Igaz mese Mariskáról, a töklámpásról és a világításról

Anyai nagyanyám minden világításkor mesélt a töklámpásokról. Amiket ők faragtak gyerekként, és vonultak végig a falun, Szárhegyen, ahol ő, mármint a nagyanyám született, és Bethlen Gábor gyerekeskedett. Ez utóbbi nálunk szinte állandó jelzője volt Szárhegynek, nagymamának szüksége volt az ilyen történetekre, hogy szülőfalujának varázsát még jobban emelje. Neki az otthon melegéből és biztonságából alig pár évnyi jutott. Talán emiatt is szeretett nagyon mesélni, hogy elviselhetőbbé tegye a maga számára is a való életet. A hétköznapokból is sokszor varázsolt mesét, na nem úgy, hogy kitalált dolgokat, hanem megkereste a csodás történeteket, azokat éltette. Akármilyen nehéz idők jártak, mindennek megadta a módját, vagy legalább szép és békés időkről mesélt, pedig ha belegondolunk, ezerkilencszáztizenhét, vagyis a születése után jó sokáig kellett várni, míg békésebbnek tűnő évek jöttek.

Nálunk a világítás is ünnep volt, hiszen ha az ember töklámpást is faraghatott ezen a napon, akkor csak volt benne vidámság is, hiába emlékeztünk a halottakra, akikből addigra már szép számmal jutott a mi családunknak is.

Mire én megszülettem, nagymama elvesztette a szüleit, testvérei közül is párat, bár még mindig sokan maradtak abból a tizenkettőből, akiket dédnagyanyám megszült. A legfájóbb veszteség nagymama számára a saját elsőszülött gyermeke lehetett, a kicsi Marika. Rosszkor született, ezerkilencszáznegyvenháromban dúlt a háború, nem volt mit enni, a menekülés tűnt a legbiztonságosabbnak. Nagymamának közben elapadt a teje, a tehéntej viszont végzetesnek bizonyult a négy hónapos picilány számára. Nagytata élete végéig emlegette azt a gyönyörű, kicsi fehér koporsót, a legértékesebb dolgot, amit Marika kaphatott rövid életében. Nagytata a hóna alatt vitte haza, ahol belefektették Marikát, elképzelni is szörnyű mozdulat, milyen jó, hogy legalább minden szép volt, és hófehér. A temetés napján a csodaszép, hófehér koporsót feltették arra a pici hintóra, amellyel Kolozsváron a gyerekeket szállították akkoriban a kápolnától a sírig. Gyönyörű jármű volt, két ember számára volt rajta hely. Hogy azon az utolsó úton még együtt lehessenek a szülők a gyermekükkel, ha már ilyen kevés idő jutott egymásnak itt a földön. Erről a hintóról is úgy meséltek nagymamáék, mint egy csodás, mesebeli fogatról, mondjuk valószínű, másképp nem is lehetett túlélni, csak ha az ember valóban hitt abban, hogy Marika azon repül a mennyországba, ahol örök élet és boldogság vár rá.

Nagymama, Sándor Mária, született Keresztes Mária, mindenki Mariskája, nagytata Marcsája, szeptember elején látta meg a napvilágot, harmadik gyerekként, második lányként a tizenkettőből. Háromévesen örökbe adták a Kolozsvárra költözött nagynéninek, akinek muszáj volt elmenekülnie a faluból, mert azután született, hogy az édesanyja özvegy maradt. A távoli nagyvárosban meg kellett élnie valamiből, étteremben dolgozott, ez is botrányosnak számított, túl sok férfi volt körülötte. Aztán román ember lett a férje, módos, de román. Hiába tudott tökéletesen magyarul, a pecsét rajta volt. A nagynéninek nem született gyerekük, hazament hát, hogy magához vegyen egyet, és pont nagymama volt kéznél. Mariskát magával vitte, három évig lehetett babázni, de aztán nőtt a gyerek, jöttek a gondok, az iskola pénzbe is került, hiába volt nekik sok, ezt fölösleges kiadásnak tartották. Hazaküldték a kicsi Mariskát Szárhegyre. Utazott vissza nagymama, következő hat évét otthon töltötte, ennyi adatott meg neki boldog, biztonságos gyerekkorból. Amikor kijárta a kötelező elemit, ismét visszadobták Kolozsvárra, nyilván nem így mondták, de nagymama így élte meg, és hogy is lehetne ezt másképp nevezni, amikor annyi sok gyerek elfért, és pont őt kellett elajándékozni, mostohákhoz. Nagymamának élete végéig fájt, hogy a kilenc felnőtt testvér közül egyedül őt nem taníttatták a szülei. Nagyanyó hiába mondta mindig, hogy az embernek bármelyik ujját vágják le a kezéről, mindegyik egyformán fáj, nagymama lábujj is szívesebben lett volna, ha otthon maradhat, és neki is jut valamilyen iskola.

