres kolozsvári evangélikus lelkész, az 1944-ben zsidókat bújtató Járosi Andor lánya volt, meghatározó hatással volt rám.

Ő is evangélikus teológiát végzett, házassága révén pedig református lelkésznő lett. Fantasztikus ember volt. Édesapját, Járosi Andort, aki a kolozsvári zsidók tömeges mentése miatt a németek látókörébe került, végül a szovjetek deportálták, közép-európai történet. Margit néni tizennégy éves volt, amikor elvesztette édesapját.

Később a férjét, Antal Sándort is a hírhedt Betánia-perben ítélték el, hat évig a Máramarosszigeti börtönben ült. Margit néni ezalatt két gyerekkel igen nehéz, szórványlelkészi állást kapott. Az ötvenes években vagyunk, nem autóval járt faluról falura, hanem gyalog és vonattal, télen-nyáron. És mindig szeretettel beszélt a szórványgyülekezeteiről. Mindvégig boldog, hívő, önazonos ember maradt. Mi is így ismertük meg: hiteles, kissé excentrikus, szabad, mindig lobogó nőként. Mintha egyszerre tartozott volna a ’30-as, ’40-es évek diakonissza-mozgalmához, például öltözetében, ugyanakkor meg is előzte a korát. Hosszú, szürke haját kibontva viselte, felsietett a szószékre, és miközben prédikált, megszűnt körülötte minden földi koordináta, nekünk pedig odalett az időérzetünk. Elillant az egy óra.

Édesanyámmal az orgona közelében, a karzat alatt ültünk. Mögöttünk senki, anyám ösztönösen így helyezte el magát a térben. Az Istennel való találkozás helyszíne volt ez a két szék, itt sírtunk, örültünk, találkoztunk Istennel – Margit néni közvetítésén keresztül.

Járosi Margit személye mélyen megszólított. Addig nem is tudtam, hogy léteznek női lelkészek. Szovátán, a ’80-as évek legvégén, ez elképzelhetetlennek tűnt. De ahogy láttam őt, hirtelen megértettem, mit jelenthet embereket megszólítani, elindítani őket valami/Valaki felé, utat nyitni bennük. Ez a gondolat lenyűgözött: hogy valaki lelkészként életeket mozdíthat ki a holtpontból.

Édesanyámmal együtt kerültem Járosi Margit hatása alá, és Járosi Margit lelkésznő is a Bethánia mozgalomhoz tartozott, persze abban az időben nem beszélhettünk semmiféle szervezetiségről, itt kimondottan a lelkiségre utalok. Mégis édesanyám volt az, aki egyszer csak megkérdezte: „Nem gondolod, hogy milyen nagyszerű dolog volna, ha megpróbálnád a teológiát?” Ahogy kimondta, felszabadultam. Kihangosította helyettem, amit én magam sem mertem megfogalmazni, de a lelkemben forgott.

Akkoriban mindössze egyetlen, lányok számára fenntartott hely volt a kolozsvári teológián. Először nem is kerültem be, de a 89-es forradalom után megnyitották a keretszámokat. Mi, lányok, sokkal magasabb átlaggal estünk ki a sikeresen felvételiző fiúknál, hiszen egyetlen helyre felvételiztünk.

Az elején alig, nehézkesen indult a szolgálatom. Háromszékre kerültem, persze azzal az életérzéssel, hogy egyedül rám várnak, belépek a templomba, és az emberek érzik, amit én, és hiszik, Akit én. Nem így történt. Szorosabb szövetű, zárt közösség volt ez, más hagyományokkal. Nem hatott sem a gyerekmunkám, sem a bibliaórák, sem a betanított színdarabok vagy családlátogatások. Egyszerűen nem tudtam közel férkőzni hozzájuk.

Talán egyszerűen az évek, amelyek teltek és múltak, és bölcsebbé tettek. Szórványba kerültem, ahol újrakezdhettem mindent. Székelyföldről Temesváron folytattam. Az egyházi és közösségi légkör itt terhelt, szinte kafkai volt. Tulajdonképpen nehezebb hely volt az első gyülekezetemnél, de nem a hívek miatt, és ez biztató volt. Temesvár a Királyhágómelléki Egyházkerülethez tartozik, abban az időben pedig Tőkés László volt a püspök, Temesváron viszont egy olyan főlelkész „szolgált”, akit a 80-as években a Szekuritáté fizetett, a lelkészség mellékállás volt számára. Ezt a szellemiséget persze tovább vitte a 90-es években is, én pedig az ő beosztottja lettem. A gyülekezet, még a szószék is, egyházpolitikai csatározások helyszínévé vált, állandó feszültségben élt a közösség, és bizony sokan megkeseredtek. A püspök és a helyi lelkész közötti feszültségben sokan felmorzsolódtunk, körülöttem is elfogyott a levegő. Nem egyházpolitikai elhivatottságból lettem lelkész, hogy finoman fogalmazzak.

