Az Északi Áramlat 2 lehet az egyik oka annak, hogy nem fajul fegyveres konfliktussá az ukrajnai feszültség

Az ukrán-orosz konfliktus 2014-ben mérgesedett el, a Krím elcsatolásával és a Kelet-Ukrajnában kirobbant szeparatista harcokkal. A helyzet azóta sem oldódott meg. Idén január közepén taktikai hadgyakorlatot tartott az orosz hadsereg az ukrán határ közelében, a rosztovi régióban. Az atomhatalom százezres hadsereget állomásoztat Ukrajna határainál, mivel Moszkva szerint az, hogy Ukrajnát már minden oldalról NATO-védelem veszi körül, bizonyíték a Nyugat provokációjára és arra, hogy Oroszország itt nem a konfliktus kezdeményezője, hanem sokkal inkább elszenvedője. Az amerikai-orosz tárgyalások egyelőre nem hoztak áttörést a kérdésben, Nyugat-Európában emiatt egy komolyabb offenzívától tartanak.

Az amerikaiak is bejelentették, hogy megerősítik a katonai állományt, harci eszközöket és tengerészeti erőket küldenek a kelet-európai államokba – igen, Romániába is –, ha netán úgy alakulna a helyzet. Ennek egyik előzménye, hogy Putyin hétfőn a kubai elnökkel találkozott Moszkvában, feltehetően arról tárgyaltak, hogy miként lehetne rakétákat telepíteni az Egyesült Államok szomszédságába.

A jelenlegi konfliktus igen érdekes olyan szempontból, hogy láthatólag még a NATO szövetségeseit is megosztja. Míg az angolszász szövetségesek (Amerika, Nagy-Britannia, Kanada) konkrét harcias lépéseket ígérgetnek Ukrajna és a riadt keleti országok „kisegítésére”, addig az orosz gáztól igencsak függő európai hatalmak – Németország és Franciaország – elhatárolódtak a fegyverek szállításától és sokkal inkább a „párbeszéd fontosságáról” kommunikálnak.

Németország például a mai napig nem ígért fegyveres segítséget Ukrajnának, csupán 5000 katonai sisak szállítását, mellyel vélhetően a kritikus hangokat próbálják csillapítani. A sajtóban megjelent hírek szerint Kijevben mindezt egy rossz viccnek tartják.

De miért fajult idáig a konfliktus Oroszország és a NATO között?

A Szovjetunió felbomlása után Ukrajna a pufferzóna szerepét tölti be , azaz átmenetet képez az oroszok és a NATO szövetségesei között. Ehhez hasonló célt szolgált például Fehéroroszország is, egészen Alexandr Lukasenka 2020-as újraválasztásáig, csakhogy a fehérorosz diktátor lényegében az oroszoknak köszönhetően tarthatta meg hatalmát a forrongó ország élén, cserébe „átadta magát” az orosz befolyásnak, beengedve az igen jelentős orosz haderőt a balti országok és Lengyelország nagy keserűségére.

A NATO hasonlóan cselekedett a kelet-európai országokban, lásd Lengyelország esetét, de Románia is tökéletes példa ilyen téren. Míg a szociáldemokraták által vezetett kormány még tárgyalt a kínaiakkal és az oroszokkal 2019-ben (például a nukleáris reaktorok bővítését illetően), addigra a liberális kormányzás ennek hátat fordított és Johannis elnök közreműködésével igyekezett a nyugati érdekszféra közelébe kerülni. Nem is véletlen egyébként, hogy az ország lakosságának többsége inkább atlantista , mintsem oroszpárti nézeteket vall, aztán az már más kérdés, hogy az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő, minden jel szerint orosz támogatással működő AUR merre mozgatja majd ezeket a szálakat.

Na és itt kerülünk vissza Ukrajnához, ami gyakorlatilag az egyetlen pufferzóna maradt, és amelyhez mindkét fél oly erősen ragaszkodik, hogy akár háborús konfliktust és gazdasági hátrányt is megkockáztat érte.

A Nyugat úgy tartja, hogy Ukrajna elesése a Fekete-tenger orosz befolyását eredményezné, ezzel pedig nyomást gyakorolhatnak Törökországra, ami teljesen új stratégiai helyzetet teremtene a térségben, nem is beszélve a kereskedelemről, az ukrán gabonaexportról és így tovább. Ugyanúgy Oroszország is a saját érdekeit és területeit félti, hisz mint fentebb is említettem, számos olyan, a keleti régióhoz tartozó országban szerzett befolyást a NATO, ami konkrétan a két pólus határzónáját képezi. A történelemkönyvekből is tudjuk , Oroszországnak a történelem során állandó kihívást jelentett, hogy földrajzilag stabil, természetes határok közé terjessze területét, azonban a Szovjetunió szétesésével ez megváltozott, és a volt szovjet tagállamokra gyakorolt befolyás esetleges megszűnésével elveszthetné világhatalmi pozícióját. Ezért óriási csapás lenne számukra, ha Kijev csatlakozna a NATO szövetségeseihez, hiszen ha ott is rakétákat telepítenének, Moszkva fokozottan kitett lenne a ballisztikus rakéták fenyegetettségének, de főleg a diplomáciai zsarolásnak.

