Egy apró francia falu lett az atomenergia-ellenállás főhadiszállása

Pasztell kőházak élénkkék ajtókkal és ablakzsalukkal, aprócska folyón átívelő romantikus kőhíd, legelésző birkák, virágzó mezők, girbegurba utcácskák. Minden nagyjából olyan, ahogyan a francia falvakat az ember a filmekből és mesékből elképzeli. Egyvalami viszont nagyon hiányzik: a lakók. Mintha egy szellemvárosban járnánk, itt-ott tűnik csak fel egy mogorva öregember, egy ház előtt üldögélő, szúrós szemmel pásztázó asszony. Persze az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy kora délelőtt van, valószínűleg aki itt lakik, az éppen dolgozik – mégis, olyan érzése van az embernek, mintha az út mellett hosszában elterülő, egy-két utcás falvak szinte lakatlanok lennének.

A Meuse megyei Bure felé tartunk, amelyet 2019-es adatok alapján összesen 81-en laknak. A falu sosem volt egy nyüzsgő hely, 1975-ben is csak 106-an éltek itt, azóta pedig – ahogy a környéken mindenhol máshol – folyamatosan csökken a népesség a fogyatkozó munkalehetőségek miatt. A körzetben korlátozott a hozzáférés az iskolához, egészségügyi ellátáshoz és egyéb, létszükségletet jelentő létesítményhez, mindenhez legalább a szomszéd faluba, de inkább a következő nagyvárosba kell menni. Az pedig Nancy, majdnem 75 kilométerre. A legközelebbi bolt 10, a legközelebbi vasútállomás és szupermarket 25 kilométerre található, így a falu tényleg gyakorlatilag a semmi közepén terül el.

Minden atomenergiát ellenzőt vár az ellenállás háza

A busz leparkol a falu aprócska főterénél, elsétálunk egy Atomic Tour feliratú színes minibusz mellett, és az atomellenes aktivisták helyi főhadiszállásán találjuk magunkat. A „Bure struggle”, vagyis a Bure mellé tervezett atomhulladék-temető ellen fellépő közösség központja ez, ahonnan a különböző, sokszor kifejezetten agresszióba (vagy éppen a legsúlyosabb berlini technobulikat is megszégyenítő ad hoc nudista táncfesztiválba) csapó tüntetéseiket szervezik. A tiltakozás az 1990-es évek eleje óta tart, de leginkább csak lassítani tudta a munkát, megakadályozni nem. Mivel a Meuse/Haute Marne föld alatti kutatólaboratórium kísérletei sikeresek voltak, egyelőre nagyon úgy néz ki, hogy a jelenlegi laboratórium helyszínétől nem messze meg fog épülni a Franciaország legveszélyesebb radioaktív hulladékait tároló alagútrendszer.

„Ezen a helyen szeretettel látjuk azokat, akik többet akarnak tudni az atomellenes mozgalomról, ami az elmúlt években egyre népszerűbbé vált. A környező falvakban is vannak házaink, és bérlünk is néhányat a környéken” – mondta az újságíróknak Joël Domenjoud, aki 2014 óta vesz részt a bure-i atomtemető elleni küzdelemben. Már lassan 25 éve zajlik itt a tiltakozás, az aktivisták erdőket foglalnak el, alagutakat öntenek fel cementtel, és arra is volt már többször példa, hogy rongáltak, kerítést bontottak, autókat gyújtogattak. Nem mindenki vesz részt az agresszióban persze, de Joël azt mondja, szerinte mindenki úgy tiltakozik, ahogy jónak látja.

A központ, a „Maison de Resistance”, vagyis az ellenállás háza alapvetően két részre tagolódik: az egyik közösségi tér, a másik az itt éjszakázó aktivisták elszállásolására szolgál. Minket az első felé terelnek, ahol vegán ételekkel, gombás quiche-sel, francia sajtokkal, bagettel és frissen préselt almalével várnak. A falakon a különböző megmozdulásokat hirdető, drámai poszterek, a polcokon atomenergiával és atomkatasztrófákkal foglalkozó könyvek, a pódiumon pedig körben elhelyezett székek, ahová lassan le is telepszünk. Vendéglátóink kicsit félszegen terelgetnek minket, néha megjelenik egy-egy aktivista, de alapvetően Joël és Angélique Huguin fogad bennünket, és mesélnek arról, mi zajlik az első blikkre hippikommunára emlékeztető aktivistaközpontban. A Bure-ellenállásnak egyébként van még egy központja nem messze a bure-itől, de a Mandres-en-Barrois-ban található házban se fűtés, se folyó víz nincs.

