Auschwitz, 1945 januárja: Apám története

Apám, Székely Imre, nagyon keveset mesélt a deportálásról, pedig egész életében viselte annak bélyegét, az alkarjára tetovált számot: A-13058. Emiatt mindig hosszú ujjú inget hordott. Huszonkét éves volt, amikor 1944 nyarán Auschwitzba került, tizenhat éves öccsével, Lacival együtt. Egy ideig együtt maradtak Birkenauban, aztán szétválasztották őket: apámat, mint képzett munkást, munkára vitték, Lacit pedig előbb a bochumi, majd a buchenwaldi táborba szállították, ahol túlélte – részben annak az illegális hálózatnak köszönhetően, amely védelmezte a kamaszokat.

Apám történetét csak töredékekből ismerjük. Keveset mesélt róla a családnak, leginkább Lőwy Dánielnek, aki a kolozsvári zsidóság tragikus sorsáról szóló könyvéhez gyűjtött anyagot (Sárga csillag Kolozsváron, Koinónia Kiadó, Kolozsvár, 2017). Ezekből az emléktöredékekből állt össze apám története, amelynek összefoglalását anyám könyvében is megtaláljuk (Székely Sára: Surica, Éva lánya, Hasefer Kiadó, 2008):

Imre Auschwitz megsemmisítő táborában maradt. Egy traktorszerelő garázsban dolgozott, elviselve az éhséget, a hideget és a megaláztatást, ám a sorsa még így sem volt annyira embertelen, mint a kőbányában dolgozó raboké. Néha elhagyhatta a műhelyt, egy Wehrmacht-katona kíséretében, hogy a tábor területén szétszórt alkatrészeket gyűjtsön össze. Amikor a férfitábort a nőitől elválasztó kerítés mellett haladt el, és magyar beszédet hallott, mindig érdeklődött a kolozsvári asszonyok felől.

Egy alkalommal egy idős, sovány, rongyokba burkolózó nő lépett a kerítéshez, és reszkető hangon megkérdezte:
– Ugye maga Székely Imre, Kolozsvárról?
Apám csodálkozva kérdezte, honnan ismeri. Az asszony így felelt:
– Imikém, nem ismersz meg? Én vagyok az anyád!

Ott álltak egymással szemben, szótlanul, miközben könnyek csorogtak az arcukon. Anyja érdeklődött Laci sorsáról, de Imre nem merte elmondani az igazat, hogy hónapok óta elválasztották őket, és fogalma sincs, hol van az öccse. Azt mondta, jól van, együtt vannak. Aztán megkérdezte, miben segíthet. Az anyja tehetetlen mozdulattal a visszeres, feldagadt lábaira mutatott, majd a kopaszra nyírt fejére. Imre megértette: gyógyszerre lenne szüksége a lábára, és egy kendőre, amivel eltakarhatja a fejét.

Egy német munkás segítségével, aki a garázsban dolgozott és naponta bejárt, Imre Burow-tablettákat és fáslit szerzett. A műhelyben készített egy bádogbögrét és egy kanalat is; az edény rendkívül ritka volt a táborban, igazi kincsnek számított. Mindezt egy kis batyuba kötötte, és a következő találkozáskor átdobta a kerítésen.

Imre még néhányszor látta az édesanyját, aki gyakran felajánlotta, hogy más foglyok helyett ő megy a fürdőbe, mert az odavezető úton elhaladt a kerítés mellett, ahol találkozhatott a fiával. A nők nem szívesen mentek fürdeni: ott le kellett vetniük a ruháikat és a cipőjüket, és kifelé menet más, rendszerint sokkal rosszabb rongyokat és lábbelit kaptak. Egy viszonylag jobb állapotú ruha vagy cipő az életben maradás esélyét jelentette; hiányuk betegséget és halált.

1945 januárjában Imrét egy transzporttal elvitték Auschwitzból. A háború után unokatestvérétől, Izsák Irénkétől tudta meg, hogy az anyja nem akart egyetlen szállítmánnyal sem elmenni, inkább elrejtőzött a barakkban, hogy a fiai közelében maradhasson. Egy másik barakkbeli társa, Hamlet Ibi mesélte, hogy mielőtt őt is evakuálták volna, ruhát cserélt Imre anyjával. Anyósom odaajándékozta neki a valamivel jobb állapotú ruháját, azt mondva: „Vedd fel az útra, neked még szükséged lesz rá. Nekem már nem.”

Székely Margit (született Fischman), akit a család Malka néven ismert, negyvennégy évesen vesztette életét Auschwitzban. Apja sorsáról Imre soha nem tudott meg semmit. Hatvan év felett volt a deportáláskor, és minden valószínűség szerint azonnal a gázkamrába küldték.

Imre transzportja hét napon át utazott egy nyitott vagonban, a januári farkasordító hidegben. A vékony rabruhában vacogott, és egy foszladozó takaródarabbal próbált védekezni a fagy ellen. Induláskor mindenkinek egy fél fekete kenyeret adtak, aminek elvileg a megérkezésig kellett volna kitartania. Senki sem sejtette, hogy egy teljes hétig fognak utazni. Imre igyekezett beosztani a kenyeret, bár kísértette a gondolat, hogy legalább egyszer jóllakjon.

Egy dermesztő hajnalon a szél kitépte a takaródarabot Imre elgémberedett ujjaiból. Tehetetlenül nézte, ahogy elszáll, és hirtelen átvillant rajta a gondolat: eljött a vég.

Egy tranzittáborba érkeztek, ahonnan gyalog indították tovább őket. A betegség vagy kimerültség miatt lemaradókat, az összeesőket azonnal tarkón lőtték. Imre emlékezete szerint percenként dördült el egy lövés. Néhányan megkockáztatták, hogy lefekszenek a földre és halottnak tettetik magukat, így megmenekültek, mások azonban nem voltak ilyen szerencsések: „biztos, ami biztos” alapon golyót kaptak a fejükbe.

Amikor a megtizedelt transzporttal megérkezett Buchenwaldba, már tavaszodott.

Buchenwaldban apám újra találkozott öccsével, Lacival. Együtt szabadultak fel 1945. április 11-én.