Tépelődik, tusakodik, harap – Mátyus Melinda könyvéről

„Nagymama szép volt, mint egy játék baba, egész éjjel világított.” (37.); „Holtomiglan-holtodiglan, és nagyapám betartotta, mert két év múlva elesett.” (41.); „(A soknyelvűség) A pünkösdhöz hasonlít, anya ezt hangsúlyozta, ő is szerette a különlegességeket. Reggel megterített, és bal kezével a villába, a jobbal a késbe-kanálba kapaszkodott. Mindig kapaszkodott.” (196.)

Mátyus Melinda mondatai elharapott mondatok. Mesél-mesél a szereplő, és egyszercsak harap. Nem mindig durván, de mindig élesen. Az elharapott végek pedig még inkább a szemünkbe szöknek, mint az amúgy is töredékes történetek.

Mindig egyes szám első személyű az elbeszélés, az elbeszélő szemszögéből látjuk a világot, és ezzel az elbeszélővel mindig különös dolgok esnek meg. Pontosabban nagyon egyéni módon mesélnek, és a szerző szép interjújából kiderül, hogy ilyen történeteket szeretett volna gyűjteni-írni. Nem véletlenül fogalmazok így: a novellák orálisak, nagyon érződik, hogy valaki mesél bennük, miközben érződik az is, hogy egy nagyon tudatos író küzdött meg a történetekkel, bár bizonyára Szenderák Bence szerkesztői munkáját is méltatnunk kell az övével együtt.

Háború, szerelem, család, test és hit: nagyjából ezek körül a témák körül forog a hat szöveg. Bár ezt is kétkedve írom le. „A szó lélegzik. // És a szöveg, mint a kimúlt szerelem. Romlottvajas-kenyér. // A szövegbe beleáll a hullamerevség. Mint a szoprán nénibe. És onnantól kezdve, kész, senki emberfia nem mozdítja meg, próbálnád csak levenni a tűsarkúját, próbálnád kitépni a fűzöld retiküljét. Baszhatod.” (228.) Ez csak az egyik szereplő, de őt, mint többeket, mégiscsak éppen úgy hívják, mint a szerzőt.

Mindenesetre Mátyus Melinda elbeszélései arra késztetik az olvasót, hogy elgondolkodjon mindenen. Mi a szerelem? Mi a hit? Isten? Mert hogy nem „témák”, az teljesen egyértelmű, mint ahogy az is, hogy fontosak az életünkben. De miért fontosak? Hogyan?

Tetszett, hogy Isten és a kispolgárok által trágárnak nevezett szavak egyben vannak. Semmi kispolgárság. Annyi lelkésztől eltérően, akik maguk a kispolgárság szimbólumai, Mátyus Melinda, akinek a foglalkozásáról Visky Andrástól az olvasó a fülszövegben is értesül, üdítően nagyvonalú. Az igazságot keresi, nem az illemet.

Az ars poeticája azonban nem engedi meg, hogy „az” igazságot találja meg. Tépelődik a szöveg, visszatér, elharap, újraindul, tusakodik. Az Inkább az enyém cím innen is értelmezhető. Hangsúlyok vannak, billenések, de sohasem gőgösen, fensőbbségesen.

Ugyanebben a „szöveges” elbeszélésben, A kántor lányá-ban, T. S. Eliot is megjelenik. „De hová induljak. // A város szélére, a versek ott várják az embert. És énekeljek. Menjek végig az utcán, és énekeljem, hogy nékem már nem énekelnek. Pedig Ó Ó Ó Ó Shakespeare a sláger, és mennyire kedvemre való volna. // De ez a Prufrock, mondom, ez nem az Átokföldje. // Aha, mondja, de különböző verseket érinthetek össze, sorokat sorokkal és sort tartalommal is. Ízlés szerint. Az égvilágon mindent lehet. Hát a szerelemmel is nem pont ezt csináltuk, mondja. // És milyen szépen haladtunk vele.” (234-235.) A költők más-más címet adnak a verseinek, de az élet egybeolvas mindent.

Azt hiszem, Eliot kapcsán más is fontos itt is, az Istennel való beszélgetésben, de a kötet egészét tekintve is. Mégpedig az, hogy az egymástól látszólag radikálisan eltérő részek hogyan állnak össze minden különbségük dacára valami egybehangzóvá. Mint ahogy az elbeszélésekben is a különböző szereplők, történetek, műfajok – zsoltár, ima, drámai párbeszéd, monológ – hogyan állnak össze sorssá. Mindig egy élet mesélődik, és nagyon érezhető, hogy ez nem egy élet jelenete csupán, hanem az egész. Nem terjedelmében az, de mi a terjedelem? Nem kell ötszáz oldal ahhoz, hogy az ember a lényeget megmutassa.

Eugenia Conde argentin képzőművész műve nagyon jó szolgálatot tesz a borítón: egy bizonyára női arcnak az alsó fele látszik csupán: a felsőt nekünk kell hozzáképzelnünk a történetek alapján. Azok pedig sokat beszélnek a női test önmagára ismeréséről, problematizálásáról és problematikájáról, arról, ahogy mások érnek hozzá.

Józsa Márta és Máté Angi jutott eszembe, az ő elharapott mondataik. Három erdélyi származású nő egészen másként mondja a magyar írói nyelvet. Nem a kronológia a fontos, mert egyik sem epigon, hanem az a világ, amelyet másként látnak, mint mások. Talán a más nyelvekkel való folyamatos találkozás, a bennük való folyamatos tükröződés miatt. Éppen A kántor lányá-ban: román, magyar, német, szlovák.

Mindig ott van a bűn is. Paráznanő, így egyben, A szószék-ben. Mit lehet tenni? De ahogy olvassuk a hat elbeszélést, mindenki bűnös valamiképpen, és mégis élnek. Nem biztos, hogy Isten egy kalapács, amellyel folyton le kell sújtanunk.

Szerettem ezt a könyvet olvasni, bár olykor beviharzottam volna, hogy pofon vágjam azt, aki mást pofon vág. De hát éppen ez egy jó könyv legfőbb jellegzetessége.

A fogadtatás jó ómenekkel van tele – azt kívánom Mátyus Melindának, hogy kései indulását (1970-ben született, ez a debütje) hosszú, erős pálya kövesse.