„Nyáron általában sokkal többen vagyunk itt, rengeteg különböző összejövetelt, fesztivált szervezünk – mondja Angélique. – Az épületet napelempanelekkel fűtjük, és van szélerőművünk is, de külső forrásokból is érkezik energia, nem vagyunk teljesen függetlenek.” A helyet főként adományokból tartják fenn, de sokuknak van távolról végezhető munkája, ami mellett tudják folytatni az aktivizmust.

Angélique elmondja, hogy már az 1990-es évek elején nagy volt az ellenállás a környéken – állítása szerint több tízezer ember vonult utcára a nukleáris lerakó ellen, ami akkor még csak helyet keresett magának, többek között ezen a területen. Nem Bure térsége volt az egyetlen, ami szóba került lehetséges helyszínként, három másik jelölt is volt, de végül ezt a területet választották, az ANDRA, vagyis a francia nemzeti radioaktívhulladék-kezelő ügynökség szerint azért, mert tökéletesek a földrajzi adottságai egy ilyen projekthez.

A párizsi medence e részén a talajvíz nagyon mélyen van, a tárolásra megfelelő agyagréteg elég vastag, és a kisebb törésvonalak is messze húzódnak tőle – mindez nagyon fontos, ha az ember több millió évre akar radioaktív hulladékot a földbe zárni.

Angélique szerint valójában inkább azért erre a területre a választás, mert itt nagyon kevesen élnek, ezért kevesebb az ellenállás – ebben valószínűleg van igazság egyébként, de inkább azért, mert egy ilyen típusú hulladékokkal foglalkozó lerakót nem túl szerencsés sűrűn lakott területre építeni. Az atomellenes aktivisták azzal érveltek, hogy Párizs alatt is ugyanolyan az agyag, mint Bure-nél, de azért a józan paraszti ész is azt mondatja az emberrel: egy zsúfolt nagyváros alá nem telepítünk radioaktívhulladék-tárolót.

A lerakóhelyjelölt területeken egyébként tényleg jelentős megmozdulások zajlottak már az 1990-es évek közepe óta. Franciaországban fontos kérdés a nukleáris hulladék tárolása, hiszen az ország az elektromosságának 70 százalékát atomerőművekből nyeri, és ezt az arányt meg is akarja tartani, és újabb erőműveket tervez építeni – annak ellenére, hogy a jelenleg 58 erőműből álló flotta fele nem is működik az elhúzódó karbantartások és a nyári aszályok miatt. Az első körben Emmanuel Macron miniszterelnök 6 létesítmény megépítését lengette be, mielőtt újraválasztották, sokak szerint inkább politikai, semmint gazdasági szempontok alapján. A hulladék nagy részét jelenleg La Hague-ban tárolják, de ez csak átmeneti megoldás – találni kellett valamit, ami hosszú távon is megoldja az egyre égetőbb problémát.

Franciaország 1991. december 30-án fogadta el a Bataille-törvényt, ami 15 éves időszakot nyitott meg a hosszú élettartamú nukleáris hulladékok tárolásának multidiszciplináris, vagyis több tudományterületen átívelő kutatásához. Ehhez érkezett kiegészítés 2006-ban, ami előkészítette a nemzeti tervet a radioaktív hulladék tárolására, szabályozza a nukleáris hulladékok leltározását, meghatározza, hogy az atomerőműveket üzemeltetőknek milyen kötelezettségei vannak a hulladékok kezelésére, és megakadályozza, hogy külföldről érkező nukleáris hulladékot tároljanak francia földben. A 2016-os kiegészítés volt az, amely a hosszú távú nukleáris hulladék visszafordítható geológiai tárolását is magában foglalta.

A Bure mellé tervezett nukleárishulladék-projekt, a Cigéo (Centre Industriel de Stockage Géologique) ugyanis visszafordítható tárolást nyújt nagyjából egy évszázadon keresztül – a cél az, hogy ha addig jobb megoldásokat fedeznek fel a legveszélyesebb nukleáris hulladék tárolására, az alagutakban tárolt anyagokhoz hozzá lehessen férni. Jelenlegi tudásunk szerint a Cigéo módszere jelenti a legbiztonságosabb megoldást: az igazán radioaktív, legveszélyesebb hulladékot rozsdamentes acélcilinderekbe helyezik, majd alagutakba teszik, amelyeket később végleg lezárnak. A radioaktív hulladékot vasúton hozzák a létesítménybe, és olyan tömített csomagolásban szállítják, amelyet úgy terveztek, hogy baleset esetén is megőrizze sértetlenségét. A tárolóhelyiségek teljesen robotizáltak lesznek, emberek nem dolgoznak majd az alagutakban. Hasonló módszerrel folynak a kutatások egyébként Svájcban is, és Finnországban már működik egy ilyen hulladéklerakó.