Csakhogy van itt egy bökkenő. A Telex által megszólított gazdasági elemzők is úgy látják , bármennyire küzd Oroszország azért, hogy Ukrajnát távol tartsa a NATO-tól, abból nem sok előnye származhat, ha fegyveres konfliktust indít.

Az első és legfontosabb érv: ha eldördül a fegyver, lőttek az Észak Áramlat 2-nek és gyakorlatilag az orosz gazdaság alapját adó szénhidrogén kereskedelemnek

Kezdjük ott, hogy Európában nagyon magasan áll a földgáz egységárának szintje, melynek több oka is van. Egyrészt a koronavírus-járvány után gyors ütemben visszapattanó gazdaságnak óriási energiaigénye van, amihez a visszaeső kínálati kapacitás nem tud olyan gyorsan alkalmazkodni. Minderre rátesz, hogy épp ebben az időszakban a Green Deal értelmében az egész EU egy nagy piros X-et tett a szén mellé, ugyanakkor épp azon pörög a vita, hogy a nukleáris energia mennyire elfogadott energiaforrás a zöld átmenetben. Most tehát épp ott tartunk, hogy a piac nagyon egyenetlen, a kereslet még inkább nő, a tartalékok kifogytak, Európa így nagyon drágán jut földgázhoz.

Pedig ott lenne egy eladó, Oroszország, akinek érdeke van abban, hogy Európa legnagyobb beszállítója legyen, lévén, az ország legnagyobb exporttermékéről van szó. A másik oldalon Európának is érdeke származik abból, ha az oroszoktól vásárol, hiszen az Ukrajnát megkerülő vezetékeken keresztül a legolcsóbban adhatná nekik a gázt, megkerülve ezzel az amerikaiak és a Távol-Kelet által kínált drága szénhidrogént.

Németország és Oroszország között már 2011 óta beüzemelt az első vezeték, amely a Balti-tenger fenekén keresztül szállítja a gázt. Az Észak Áramlat 2 egy ezzel párhuzamos vezeték , melyet 2018-ban kezdtek el építeni, és tavaly szeptemberében készült el, csakhogy politikai nyomás miatt a német hatóságok még nem járultak hozzá ennek a beindításához.

Sokan azzal vádolták a németeket, hogy a projekt beindításával lényegében teljesen kiszolgáltatottá teszik magukat az oroszokkal szemben, Brüsszel álláspontja mindig is az volt, hogy az orosz vezeték veszélyt jelent az Európai Unió célkitűzéseire, ugyanis a gázellátás egy teljesen kívülálló ország „szabályai szerint” történik majd. Persze voltak olyan vélemények is, amelyek üdvözölték a beruházást, hiszen szerintük Németország ezzel biztosíthatja a függetlenségét az európai energiapiacon.

Az Északi-Áramlat 2 projekt csaknem 9,5 milliárd eurós befektetés volt, melynek felét az orosz állami óriáscég, a Gazprom biztosította, a fennmaradó költségeket az OMV (Ausztria), a Wintershall Dea (Németország), az Engie (Franciaország), az Uniper (Németország) és a Shell (Hollandia/Nagy-Britannia) állta.

A lényeg, hogy a vezetékek beindításával évente körülbelül 55 milliárd köbméter gáz érkezhetne Európába, ami jelentős segítséget adhatna a jelenlegi energiaár-krízisben.

A sajtó által megszólított szakértők többsége úgy látja, a jelenlegi ukrán konfliktussal Putyin ezt a nagyon fontos kereskedelmi- és stratégiai célt veszélyezteti,

ugyanis, ha bármilyen tettlegességre sor kerül Ukrajnában, akkor szinte borítékolható, hogy búcsút inthetnek az Északi Áramlat 2-nek, hiszen ilyen súlyos konfliktus esetén egyetlen német kormányzás sem fog bevállalni „együttműködést” az oroszokkal.

Egy másik fontos érv: ha az oroszok bevonulnak Ukrajnába, Amerika kénytelen lesz megerősíteni jelenlétét Európában, amit igazából senki nem szeretne

A Portfólión olvasható elemzésben említik , hogy bár a NATO folyamatosan keletebbre helyezte a frontvonalát, Amerika a hidegháború végeztével látványosan kivonult Európából. Míg 1989-ben 248 ezer katona állomásozott az egykori Német Szövetségi Köztársaságban, tavaly szeptemberben mindössze 35 ezren tartózkodtak Németország területén, úgy, ahogy a Nagy-Britanniában állomásozó katonák száma is a harmadára csökkent az elmúlt három évtizedben.

A fehérorosz „megszállás” és az ukrán határhoz közeli mozgósítás hírére azonban egyre több amerikai katonát helyeztek ki Lengyelországba és Romániába, ami nyilván nem kívánt fejleménynek számít az oroszok szempontjából.

Ami itt mégis a legfontosabb szempont, hogy az Egyesült Államok a zöld forradalom hajnalán sokkal inkább a Kínával való, világuralmi küzdelemre fókuszál, melynek középpontja a Csendes-óceánra esik, így igazából őket sem hozná előnyös helyzetbe egy kétfrontos háború.

Összefoglalónkban a Portfólió.hu, a Telex.hu, az Euronews, a 444.hu, és a Digi24 írásait vettük alapul.