Ehelyett dolgoznia kellett, hogy ne legyen ingyenélő. Közben mégiscsak született Kolozsváron is saját gyerek a nagynéniéknél, nagymama lett a pesztra, akkoriban divat volt kicsi gyerek mellé másik gyereket beállítani vigyázónak. A menekült falusi lányból, a nagynéniből, így lett úri nő a városban, az urizálás összes szívtelenségével. Tud az élet vicceseket produkálni.

Nagymama huszonvalahány éves volt, amikor végre fellázadt saját sorsa ellen. Dolgozni kezdett Varga Katalin varrodájában, és összeköltözött egy kolléganőjével. Már majdnem vénlánynak számított, de akkoriban voltak még teadélutánok, ahova a maga fajta magányos lányok is eljárhattak anélkül, hogy megszólták volna. Ültek a lányok és beszélgettek, közben szívrepesve vártak a lovagra. Szerencsére a nagymamáé megérkezett, bár elég bátortalannak bizonyult. Nagytata nem mert egyből odamenni, egy barátját küldte előre, és ő tánc közben kérte le. Így kerültek össze azon a délutánon, Albi és Mariska, és valami megmozdult a szívükben. Aztán ment mindenki haza, zakatoló gondolatokkal, semmi konkrétummal. Szerencsére a sors ismét kegyes volt hozzájuk, összeterelte őket egy kirakat előtt, ahol nagymama vette a bátorságot, és megszólította újdonsült ismerősét, és akkor már abban is megegyeztek, hogy a szilvesztert együtt töltik, teadélután jutott arra a napra is. Bátor cselekedet lehetett nagymamától, ahogy szelíd erőszakossággal terelte nagytatát maga felé, de más választása nem maradt, az élet megtanította, hogy a lehetőséggel akkor kell élni, amikor adja magát.

A mesék itt érnek véget, a szegény leány és legény, akik egymásé lettek, és éltek boldogan, pont. Nagymamáék életét viszont ismerjük, és tényleg boldogan éltek, sok nehézséggel és fájdalommal tarkított boldogságban. Ezek túlélésére kellettek a mesebelinek tűnő, mindennapokat és ünnepeket megszépítő, emlékezetessé tevő történetek, a világító tökök, a Mikulásra készített finomságok, a babáknak varrt ruhák, a sok-sok játék, kirándulás.

Sok csoda, amelyektől immár az unokák élete is varázslatossá vált, hiszen a világító tökökre magam is úgy emlékszem, mintha átszőtték volna a gyerekkorom, pedig csak egyszer faragtunk édesapával, ott világítottak az erkélyen, de hagyomány nem lehetett belőlük, mert vagy nem kaptunk egész tököt, vagy mégis inkább hatalmas izgatottsággal megsütöttük. Az izgalom azért volt, mert a tökök kiszámíthatatlanul voltak édesek, vagy tökízűek. Ez utóbbiak számomra hatalmas csalódást okoztak, a világ összes cukra nem volt elég, hogy utólag megédesítsék.

Ezért is örülök, hogy ma már ilyen tökös világban élünk, amikor külön van tök a főzeléknek, külön olyan, amit meg lehet sütni, és szinte mindig édes, és akkor még a töklámpásnak is van külön tök, olyan, aminek mindig jó alakja van, és nyugodtan lehet faragni, és közben arra gondolni, hogy nagymama, mindenki Mariskája, nagytata Marcsája most ott fent mosolyog, és elégedetten gondol arra, hogy bár nem dolgozott, és nagy dolgokat nem hagyott maga után a földön, de azért mégsem élt hiába.