Agresszív tüntetések, végtelen piknik

A bure-i ellenállást azonban mindez nem győzi meg: bár alternatívát nem tudnak mondani, azt semmiképpen nem akarják, hogy erre a területre kerüljön a nukleáris hulladék. Nehezményezik, hogy az ANDRA az évek során egyre nagyobb területet vásárolt meg magának, többek között a Leruc erdőt is, ahol a tüntetők egy ideig „végtelen pikniket” szerveztek. A rendőrség végül lebontotta az itt épített erdei házukat, és kitoloncolta a néhány tucat tüntetőt az immár magánterületnek számító erdőből. Az ANDRA aztán a területet körbevette betonkerítéssel, amit a tüntetők megpróbáltak lebontani. Jelenleg 270 hektárnyi felszíni infrastruktúrát terveznek a környékre.

A demonstrációk egyébként nem mindig csapnak át agresszióba, sokszor ártalmatlanok, nyáron például – a képek alapján nagyon hangulatos – fesztivált rendeztek atomellenes tematikával. Az agresszió viszont nem ritka, a saját pamfletjükben is írnak autók gyújtogatásáról, betonkerítések lebontásáról, alagutak bebetonozásáról, a rendőrökkel való összecsapásról, sőt néhány nagyon furcsa videó is felkerült a netre, ahol nudista partit szerveznek, vagy éppen (ugyanazon a demonstráción) követ esznek. Angélique kérdésünkre elmondta, hogy mindenkit várnak a bure-i helyszínen, aki valami ellen, vagy valami érdekében szeretne tüntetni: a videók alapján nem meglepő, hogy például anarchisták is vannak közöttük. „Nem csak a nukleáris téma fontos, más is előkerül nálunk. A gender, az LMBTQ-jogok, a kolonializmus, a patriarchális világ. Fontos, hogy küzdjünk, és új világot alkossunk” – mondja Angélique.

Az aktivisták szerint a helyiek éveken keresztül csak arról tudtak, hogy laboratórium készül a környéken, arról nem volt szó, hogy lerakat is épül, azt is mondták, hogy őket senki nem kérdezte meg arról, szeretnének-e ilyesmit a területre. Ezt az ANDRA kommunikációs menedzsere, Eric Poirot cáfolja: szerinte a lakók rendszeres tájékoztatást kapnak a helyzetről, és folyamatosan bevonják őket a munkába. „2015 óta újra és újra ugyanazokat a dolgokat magyarázzuk el, konzultációkat rendezünk, mindenki felteheti a kérdését. Tudatjuk és magyarázzuk a tudományos eredményeket is. A tudomány azt mutatja, hogy ennek a hulladéklerakónak itt kell megépülnie. Gazdaságilag, megvalósíthatóság szempontjából is, és itt a legbiztonságosabb egy ilyen létesítmény működése.”

270 kilométernyi alagút a radioaktív hulladéknak

A felszínről az ember meg sem tudná mondani, hogy mi zajlik a Meuse/Haute Marne föld alatti kutatólaboratóriumban, 500 méteres mélységben: alagutak hálózata kígyózik, amelyben különböző méréseket végeznek, hogy megtalálják az optimális módszereket a tárolásra, és kizárják a biztonsági kockázatokat. A létesítmény Bure-től tényleg egy köpésre, mindössze tízperces autóútra található, ránézésre pontosan olyan, mint egy átlagos ipartelep. A bejáratnál két csoportra osztják az újságírócsoportot, mert 18 ember nem fér el egyszerre abban a liftben, ami percekig ereszkedik le a kutatólabor már elkészült járataihoz. Saját rádiót, elsősegélydobozt és oxigénmaszkot kapunk arra az esetre, ha odalenn tűz ütne ki, oktatóvideóban elmagyarázzák nekünk, hogy ha bármi baj van, az óvóhelyre kell mennünk, ahol víz, élelem és tiszta levegő vár. Nukleáris katasztrófa nem történhet: a laboratóriumban nincs sugárzó anyag, az csak az innen 5 kilométerre kijelölt, összesen 270 kilométer hosszan kacskaringózó, építendő tárolóalagutakba érkezik majd, a tervek szerint 2035-től. Az itt tárolandó legmagasabb szintű hulladéknak egyébként újrahasználat után jellemzően 60 év pihenőidő kell majd, hogy az alagutakba érkezzen, ennyi idő alatt hűl le annyira, hogy biztonságosan lehessen tárolni.

