Szívesen vállalom, hogy én vagyok a kosárlabda svájci bicskája

Hanga Ádám június végén a Real Madriddal megnyerte a spanyol kosárlabda-bajnokságot. A döntő párharcában pont azt az ősi riválisnak számító Barcelonát verték, amelyből a magyar játékos kényszerűségből távozott az előző szezon végén. Hanga rövid idő alatt a Real vezére lett, de óriási lelki hullámvasút után tudtak csak csúcsra érni. A 33 éves, 11 éve légióskodó kosarassal még a múlt heti, sikeresen megvívott Magyarország–Portugália világbajnoki selejtező előtt ültünk le beszélgetni a megnyert döntőről, az ő szerepéről, a játékoskarrierje utáni életről.

Ivkovics Sztojan szövetségi kapitány néhány nappal a meccs előtt annyit közölt, hogy Hanga is ott lesz a csapatnál, de azt nem árulta el, hogy milyen szerepkörben.

Nekem fontos volt, hogy itt legyek. A spanyol csapattársaim állandóan röhögnek rajtam, hogy amikor csak tehetem, mindig kosárlabdát nézek. Nemcsak a válogatott mérkőzéseit, hanem a magyar bajnokságot is. Tegnap bementem az edzésre, Sztojan azt mondta, szeretné, ha leülnék a kispadra. Bevittem a személyi igazolványomat, fölvették a jegyzőkönyvet, hivatalosan is az edzői stáb része leszek. Nem tudtam, meddig tart majd a spanyol szezonunk, nem akartam ígérgetni. Aztán a combom is beszakadt az utolsó meccsen. Ezt elmondtam Sztojannak, aki szerintem nem is számolt annyira velem. Több mint négy éve nem játszottam a válogatottban, a srácok már nélkülem állítottak föl egy rutint, nem is lett volna fair velük szemben, ha most beszállok. A jelenlétemmel viszont támogatom őket. Addig, amíg nem léptem be a csarnokba, és nem láttam, hogy dobálnak a srácok, addig nem hiányzott a játék. Most azért már játszanék. Rossz lesz, hogy a pálya szélén tehetetlenül ott ülök. Most még szurkoló vagyok, de a kompetitív szellem elő fog jönni belőlem.

Máskor is említette már, hogy sokat videózza a meccseket, és szinte edzőként jár az agya, teljesen rááll a hétköznapokban is a kosárlabdára. Az utcán szembejövő embereket is megpróbálja levédekezni?

Erről azért nincs szó, de a fejemben nagyon sokszor újra lejátszom szituációkat. A mérkőzések után sokáig nem tudok aludni, hajnali négyig, ötig elég sok ideje van az embernek. Elemzem, mi az, amit másképp kellett volna csinálni. Amikor más meccseit nézem, akkor még nyomás sincs rajtam. Nálam is igaz, a néző mindig okosabb, mindig minden egyszerűbbnek tűnik. Ha spanyol bajnokikat vagy Euroligát nézek, akkor azokat a játékosokat elemzem, akik ellen pár héten belül játszani fogok. Abból is próbálok tanulni, hogy milyen játékokat játszanak, milyen szituációkra hogyan reagálnak.

Egy Real Madrid–Barcelona meccs mindig felfokozott hangulatú, az ön esetében pedig még különlegesebb egy ilyen párosítás. Bár a szezon közben is többször találkozott a két csapat, a döntőben jelentett extra motivációt, hogy egykori klubja ellen játszott?

Ilyen szavak, hogy bizonyítási vágy, revans egyszer sem fordultak meg fejemben. Főleg akkor nem, amikor egymás ellen játszottunk. Az első meccs, a Szuperkupa-döntő rettentő fura volt, mert az utolsó meccs, amit előtte játszottam Spanyolországban a Barcelonával megnyert bajnoki döntő volt. A következő meccs pedig az volt, hogy Real Madrid játékosaként megyek fel a pályára, ahol azok a játékosok melegítenek, akikkel együtt játszottam. Furcsa volt, de abban a pillanatban, hogy feldobták a labdát, nem járt a fejemben, hogy meg akarom mutatni az exedzőmnek és csapattársaimnak, csak egy cél van, a győzelem, mindegy, melyik csapat van ott. Olyan azért volt, amikor a Barcelona más csapatok ellen játszott, hogy a vereségükért szurkoltam.

A bajnoki döntőt 3–1-re nyerte a Real Madrid, ön sok játékpercet kapott, jó mutatói voltak, és ahogy spanyol lapok is megjegyezték, nagyon fontos szerepe volt a győzelemben. Felszabadultabb lett a Realnál?