Aztán Újmosnicára kerültem, amely eredetileg egy telepes falu volt, 1905-ben telepítették ide, főként Makó, Szentes és Szeged környékéről az embereket, Temesvártól mindössze nyolc kilométerre. Ez a harmadik gyülekezetem, és immár húsz éve itt vagyok. Ezalatt a húsz év alatt együtt alakultunk az egyháztagokkal, hívekkel, és formálódtunk azzá a gyülekezetté, amely most létezik, és amelyben otthonra leltem. Az első évek itt is nehezek voltak. Időbe telt, amíg kialakult a bizalom közöttünk. Nőként érkeztem, ráadásul székelyként, a román tudásom sem hibátlan. Meg kellett tanulnom, hogy nem elvárni kell az elfogadást, hanem megszerezni. Meg kell dolgozni érte. Légy kíváncsi, lépj közel, lásd, hogyan élnek, milyen döntéskényszerekben.

Például: nehéz elfogadni, hogy egy vegyes házasságban a család a román nyelvet választja, és gyakran nem lustaságból vagy gyengeségből. Egyszerűen naponta alig van két közös órája a családnak, egyszerűbb azt a nyelvet használni, amelyen egész nap beszélnek, munkahelyen, mindenhol. Csak a legtudatosabbak és legigényesebbek választják az „én bizony magyarul beszélek, az identitásomhoz tartozik” mondatot és életformát, és ezt megérteni egy hosszú tanulási folyamat volt számomra. Megérteni azt, hogy ez a valóság nem megátalkodottság vagy bűn, hanem egy állapot, amelyhez száz furcsa és nehéz év vezetett.

Mostanra már olyan fiatalokat esketek, akiket gyerekként én kereszteltem. Ez jó érzés. Nem nagy a gyülekezetünk, kétszázan vagyunk. Otthon vagyok közöttük. Belmissziós programjaink feltöltenek, a női kör, a gyermek foglalkozások, a tíz tagú férfikórus, ráadásul a tagok közül többen nagyon távolról érkeztek közénk, a szekuláris világból, előbb az éneklés és a közösség kedvéért, de a kötődésük mélyült. Csütörtökönként megkérdezik: „Tiszteletes asszony, a vasárnapi énekek?” Ők vezetik a gyülekezeti éneklést, ez megindítóan szép.

Igen, a könyv címe Színről színre. A temesvári református egyházközség forradalma 1989-ben. Határozottan azt éreztem, hogy bár sok szöveg született a '89-es eseményekről – főleg újságírói anyagok, interjúk, megemlékezések –, ezek megrekedtek egy megmerevedett nyelvben, nyelvi fordulatokat, mondatokat szajkóztak, és olvasóként alig értettük a valódi történéseket.

Én ezt inkább abból a nézőpontból akartam megragadni, hogy egy gyülekezet hogyan mozdult el odáig, hogy egy belső, közösségi, egyházjogi ügy – egyszer csak egy rendszerszintű tiltakozássá váljon. Mikor szóvá tettem, kellene egy ilyen képekkel tűzdelt kötet, megörültek, én pedig belefejeltem, három hónap alatt megírtam. A kötet visszaemlékezésekből, a 88-89-es szószéki hirdetésekből és saját összekötő szövegemből áll össze, Kafka-mottókkal és fotókkal. A kötetet viszont senki nem érezte magáénak, én pedig megtapasztaltam, milyen mélyek az erdélyi magyarságon belül is az ideológiai olvasatok, és mennyire reménytelen középen maradni. A téma kényes és átpolitizált volt, senki nem tudott örülni a kötetnek, és én nagy keserűséggel maradtam.