A Cigéóban tárolt hulladék nagyon hosszú ideig, több millió évig radioaktív marad. Az ide szánt nukleáris anyagokat a franciák már megtermelték. Nem kiégett üzemanyagcellákra kell gondolni: Bure mellé (alá) az üzemanyag-újrahasznosításból fennmaradó radioaktív anyagok kerülnek majd. A franciák ugyanis újrahasznosítással próbálják meghosszabbítani a nukleáris üzemanyag élettartamát: a nukleáris ciklus során a kiégett fűtőelemeket újra feldolgozzák, és az ebből az újrafeldolgozásból származó anyagokat újrahasznosítják. Az üzemanyagciklus zártnak mondható, még akkor is, ha a valóságban csak részben az (az anyagok újrahasznosítása jelenleg csak egyszer valósítható meg), szemben a sok más országban használt nyitott ciklussal, ahol a kiégett fűtőelemeket közvetlenül, újrafeldolgozás és újrahasznosítás nélkül helyezik hulladéktárolókba.

A Cigéo területén 10 ezer köbméter magas szintű, 75 ezer köbméter középszintű és hosszú életű hulladékot, összesen mintegy 85 ezer köbméternyi radioaktív hulladékot fognak tárolni. Magas szintű, hosszú élettartamú hulladék jellemzően akkor keletkezik, amikor az atomerőművek üzemanyagcelláit a fent leírt módon újrahasznosítják. Ezután üveggel keverik, és a már korábban említett rozsdamentes acélkonténerekbe teszik. A többi, közepes szintű és hosszú élettartamú hulladék acél- vagy betonkonténerekbe kerül.

A nukleárishulladék-tárolót egy 160 millió éves agyagrétegbe fúrják majd, ami az előzetes kutatások szerint ideális egy ilyen projekthez. A laboratóriumi alagutakban sétálgatva az ember nem is érzékeli, milyen mélyen van tulajdonképpen: olyan érzés, mintha egy befejezetlen metróalagútban járnánk, közvetlenül a felszín alatt. Szinte minden fordulónál munka folyik, az ásással viszont csak nagyon lassan lehet haladni, mert az agyagrétegben így biztonságos: hetente alig 3 métert fúrhatnak egy irányba.

„Az agyagnak nagyon alacsony az áteresztőképessége, ezért sokkal jobb, mint például a gránit – mondta Sarah Dewonck, a Meuse/Haute Marne föld alatti kutatólaboratórium igazgatóhelyettese, aki végigkísér minket az alagútrendszeren. – Ha gránitba vájt alagutakban sétálgatnánk, most látnátok némi vizet a padlón, itt viszont minden száraz.” Az ANDRA szerint azért a bure-i területre esett a választás, mert a többi kijelölt területek között volt olyan, ahol az agyagréteg nem volt elég vastag, volt, ami túl közel volt az Alpokhoz, ezért gyakoriak voltak a kisebb földrengések, és volt, ahol alginátot találtak, amiben több a víz és a repedés. A bure-i agyag tökéletes a célra, és messze van a legközelebbi törésvonalaktól is.

Úgy mozog a radioaktív víz, mint a teában a filter

Ezen kívül a rétegben nincs szabadon folyó víz, ami azért is szerencsés, mert a vízben a radionuklidok szabadon tudnak mozogni, és ha ez a víz is mozog, tegyük fel, a felszín felé, az már problémát jelenthet. „Az agyagrétegben a víz diffúzióval mozog, nem szabadon. A tea például hasonló elven működik: beletesszük a teazacskót a vízbe, abból pedig úgy oldódnak ki az anyagok, hogy a víz nem mozdul. Ezzel szemben a kávéfőzőben a víz mozog át a kávén. Az agyag diffúziós, vagyis az a kis víz, ami van benne, kevesebbet mozog a rétegen át – magyarázta Sarah Dewonck. – A radionuklidokat az agyag bezárja, és a víz nagyon közel marad az alagutakhoz – az ionok tudnak ugyan mozogni, de nagyon lassan.” A laborban diffúziós kutatásokat is végeznek, amelyek azt mutatták ki, hogy a víz több ezer év alatt éri el a felszínt, addig a radioaktivitás a természetes háttérsugárzás szintje alá csökken. A bure-i agyagréteg nagy előnye még az is, hogy felette mészkőréteg található, ami szintén alig tartalmaz vizet.