A Real Madrid felfogása, edzéskultúrája, a csapat kultúrája, ahogy az edzők fölkészítik a játékosokat, össze sem hasonlítható a Barçában töltött utolsó évemmel. Ott a szerb–orosz iskolát képviselték, ahol csak az edzés, az edzés, az edzés számít. Madridban az első dolog, amit mondtak nekem, hogy itt nem azért fizetnek minket, hogy eddzünk, hanem azért, hogy meccseket nyerjünk. Lehetsz te edzésmenő, ha utána kikapsz a meccseken. Ez meg is ragadt a fejemben. Teljesen más filozófiával dolgozik a két csapat. Nekem is furcsa volt, hiszen az én karrieremet is szinte végigkísérte a szerb iskola. Hozzá vagyok szokva, hogy ha fáj, az jó, akkor menni kell tovább, ha nem megy, bevesszük a gyógyszert, kapunk injekciót. Itt, ha valamid fáj, akkor kiülsz. Azt akarják, hogy 100 százalékosan egészséges legyél, és nagyon családcentrikus a klub. Itt délelőttönként vannak az edzések, így délutánonként a családoddal tudsz lenni. Az elmúlt hat évemben hónapokig nem láttam a gyerekeimet, mert reggel ők mentek el hamarabb, délután edzésen voltam, amikor hazaértem, már aludtak. Ez a munkánk, nem panaszkodásképpen mondom, de nem jó dolog, ha a családi életből csak egy nagyon kicsi részt tudsz kivenni. Örülök, hogy ez most megváltozott, pluszenergiát ad, hogy családapaként is jól funkcionálok.

Az év elején nem sokan gondolhatták, hogy a Real képes lesz bajnokságot nyerni, sorozatban veszítették el a meccseket. Mi volt a fordulópont?

Mentálisan és fizikailag is nagyon megterhelő volt ez a szezon. A Szuperkupa megnyerése után szinte verhetetlenek voltunk, egészen februárig, minden meccsen domináltunk. Ezután már érződtek a problémák, de önbizalommal még meg tudtunk nyerni egylabdás meccseket. A Spanyol Kupa elvesztése után pici törés jött a kohézióban, és mélyrepülésbe kezdünk. Ebben az is benne volt, hogy decemberben tíz-tizenkét játékos lett covidos, és küszködtek a visszatéréssel. Ezután egy sérüléshullám következett, én magam is belekerültem, több meccset hagytam ki. Két csapattársamat eltiltották, mert egy meccs előtt Athénban elmentek szórakozni. A legjobbkor másztunk ki ebből a gödörből, az Euroliga rájátszása előtt. Volt egy barbecue a csapattal, ahol megállapodtunk abban, hogy abbahagyjuk a chatcsoportunkban azt, hogy fogadkozunk a vereségek után, és nem kell motivációs üzeneteket és videókat küldözgetnünk egymásnak. Enélkül is tudja mindenki, mi a dolga, hiszen húsz-harminc éve vagyunk ebben a szakmában. Ezután aztán minden megváltozott, újra egységet alkottunk.

Dolgozik egyébként önökkel sportpszichológus?

Nekem van egy mentálcoachom, de idén elég kevés munkája volt velem, nem is nagyon értette, hogy miért. A válasz az, hogy boldog voltam, és ezért nem kellett foglalkoznia velem. A csapatnak nincs külön pszichológusa, de ha valaki igényelne ilyet, segítenek a megfelelő szakemberhez kerülni.

Június elején a csapat edzője, Pablo Laso szívrohamot kapott. Ezt hogyan tudták feldolgozni?

Nagyon nagy csapás volt, át is értékeltem, hogy mi az igazán fontos az életben. Lejátszottuk a mérkőzést, bejött, gratulált, meg is öleltem. Reggel arra a hírre ébredtem, hogy szívrohamot kapott. Az első gondolatom az volt, hogy ez biztosan valami vicc. Nagyon kemény volt a következő nap, utólag visszagondolva nem is lett volna szabad edzenünk. Nem voltunk ott fejben, három játékosnak ki is ment a bokája. Nem tudtuk, mi lesz vele, de három-négy nap múlva már ott volt velünk, és ő vezényelte az edzéseket. A Realnál nagyon erős a kohézió, eleve ritkán cserélnek játékost, és van egy erős spanyol mag, ők 11 év alatt 33 döntőt játszottak Lasóval, tűzbe teszik érte a kezüket. Az idei szezon rossz sorozatához hasonlót még Laso sem élt meg a Realnál, el is kezdtek edzőváltásról beszélni, de aztán megváltozott minden. Szerintem csak rajta múlik, hogy mi lesz vele jövőre. Nagyon bízom benne, hogy velünk marad. (A Real szerdán bejelentette, hogy nem köt szerződést Lasóval, utódja az eddig segédedző, Jesús Mateo Díez lesz – a szerző.) Az edzői stáb elképesztő munkát végzett, a segédedzőt is a legnagyobb tisztelet övezte, kijött a csapat mentalitása, mindenki tudja, mi a dolga, de ha szükséges, képesek vagyunk átvenni a másik szerepét.