Pedig csak azt szerettem volna, hogy ideológiamentesen elmondjam, mi történt. Nem Tőkés Lászlóról akartam könyvet írni, hanem arról a közösségről, amelynek ő volt a lelkésze, és amely a félelemtől eljut a tüntetésig, a lelkészi család támogatásáig, amely akkor felfoghatatlanul nagy dolog volt. De úgy tűnik, ezt sem lehet ideológiamentesen megírni. A könyv az „egyik” oldal számára nem volt eléggé „egyemberes”, egyetlen emberre fókuszáló, a „másik” oldal kézbe sem vette, hiszen nyilvánvalónak tűnt a szerző ideologikus elköteleződése, és a kötet középen maradt, a földön, és ez azóta sem változott. Kiadta a Kriterion, de szinte senki nem tud róla, elhallgatták. És ez azért fájdalmas, mert nem rólam szól, nem egyetlen kötetről, hanem sajnos a közösségi működésünk, kapcsolódásunk reménytelenségéről. A magam kis közösségében ez nem érint, de ha kilépek, ezek a láthatatlan erővonalak jelennek meg, és én ezeket régóta eltartom magamtól, megbetegítenek. Mesterséges határvonalak ezek. Mintha egy ember kizárólag ideológiából állna, hát nem, nagyon nem így van.

De, visszatérve, mindig is folyamatosan szépirodalmat olvastam, sok kortársat is, és írtam, de nehezen sikerült közölnöm.

Igen, többször is. Alapvetően nem vagyok önérvényesítő alkat, és nagyon fiatalon elkerültem Kolozsvárról, ami mégiscsak az irodalmi élet központja volt. Visky András még az egyetemi éveimben megjelentette néhány versemet a Korunkban. De én soha nem voltam része az irodalmi életnek, az irodalmi élet szempontjából – a semmiből a semmibe kerültem.

Temesvárról többször küldtem szövegeket erdélyi magyar folyóiratoknak, csak hát, a szerkesztőségek, illetve a szerkesztők általában túlterheltek, az ismeretlen emberek szövegeit ritkán olvassák el, én is így jártam.

Én sem kerestem a kapcsolatokat sem. Nem kopogtattam be, nem mutatkoztam be. Talán, ha bementem volna egy-egy szerkesztőségbe a kéziratommal, korábban elindul a pályám. Ma már ismerem ezeket az embereket, látom, hogy támogatók, és örülnek a jó szövegnek. De perifériáról minden nehezebb, ráadásul ezzel a mimóza személyiséggel, amellyel élnem adatik. Ahogy telt az idő, és azt éreztem: végképpen lemaradok önmagamról, beiratkoztam Szegedre, komparatisztikára. Temesvárhoz Szeged van a legközelebb. Ez a négy év szakmailag valamennyire képbe helyezett

Amikor Visky Andrásnak odaadtam két kis szöveget. Akkoriban színházi írásokat küldtem a Játéktér című folyóiratnak – kritikákat, recenziókat. Ez valamelyest életben tartott, a Játéktérben örömmel közöltek, hiszen színházi szöveget kevesebben is írtak, és Temesvárról – mint szórványból – különösen kevés szó esett a magyar előadásokról.

De közben végig éreztem, hogy ez sem az igazi. Ezekkel a szövegekkel sokkal többet kellett kínlódnom, mint egy olyan embernek, akinek tanult rálátása, szaknyelve van a színpadhoz/színházhoz. Érzékenységem volt ugyan, de mindig éreztem, hogy a szépirodalom felé ugrálok, vissza-vissza, és állandóan.

Ezért történt, hogy egy próba alatt – Temesváron, egy Silviu Purcărete előadás próbafolyamatában voltunk, aminek Visky volt a dramaturgja – csak úgy odacsúsztattam Andrásnak egy kis szöveget. Láttam rajta, hogy nem örül, mert reggeltől estig próbált, teljesen el volt havazva. De mégis elolvasta. Aztán kért egy másikat is. És egy ponton azt mondta: „Beküldöm a Látónak ezeket a szövegeket.” És ezt is: „te nem író leszel, te író vagy”. Ha ő nincs, ma nem ülnénk itt.

Igen, ezek mind ott voltak bennem, mert láttam, hogy mások már huszonévesen több kötettel rendelkeznek, szerkesztői visszajelzésekkel és egy irodalmi közegben. Nálam ez mind hiányzott. Nem volt publikációs ívem, nem dolgoztam szerkesztőkkel, nem voltam benne az irodalmi vérkeringésben. Ez egy fontos csiszolódási folyamat lehetett volna, ami nálam kimaradt.

Ma már tudatosan próbálom megfordítani ezt a mondatot: nem azt mondani, hogy „jaj, milyen késő”, hanem hogy „milyen fantasztikus, hogy ez egyáltalán megadatott”. Lehet, hogy nem fogok tudni annyit megírni, mintha húszévesen kezdem, de mégiscsak van egy nyelvem, egy szövegvilágom, amiben jól érzem magam.