Az agyagnak az a hátránya, hogy a hő hatására megkeményedik, és könnyebben reped – éppen ezért kell a feldolgozott fűtőanyagot 60 évig átmeneti tárolóhelyen pihentetni, és csak akkor átszállítani majd a hulladéktárolóba, ha 90 Celsius-fok alá csökken a hőmérséklete.

A tároló alagútjainak kialakításánál arra is figyeltek, hogy azok elég messze legyenek egymástól, elkerülve azt, hogy két oldalról a sugárzó anyagok túlfűtsék az agyagot. „Bár hetvenszer több közepes szintű hulladékunk lesz, mint magas szintű, mégis az utóbbira szánt terület a nagyobb. Ezt a hőre való tekintettel terveztük így” – mondta Sarah Dewonck.

Mivel az agyag egyébként kifejezetten rugalmas, a kutatóknak arra is gondolniuk kellett, hogy a teljesen szabályosan kivájt alagutak egy idő után elveszítik alakjukat, és oválissá válnak. A laboratóriumban ezt is megfigyelték, és megállapították, hogy nagyjából egy év után drasztikusan csökken a változás üteme, így működik, ha különböző módszerekkel megtámogatják az alagutat. Ezek közül néhányat láttunk is a sétánk során: óriási fémpántok fogták össze a fejünk felett a kőzetet. A formaváltozás során születnek mikrorepedések az anyagban, ami az agyag áteresztőképességét jelentősen nem változtatja meg ugyan, de még ezeket a mikrorepedéseket is vissza lehet tölteni, ha a járatokat végleg lezárják. Az alagútásás során felszínre kerülő agyagot a területen tárolják, majd a lezáráshoz egyéb anyagokkal együtt visszaviszik az alagutakba. Ez fog megtörténni – a tervek szerint – 2150-ben.

Érdekes kérdés egyébként, hogy egy ilyen projektről hogyan érdemes tájékoztatni az utókort – egyértelműnek tűnhet, hogy most mindent pár kattintással megtalálunk a neten, de a nukleárishulladék-tárolás esetében a szélsőséges körülményekre is gondolni kell. Éppen ezért a Cigéo projekttel kapcsolatos legszükségesebb információkat olyan módszerekkel is tárolják majd, amelyek dekódolásához nem kell számítógép: művészeti megoldásokat, és miniatűr írásos táblákat is hátrahagynak az utókornak. Így maximalizálják az esélyét annak, hogy még akár néhány millió évvel később is rá lehessen jönni, mi fekszik a bure-i épületek alatt.

Mindez ijesztően hangozhat, és valószínűleg nem véletlen, hogy a helyiek közül sokan nem akarnak olyan létesítményt a szomszédjukban, amit a biztonság kedvéért analóg módon is fenn kell tartani az utókornak. Eric Poirot azonban azt mondja, hogy az ő tapasztalatuk egészen más, mint az atomellenes aktivistáké: szerinte a környékbeli települések lakóinak nagy részét nem zavarja a projekt, csak részletes és gyakori tájékoztatásra van szükségük. „Van egy kisebb csoport, ami ellenzi persze, de így működik a demokrácia – mondja.

– Megpróbáltuk meghívni őket, hogy elmagyarázzuk nekik, pontosan mi történik itt, de nem voltak hajlandók jönni, azt mondták, úgyis hazudunk. Szerintem ők csak szeretnek tiltakozni, és most éppen az atomenergia ellen lépnek fel. De az emberek nagyobb része csak rendszeres információra vágyik, ami érthető, hiszen könnyű olyan dologtól félni, amit nem ismerünk.”

Eric Poirot azt is elmondta, hogy a munkaerő és az infrastruktúra-fejlesztés a valódi tároló idején lesz aktuális: nagyjából 1600 emberre számítanak a családjaikkal együtt, amihez iskolákra, boltokra, közlekedési hálózatra, megbízható internetre is szükség lesz. A DW cikke szerint a Bure térségében található két település már most egyenként 30 millió eurót kap évente – ez jelentős összeg a fogyatkozó lakosságú vidéki területek számára.

Persze mindez azokat, akik az atomot alapvetően ellenzik, nem nyugtatja meg, és valószínűleg azokat a környékbeli lakosokat sem, akik kevésbé hisznek a tájékoztatásnak, vagy egyszerűen csak félnek a hulladéktól. Arról már Franciaországban is érdemi vita zajlik, hogy az atomenergia mennyire jó befektetés a jövőben, de bármelyik oldalon áll is az ember, az tény, hogy a már megtermelt nukleáris hulladékot rakni kell valahova, nem fog eltűnni csak úgy magától.

A sajtóúton a német Clean Energy Wire jóvoltából vettünk részt.