Mindig is több poszton bevethető volt, tud irányítót, hátvédet és bedobót is játszani, de azzal valószínűleg ön sem számolt, hogy a szezon végére első számú irányítóvá lép elő.

A Realban három irányító is volt, nem is kellett nagyon azt játszanom, de aztán jöttek a sérülések. A Final Four elődöntőjének huszadik másodpercében megsérült az addigi irányítónk, nekem kellett ott előlépnem ebbe a szerepbe. Nem áll tőlem távol ez a poszt, az utolsó két évemben a Barcelonában is itt játszottam legtöbbet, de furcsa volt, hogy a Real Madridot kell irányítani. Másfél hétig ez fejtörést okozott nekem, hogy akkor hogyan is álljak hozzá. A figurákat egy kicsit más szemszögből kellett néznem. Meg kellett változtatnom a felfogásomat, agresszívan mentem fel a pályára, megtanultam, melyik momentumban kiket keresek. Kellett egy kis akklimatizáció, de még jobban összekovácsolódott a csapat, és a spanyol rájátszásban már végig domináltunk.

A Realban még friss csapattag, de gyorsan vezető egyéniséggé vált. Hogyan lehet ezt a vezérürüszerepet kiharcolni?

Nem ebben a szezonban harcoltam ki ezt a pozíciót, hanem a megelőző tízben. Elég jól ismernek már a spanyol bajnokságban. Évek óta a Real Madrid-játékosok ellen kosarazom, és ütjük-vágjuk egymást. Azt elfogadni, hogy az a srác, aki évek óta engem üt vagy anyáz, az most itt van végre, és segít, mindenkinek sokat jelent. Szuper közösségbe kerültem, a rendkívül rutinos, nagyon sok bajnokságot megnyert játékosokkal nagyon könnyű dolgom volt, már két hét után úgy éreztem, mintha otthon lennék. A vezetőség is megkönnyítette a dolgomat, hiszen így fogadtak: „Négy évvel később érkeztél, mint ahogy kellett volna.” Ha belegondolok, hogy a barçás négy évem után megint bajnokságot nyertem 33 évesen, ennél többet nem kívánhatok.

A Barcelonánál például nem viselhettek fehér aláöltözetet a Real klubszínei miatt, ennél a csapatnál vannak hasonló szabályok, amelyek a rivalizálás miatt alakultak ki?

Itt nincs ilyesmi. A Real Madrid nagyon keveset gondol a Barcelonára. A fehérek a főváros csapata, ennél nincs nagyon feljebb, még ha ezt pökhendiségnek minősítik is. Itt csak egy dolog számít, ahogy a futballcsapatnál is, a győzelem, a bajnoki cím, minden más mellékes.

Az El País című lapban a döntő második meccse után megjelent cikkben agytrösztként, a hatékony támadások miatt kalapácsként, és sokoldalúsága miatt svájci bicskaként is jellemezték önt. Ezek közül melyik jelzőt érzi magáénak?

Bármelyiket szívesen magamra vállalom, a pozitív kommentek jólesnek. Annak örülök, hogy nagymértékben hozzá tudtam segíteni a csapatomat a győzelemhez. Óriási öröm volt jó játékkal, végre egészségesen legyőzni egy olyan Barcelonát, amelyik a szezon közben oda-vissza vert minket. Egyszerűen nem találtuk meg a módját, hogyan semlegesítsük őket. Az Euroliga Final Fourja előtt úgy éreztem, hogy azt könnyebb lesz megnyerni, mert ott csak egyszer kell megverni a Barcelonát, a döntőben pedig pályahátrányból indulva kell győzni. A sors úgy hozta, hogy a Final Fourban megvertük ugyan a Barçát, de a döntőben kikaptunk. Aztán a spanyol bajnoki döntőben újra föléjük nőttünk, és végül a bajnokság lett a miénk.

Ez a szezon tett hozzá valamit a játékához, fedezett fel magában új képességeket?

A játékom évről évre változik, egyre kevésbé vagyok atletikus, egyre többet kell fejben hozzátenni a játékomhoz. Ezzel egyenesen arányos, hogy egyre jobban értem és olvasom a kosárlabdát, mind védekezésben és támadásban. Például nem értettem azt, hogy míg négy-öt éve két szerzett labdát átlagoltam, most nincs ilyen mutatóm, pedig sokkal jobb védő vagyok. Rájöttem, hogy sokkal többet kockáztattam. Lehet, hogy tízből megszereztem kettő labdát, de a másik nyolcból befutottak mögöttem, és dobtak egy ziccert. Ez már nem fordul elő. Nem szerzek két labdát, de sokkal stabilabb, kiegyensúlyozottabb a teljesítményem. Ma már jobban oda is figyelek magamra, a táplálkozással, alvással, pihenéssel kapcsolatban. Ha fáj valamim, meghallgatom a testem nap mint nap. Ha bemegyek az edzésre, akkor tudom, hogy most dobnom kell-e, vagy kondiznom, vagy éppen regenerálódnom. Tíz éve ezen nem volt hangsúly, de nyilván, ahogy halad a pályafutásom, és az ember már látja a fényt az alagút végén, akkor jobban figyel ezekre.