És igen, érzem, hogy a prózanyelvem sűrű. Mintha futva írnám, egyszerre sokat szeretnék elmondani, mintha sürgetne valami. Mintha mindig már ott lenne a következő tizenötezer mondat, mielőtt az előzőt befejezném. Ez a töredezett, fragmentált forma áll hozzám közel. Nem tudok lineárisan történetet mesélni például. A képek, a töredékek mégis összeállnak a végén, és remélhetőleg kiadnak egy egészet, nem annyira egy történetet, inkább mozgásokat és érzeteket.

Szóval folyamatosan tanulom, hogy ne sajnálattal nézzek erre a késői indulásra. Hogy ne azon rágódjak, mi maradt ki, hanem hogy örüljek annak, ami van. Ez most már ajándékként él bennem. És fontos az is, hogy amit még meg tudok írni, azt szabadon írjam meg. Ne úgy, hogy az olvasók elvárásainak és saját lelkészi pozíciómnak kívánjak megfelelni, ne a dogmatikus elvárásoknak vagy egyházi hangütésnek, nyelvnek. Mert amit én írok, az szépirodalom. Nem egyházi tananyag. És ettől még van benne lelki tartalom, de nem úgy, ahogy azt a hitépítő iratok megkövetelik.

Nem a témáim és a megjelent szövegeim jelentenek gondot, hanem az időm, az energiám és a figyelmem, ami kettéosztódik. A lelkészség nem olyan, amit le lehet tenni délután ötkor. Folyamatos jelenlétet igényel; elérhetőséget. És közben az írás is jelenlétet kíván. Sokszor érzem, hogy elcsúszom, hogy nem tudom, hol vagyok több, teljesebb. De most már elfogadtam: ez így van. Ez az én kettős életem, és ezt kell jól élnem.

Tehát ennek a kettőnek az egymás mellettisége – vagy inkább egymásra tevődése –, amivel meg kell küzdenem, mert nincs olyan, hogy külön író és külön lelkész. Ugyanaz vagyunk. Csak ehhez a kettőhöz más-más nyelv társul. És bizony nagyon sokszor, amikor írok, amikor benne vagyok valamiben, vagy határidős munkám van, és látom közben, hogy keresnek, hogy temetés van, vagy valaki hív, és azt érzem, hogy „jaj, ez most nagyon rosszkor jön” – akkor folyamatos lelkiismeret-furdalásban vagyok. Hogy a lelkészi szolgálatomból szakítok ki időt, jó sok időt.

Aztán van, hogy épp fordítva: amikor nyakig benne vagyok a gyülekezeti munkában – mert van ilyen, amikor megpendül a közösség –, akkor meg az frusztrál, hogy nem ülök az íróasztalom mellett.

Szóval ez a kettő együtt és egymás feszültségében létezik. Egymással fedésben, egymást áthatva.
Állandó harc. Az is, amikor befejezek egy szöveget, és azt érzem: „Na, ez volt az utolsó. Többet nem fogok tudni írni.” Azt érzem, hogy nincs bennem több spiritusz. Vagy egyáltalán: ki fogja ezeket elolvasni? És aztán valaki mégis visszajelez. Akkora megtiszteltetés ez számomra – és nem szokható meg. Hogy én, egy szórvány lelkész, valahol a világ végén, csak ül és írja ezeket a szövegeket, és ezeket valaki elolvassa és esetleg építkezni tud belőle, esetleg szellemi vagy lelki impulzusok érik. És ha még visszajelzés is érkezik, na az a legnagyobb boldogság.

Komoly problémája a református egyháznak az, hogy – dacára annak, hogy mást állítunk – hierarchikus rendszerben működik. A hierarchia pedig óhatatlanul bevonzza a hatalmat. Ez a rendszer nyomorítja meg a lelkészeket is. Az adminisztráció, a jelentések, a formai elvárások agyonnyomják a szolgálatunkat. Az egyházi vezetők jórészt szerepzavarban élnek, ugyanis, ha létezik is a református egyházban hierarchia, ennek pusztán adminisztratívnak kellene lennie. De az immár több száz éves tapasztalat azt bizonyítja, ez nem így működik, mert az ember maga nem így működik. Sehogy sem hisszük el Jézusnak, hogy földi hatalom nélkül lehet egyházat, közösséget építeni, kézenfekvő a mondat, amelyet nem mondunk ki hangosan: lám, Ő is jól megjárta, és hát ki szeretne Jézus sorsára jutni. Szándékosan fogalmazok ennyire abszurdan. És hát a nők helyzete sem mellékes. Állíthatom: mi, nők ebben a rendszerben nem vagyunk egyenrangúak. És ezt még akkor is érzékeled, ha történetesen lelkésznő vagy. A nőkre kizárólag anyaként figyelnek a gyülekezetekben, ha anya lettél, beteljesítetted az életedet, ellenkező esetben gyanús vagy, hiába nem rajtad múlt.

