Húsz éve adtak ki először eurós bankjegyeket az automaták

2002. január 1-jén éjféltől tizenkét országban vezették be az egységes európai fizetőeszközt, az eurót. Azóta eltelt 20 év, és az Európai Uniót alkotó 27 tagállam közül jelenleg már 19 ország csatlakozott az eurozónához: Ausztria, Belgium, Ciprus, Észtország, Finnország, Franciaország, Németország, Görögország, Írország, Olaszország, Lettország, Litvánia, Luxemburg, Málta, Hollandia, Portugália, Szlovákia, Szlovénia és Spanyolország. Az eurót azonban – gyakorlati okokból – számos más országban is használják, így összesen mintegy 343 millió európai polgár használja a közös valutát – foglalta össze az Economica.net .

Bár jelentős monetáris forradalom volt az euróérmék és -bankjegyek bevezetése, sokan kételkedve figyelték az eseményeket. A közös valuta bevezetésének kritikusai akkor úgy vélték, hogy Európa-szerte hatalmas árnövekedéseket eredményez és veszélyt jelent más nemzeti valuták szuverenitására. A politikai retorikába is beépült támadások éveken keresztül tartottak, amelyek valamilyen szinten negatívan befolyásolták a befektetők hajlandóságát, ezáltal megnehezítve az európai gazdaság növekedési dinamizmusát.

Az euró egyébként már 1999. január 1-jétől érvényes, mint elszámolási pénz, a 20. évforduló konkrétan a bankjegyek és érmék forgalomba helyezésével kapcsolatos. A közös valuta lényegében azt a gazdaságpolitikai célt szolgálta, hogy egységesítse és egyszerűsítse a tagállamok közötti kereskedelmet a pénzforgalom megkönnyítésével, az átváltási költségek és az árfolyam-kockázatok megszüntetésével.

Érdekesség, hogy már 2002 első napjaiban nagyon elterjedt és könnyen elérhető volt az euró, január 3-ig az euróövezeti készpénzkiadó automaták 96%-ából lehetett kivenni új bankjegyeket, mi több, egy héttel az új valuta bevezetése után a készpénzes tranzakciók több mint fele euróban történt.

De hogyan zajlott, és miként élték meg az eurozóna tagállamainak polgárai a nemzeti valuták euróra váltását?

1. Belgium: az eurozóna alapítóinak egyike, a lakosság többsége elégedett az euróval

Az Európai Uniónak egyik központi országa, amely még 1999. január 1-jén csatlakozott az euróövezethez, és az elsők között volt, ahol három évvel később, 2002. január 1-jén forgalomba hozták az eurót. A közös pénznem bevezetéséig Belgium hivatalos fizetőeszköze a belga frank volt, melyet két hónapos átmeneti időszak után teljesen leváltott az euró, így az egyetlen törvényes fizetőeszköz lett. A belga központi bank 2004. december 31-ig váltotta át a belga frankot euróra. A Bonni Egyetem által, 2020-ban publikált tanulmány szerint Belgiumban az egy főre jutó GDP 1668 euróval lenne alacsonyabb, ha az euróövezeten kívül lenne. A belgák többsége (76 százaléka) pozitív elemként gondol az EU közös valutájára, ámbár „csak” 64%-uk gondolja úgy, hogy valóban hasznos az euró hazájuk számára.

2. Németország: nem volt egyszerű döntés a stabilnak számító márka kicserélése

Az euró németországi bevezetése már sokkal megosztóbb volt, mint a belgáknál. A közös valuta olyan félelmeket indított, amelyek az inflációs hatástól tartottak, a német márkát ugyanis a „stabilitás zálogának” tekintették, ennek feladása pedig bizonytalansággal járt. A német pénzügyminisztérium az euró „20. születésnapjának” alkalmából készült jelentésében leszögezte: a kezdeti félelmek részben beigazolódtak a nyersanyagárak emelkedése révén, viszont az utóbbi két évtized alatt jóval alacsonyabb volt az átlagos infláció mértéke (1,7%), mint amikor a márka volt érvényben (2,8%). Természetesen itt azt is hozzá kell tenni, hogy a 2008-ban indult pénzügyi válság komoly egyensúlytalanságot hozott az országnak, ami tovább árnyalta az euró elfogadását a német állampolgárok körében. Egy friss közvéleménykutatás szerint a németek több mint 50 százaléka mai napig márkában is gondolkodik, de azért jóval csökkent a „nosztalgiázók” száma a legutóbbi felmérésekhez képest.

3. Olaszország: a gazdaság megszenvedte a váltást, de nyilvánvaló sikereket is hozott az euró bevezetése

A gazdasági elemzések úgy tartják, Olaszország esete mindenképp kiemelkedő a többi tagállamhoz képest, hiszen az olaszok rendkívül fontos exportőrök lettek úgy az Európai Unióban (a második legnagyobbak!), mint a világpiacon, mindez pedig gyors léptékű infrastrukturális fejlődésre sarkallta őket. A milánói Bocconi Egyetem egyik professzora úgy vélte, az euró bevezetése kinyitotta a kapukat a belső európai piachoz, ami a globális kereskedelmi láncok előtere volt Olaszország számára.