Nem akarom visszavonultatni, de ha már szóba került az alagút vége és a sok videós elemzés, vonzza az edzői pálya?

Szoktunk róla beszélgetni a menedzseremmel, Lóránt Andrással, hogy mi lesz majd, ha visszavonulok, a napokban is szóba került. Próbálom tudatosan építeni azokat a dolgokat, amelyeket a kosárlabda után majd tudok csinálni. Többször kategorikusan kijelentettem, hogy edző nem szeretnék lenni. Most arra a szinte jutottam el, hogy már kategorikusan nem jelentem ki, de még így sem látom magam edzőként. Sokban függ attól, hogy milyen lehetőségek nyílnának egyszer majd, ha visszavonulok. Hogy ez Magyarországon vagy külföldön talál meg. A tervem az volt a családommal, hogy Magyarországon szeretnék letelepedni, ha abbahagytam, de ez sem biztos már. Látom, hogy a gyermekeimnek mekkora dolog az, hogy külföldön járnak iskolába, több nyelvet beszélnek, és most jön a harmadik a kisgyermek. Pont ezen gondolkodtam, hogy van két nagylányom, akik négy nyelven beszélnek, és lesz egy fiam, aki ha Magyarországon nőne föl, nem jutna ilyen lehetőséghez.

Spanyolországban Hanga Ádám már egy önálló brand, vagy magyar kosárlabdázóként tartják számon?

Inkább már egy brand vagyok. Az év tizenkét hónapjából tizenegyet itt töltök, heti három meccsen látnak a tévében, találkoznak velem a Marca és a Mundo Deportivo sportlapokban, felismernek az utcán. Ha tehetem, azért próbálom híresztelni, hogy magyar vagyok. Kint talán jobban ismernek, de másfél éve a hazai kommunikációmat is fejlesztjük, elsősorban közösségi felületeken, és idén is találkozom majd a szurkolókkal a Városligetben. Az én meccseimet itthon ritkán adják, kint pedig nem tudok találkozni azokkal a magyarokkal, akik követnek és szeretik a kosárlabdát. Most majd kicsit velem lehetnek és jól érezhetik magukat.

2017 után újra Európa-bajnokságon játszik a magyar válogatott, igaz, egy nagyon nehéz csoportba került. Mit vár a szeptemberi tornától?

Most nem lesz teher rajtunk, öt éve a csehek és a románok ellen nyerni kellett, ebben a csoportban nincs ilyen kötelezettség. Azoknak a játékosoknak, akik nem voltak velünk az előző Eb-n, nagy lehetőség lesz. Az Eb-címvédő Szlovénia vagy a vb-ezüstérmes Franciaország tele lesz Euroliga- és NBA-sztárokkal, a tisztes helytállás lehet a célunk. Bármi megtörténhet, mi például a Reallal kikaptunk az első osztály kiesőjétől is, egy labdával fogunk játszani, azt be kell dobni, és meglátjuk, mi lesz. Reméljük, sok szurkoló fog minket elkísérni Kölnbe.

Felnőtt már az a generáció, amelyik túlszárnyalhatja ezt a válogatottat? Bár vannak utánpótlássikerek, top bajnokságokban nem nagyon látni magyar kosarasokat.

Alig várom, hogy végre legyen egy olyan válogatottbeli csapattársam, aki ellen tudok játszani valamelyik sorozatban. Az persze nagyon jót tesz a magyar játékosoknak, hogy a Falco a Bajnokok Ligájában játszik, Benke Szilárd pedig most igazolt Franciaországba. Bízom benne, hogy lesznek még olyanok, akik topligákba kerülnek, de nem kell az én utamat követniük. Egy erős bajnokságban nehezebb megragadni, mint kijutni.

Önben felmerült valaha, hogy ebből elég volt, inkább összecsomagol és hazajön?

Volt számtalanszor nehéz pillanatom, hogy ezt már nem akarom, vagy abba akarom hagyni, rengeteg sérüléssel és kudarccal teli időszakom. Ha hazamentem volna, még így is mindenki simogatta volna a fejemet vagy veregette volna a vállamat. Egyszerűbb lett volna, de nem ilyen a természetem. Inkább tizenötödjére is nekimegyek a falnak, mert egyszer át fogom törni.