Harminc év jó, ha ép

Szombaton volt a 30 éves évfolyamtalálkozónk. 1995-ben végeztünk a kolozsvári egyetem magyar főszakán negyvenen, vagy hát akörül.

A tanárok, akik megtiszteltek jelenlétükkel, Egyed Emese, Gábor Csilla, Keszeg Vilmos, Máthé Dénes, Péntek János és Szilágyi N. Sándor, nagyszerű szövegeket mondtak, és nemcsak azért, mert váltig dicsértek. Sőt, nem is mindig dicsértek: Szilágyi tanár úr kiosztotta a másodéves fonetika dolgozatokat, és én képes voltam hatost kapni.

Keszeg Vilmos egy régi osztálytalálkozó esküjét kutatta fel, abból olvasott fel egy archaikus zamatú részletet. Egyed Emese, az évfolyamfelelősünk, elmesélte, hogy őt Péntek tanár úr nevezte ki – de mint kiderült, mindenkit ő nevezett ki.

„Körülvesz ez az évfolyam” – mondta Szilágyi N. Zsuzsa a legutóbbi találkozón, amelyet zoom-on szerveztünk a járványban. Engem is: körülvesz és körülfog. El akartam sütni azt a poént, hogy annyi életem volt, ahány doktori irányítóm, de nem tettem, mert az egyetemen lejárt az időnk, és elindultunk a vendéglő iránt.

Harminc év nagy idő, én például már az unokámat is meglátogattam egyúttal, de Dáné Szilárd például megőszült, noha ugyanolyan szittyán szívós, mint egykor volt. Az életünk történt ebben a megszámlálhatatlan évben. Házasodtunk vagy elváltunk, szerződtünk vagy felmondtunk, sírtunk vagy nevettünk, ittunk vagy józanok maradtunk – de minden történt, esetleg a minden.

Megemlékeztünk halott tanárainkról is: ők meghaltak az évek folyamán. Mi szerencsések voltunk, hiszen életben maradtunk.

Ki tudja, mi az, amit a bölcsészkartól kaptunk? Úgy értem, ki tudná pontosan összeírni? De hogy rendezők, írók, szerkesztők, tanárok lettünk, azt annak is köszönhetjük, hogy egy rendszerezett, szerkesztett tudást kaptunk nem akármilyen tudósoktól, akik abban voltak a leg-nem-akármilyenebbek, hogy nem vágtak nagy képet: egyiken sem érződött, hogy fő a dölyfös mellényében.

Azt is elmesélték többen, hogy éjszaka készültek, nappal pedig tanítottak: velünk egyszerre váltak valamivé, ahogy mi is valamivé váltunk, holott nem tudtuk, hogy ők mikor készülnek.

Ha Kincses Réka, aki szintén évfolyamtársunk volt, letapogatná életünk dokumentumait, kiderülne, hogy mi is bajnokok voltunk, leginkább együtt. Ez talán a legnagyobb ajándék: hogy otthon érzem magam köztetek, kedves tanárok, kedves évfolyamtársak. Tudom, hogy mit fogtok mondani, tudom, hogyan mosolyogtok, tudom, hogy fogtok hátba vágni vagy megölelni.

Azt hiszem, az a jó hely, ahol az ember nem szégyell szeretni. És ez az évfolyam az a hely volt és maradt a számomra.

Legyünk jól!