A másik, hogy a lelkészi pálya presztízse rettenetesen lecsökkent. Kevés a jelentkező, és gyanítom, a felvételinél az a legerőteljesebb szempont, hogy egyáltalán legyenek jelentkezők. Aztán majd remélik, hogy idővel lesz elhívás, esetleg szellemi természetű érdeklődés.

Saját hagyományunk kiszorít az élő nyelvből, egyrészt a Szentírás élő nyelvéből, és marad egy kánai, sokszor száz éves értelmezési tradíció, mert ez kézenfekvő számunkra és kevesebb erőfeszítéssel jár, másrészt ebben a hagyományban megrekedve, egyre távolabb kerülünk saját korunktól. Kulturális értelemben is. Nem veszünk részt a jelenünk kulturális életében, nem érdekelnek bennünket ezek az erőterek. Pedig egyházi közösségként nem az volna a dolgunk, hogy konzerváljunk párszáz éves nyelvet meg viselkedésmintákat. Nem azt mondom, hogy az egyháznak a társadalomhoz kellene igazodnia. De figyelembe kéne vennie a kortárs kontextust, különös tekintettel a kortárs művészetekre, ugyanis a színháznak, a szépirodalomnak, a képzőművészetnek, a filmnek olyan mélyre ható megszólalásai lehetnek a mai emberről, amik fontosak és érvényesek, és amiket ismerni kellene. Ezeket nem szabadna figyelmen kívül hagyni, lehetőségként kellene közelítenünk minden érzékeny ajánláshoz. Mert különben hogyan szólítod meg az embereket?

Teljesen. Ha egy kicsit kortársabb, experimentálisabb színházi előadást ajánlasz, fújolás a válasz. Nem vagyunk hajlandók intellektuális erőfeszítést tenni, lelki erőfeszítéseket sem, és e kettő valahogy össze is ér, az én érzékelésem szerint. Minden gyanús számunkra, ami kortárs, a nyelv kiváltképpen, és közben a nyelvünk elavul, következésképpen nincs nyelvünk, amellyel megszólíthatnánk a kortársainkat. Ne feledjük, a reformáció első évtizedeiben az egyház, a prédikátorok, reformátori hitiratok nyelve megelőzte a korukat, nyelvet vizionáltak, mert a Szentírást felé hallgatóztak.

Ez is egy nehéz terep, szórványban még inkább, itt vagyunk a legkiszolgáltatottabbak. Bár azt mondjuk, hogy távol tartjuk magunkat a politikától, a valóságban sokszor belecsúszunk. A társadalomban élünk, persze, és Jézus maga is a világban való részvételre bátorít: „Nem azt kérem Tőled, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól.” Ami nem jelent mást, minthogy a közjóért, az emberi éltért fel kell emelnünk a hangunkat. De nem pártpolitikai célokért. Ezt azonban a hétköznapokban nehéz elválasztani egymástól. Gyakori jelenség Erdélyben és Partiumban, hogy pártpolitikai üzenetek hangzanak el szószékekről. Vagy a választások előtt megjelennek az RMDSZ-jelöltek a templomokban és kampánybeszédeket tartanak, mi pedig gyakran szemet hunyunk, mondván, mit tennénk kisebbségi helyzetben a támogatásuk nélkül. Én figyelek arra, hogy ne engedjek be pártpolitikát a gyülekezeti életbe. Nem az én dolgom, hogy eligazítsam a híveket politikai kérdésekben. Nem az én kompetenciám. Örömmel tapasztalom, hogy az egyházkerületünkben elindult egy ezirányú változás.

Most már jó ideje egyáltalán nem zavar. Sőt, egyfajta rálátási lehetőséget biztosít ez a pozíció, egyfajta szabadságot. Nem tartozom sem a magyarországi, sem az erdélyi írói körökhöz igazán, és ez a fajta kívülállás nekem egyre kevésbé jelent problémát. Íróilag viszont azt érzem, hogy fontosabbá váltak az erdélyi gyökerek. Ahogy telik az idő, valahogy egyre mélyebb lett ez a kapcsolat, más hazamenni Szovátára vagy Udvarhelyre, mint fiatalkoromban. Ez erősödik bennem magánemberként is, íróként is. Fantasztikus kortárs prózaíróink vannak, Magyarországon is, Erdélyben is. Néha kiráz a hideg, amikor mellettük ülök egy-egy eseményen, és belegondolok, hogy engem is befogadtak. Egy kicsit hozzájuk tartozom.