Természetesen az olasz líra elhagyása az olaszoknál is komoly aggodalmakat keltett. Az ország korábban azzal tartotta fenn versenyképességét a többi európai országhoz képest, hogy folyamatosan leértékelték a lírát. Az euró bevezetésekor azonban – a hatalmas államadósság és az elmaradó termelékenység miatt – komoly nehézségek merültek fel, hiszen az olaszok nem tudták tartani a lépést például a német gazdasággal. Nem meglepő tehát, hogy az olasz országvezetés folyamatosan euroszkeptikus hangokkal állt szemben.

Az elemzők mindezek ellenére úgy tartják, hogy az euró elindította az ország gazdasági szerkezetének kiigazításával kapcsolatos folyamatokat, amelyek még most is tartanak. Ilyen reformok például a helyreállítási alapból finanszírozott Olaszország által felvállalt intézkedések is.

4. Franciaország: eltelt 20 év, de a frankot még nem felejtették el

Húsz évvel az euró bevezetése után sok francia meg van győződve az egységes európai valuta előnyeiről, bár a bevezetésekor nagyon vonakodtak. A francia jegybank által közzétett jelentés azonban alátámasztja, hogy az euró hozzájárult az árstabilitáshoz, a megtakarítások értékének megőrzéséhez, ugyanakkor – a német gazdasághoz hasonlóan – az átlagos infláció a 20 év alatt sokkal alacsonyabb volt, mint a frank idején: 5 százalékról 1,7 százalékra esett vissza. Egy másik fontos euró melletti érv, hogy a kamatlábak csökkenése jelentős mértékben hozzájárult a gazdaság fellendüléséhez.

Egy felmérés szerint a franciák 56%-a ellenzi az euró feladását, de 51%-uk úgy véli, hogy a közös valuta bevezetése az infláció növekedését idézte elő. Kiderült ugyanakkor, hogy 20 év után a franciák 51%-a továbbra is időnként régi frankban számol, ez a gyakorlat gyakoribb a 35-44 és 45 év felettiek körében.

5. Görögország: gyakorlatilag elcsalta a statisztikákat, hogy bevezethesse az eurót. Ennek meg is lett az ára

A főként turizmusból élő ország a kezdetekben lelkesen fogadta az euró bevezetését. Aztán 2009-ben beütött a krach, az akkori pénzügyminiszter kénytelen volt beismerni: Görögország 2000-től hamisította a statisztikáit, hogy teljesítse az eurozóna csatlakozáshoz szükséges nominális konvergencia kritériumait. Ekkor kiderült, az ország államháztartási hiánya nem a GDP 6%-nak felelt meg (ahogy a prognózisokban szerepelt), hanem annál jóval magasabb volt. Mindez persze hatalmas pánikot keltett az európai intézményekben, a tőzsdék is akadozni kezdtek. Az ország a pénzügyi mentőcsomagok fejében nagyon szigorú megszorításokat kellett alkalmazzon, a görögök átlagos nettó jövedelme csanem 40%-kal esett vissza 2009 és 2014 között. A következő évben a görögök népszavazáson leszavazták a harmadik pénzügyi mentőcsomagot (amelyet végül csak aláírt a kormány), ennek ellenére a görögök többsége mégsem akart lemondani az euróról: 2015-ben egy közvélemény-kutatáson a lakosság háromnegyede az eurozónában való megmaradás mellett szavazott.

Romániában mikor vezethetik be az eurót?

Egy korábbi cikkünkben bővebben írtunk arról, hogy az eurozóna tagjelöltjeinek milyen kritériumoknak kell eleget tenniük. Bár Románia makrogazdasági teljesítőképessége egészen jó – egyes régióbeli országokat is felülmúlja –, még messze áll attól, hogy a konvergencia kritériumoknak megfeleljen, úgy monetáris –, mint költségvetési téren. Ez azt jelenti, hogy az emelkedő infláció szintje jóval meghaladja a referencia-értéket, nem is beszélve arról, hogy Románia túlzottdeficit-eljárás alatt van. A bruttó államadósság GDP-arányos szintje nem lépte át a 60%-os küszöböt, viszont növekvő tendenciát mutatott az elmúlt időszakban.

Ami egyébként a legfontosabb érv, hogy Románia még nem vesz részt az európai árfolyam-mechanizmusban, amely az átmeneti időszakot jelentené az eurozónához való csatlakozás előtt. A szakértők azonban úgy látják, ebben az évtizedben van esély a kritériumok beteljesülésére, ezért a 2029-es határidő nem egy elérhetetlen cél.