Pálinkás József: a nagy kérdésekben európai szintű válaszok kellenek

Milyen válaszai lehetnek Európának, az Európai Uniónak arra a globális tudományos és technológiai versenyre, amelyben úgy tűnik, hogy kicsit az Egyesült Államok és Kína között ragadtunk. Európai válaszok kellenek, vagy inkább a nemzetállami megközelítés visz sikerre?

– A nagy kérdésekben európai válaszok kellenek. Teljesen mindegy például, hogy Liechtensteinben mennyi a szén-dioxid kibocsátás, az az érdekes, hogy Európában mennyi. Nyilvánvalóan nemzeti szinten kell eldőlnie annak, hogy mik azok a kérdések, amelyekkel az adott országokban foglalkozni kell. De a tudományos kutatásokban európai együttműködésre van szükség, ahogyan számos makrogazdasági kérdésben vagy éppen az energetikában is európai megoldások kellenek. A kultúrával foglalkozó kérdésekben vagy a konkrét gazdasági kérdésekben – nevezzük ezeket egyszerűen vállalati kérdéseknek, ügyeknek –, nyilván a nemzeti megoldásoknak van nagyobb szerepe, hiszen a vállalati környezet más Németországban, mint mondjuk Magyarországon.

Az is egy visszatérő kérdés, hogy Európának nem volna-e szüksége olyan óriásvállalatokra, mint az Egyesült Államokban a Facebook vagy a Google, ahhoz, hogy felvegye a versenyt? Ki kellene „nevelni” ezeket a nagyvállalatokat?

– Egy nagyvállalat sok területen hatékonyabb. Persze van olyan terület is, amelyben egy kisvállalat felveheti a versenyt. Mondjuk a sütőiparban nem hiszem, hogy létre kellene hozni egy General Electric-kel összemérhető vállalatot, az értelmetlen lenne.

Mindig előjön ez a Google, Facebook és Microsoft téma. Európában ugyanakkor vannak nagyvállalatok: a Bosch, a Mercedes, a Siemens, ezek mind nagy európai cégek. Az kétségtelen, hogy az IT nagyvállalatok az Egyesült Államokban alakultak ki, részben azért, mert ott volt egy ugrás ezen a területen. De az Amazon például nagyon sok mindent nem tett hozzá ahhoz, amit az Egyesült Államokban a már korábban meglévő Walmart áruházlánc jelentett. Egyszerűen digitalizálta és ezzel globalizálta a Walmartot.

Nálunk nem alakult ki olyan áruházlánc, amely egész Európát lefedné. Az egy kérdés, hogy a meglévő nagy áruházláncok közül valamelyik ki tud-e alakítani egy olyan óriási piaci részesedést, mint amilyent az Amazon tudott. Azt gondolom, hogy jó lenne, ha Európában is létrejönne valami ehhez hasonló, de én nem hiszem, hogy ez az Európai Bizottságnak vagy az Európai Parlamentnek lenne a feladata. Az Egyesült Államokban sem a szövetségi kormány hozta létre a Google-t vagy a Facebookot. Európai vállalatoknak kellene létrehozniuk európai és globalizált vállalatokat. Ez ugyanakkor egy nehéz kérdés, mert nyilván a vállalatok, még ha több országban is működnek, még akkor is kötődnek valamilyen országhoz, és Európa széttagoltabb, mint az Egyesült Államok. Tehát itt egy Walmartnak vagy egy Amazonnak nehezebb létrejönni, mint az Egyesült Államokban. Európában talán az országok versengése sem segíti ezt elő.

Sokat beszélünk arról, hogy a kutatásfejlesztés, az innovációs tevékenység sokat tud lendíteni a vállalatok helyzetén. Milyen konkrét eszközök vannak arra, hogy ezeken a területeken a vállalatok növeljék a tevékenységüket?

– Egy kicsit hadd korrigáljam ezt: én azt mondom, hogy a vállalatok számára az innováció a fontos. A vállalatok kutatást csak kényszerből csinálnak, nem is feladatuk, hogy azt végezzenek. A kutatás nem vállalati feladat, az a tudást létrehozó szervezetek, egyetemek, kutatóintézetek dolga. A vállalatok feladata az innováció, és annyi kutatás, amennyi az innovációhoz kell. A gyógyszeripar talán a legjobb példa erre: a gyógyszeriparban aligha lehet egy új gyógyszert létrehozni vállalati kutatás nélkül. Van viszont olyan terület, ahol létre tudnak hozni új terméket, szolgáltatást kutatás nélkül. Legfennebb ráfogják, hogy kutatást végeztek, hogy hozzáférjenek a támogatási forrásokhoz.

Ezért kell viszonylag ésszerű módon lehatárolni azt, hogy milyen eszközökkel és milyen vállalatokat kell hozzásegíteni ahhoz, hogy innovatívabbak legyenek. Szerintem a nagyvállalatok esetében nincs sem európai, sem állami feladat. Egy Siemens nagyságú cégnek képesnek kell lenni a megújulásra, ha nem képes, akkor a piaci versenyben alulmarad. Egy kis induló vállalkozás esetében szerintem indokolt, hogy támogatás segítse át azon a szakaszon, amikor még nem elég erős ahhoz, hogy legyen megfelelő számú szakembere az újításhoz. Itt is a megfelelő szakemberek megléte a legfontosabb. Ha nincs megfelelő szakember, akkor nem tud újdonságot produkálni.

A támogatási rendszer abban az értelemben logikus, hogy minél kisebb egy vállalat, annál nagyobb mennyiségben kaphat állami vagy európai támogatást, hogy ezt a technológiai vagy a szervezési innovációra használja. Egy egyszerű hasonlattal élve, ha egy családban nincs elég pénz ennivalóra, ruhára, fűtésre, akkor az a család kevésbé fog arra késztetést érezni, hogy elmenjen színházba vagy kulturális fogyasztó legyen. Kicsit a termékmegújítás is ilyen, ha egy vállalat küszködik a talpon maradással, akkor kicsi a valószínűsége annak, hogy ez a vállalat meg tud újulni.

Hogy melyik vállalatot érdemes átsegíteni ezen a nehézségen, ennek eldöntésére kellenek azok az elfogulatlan szakértők, akik meg tudják mondani, ha egy vállalatot átsegítünk ezen a szakaszon, akkor lesz-e megfelelő szellemi és anyagi erőforrása ahhoz, hogy termékmegújítást végezzen. Sok mindentől függ, hogy mennyire közelítünk az ideális állapothoz ebben a tekintetben. Az ideális ugyanis nyilván az lenne, ha addig segítenénk a vállalatokat, amíg elérjük azt, hogy önállóan legyenek képesek a termékeik vagy a szolgáltatásaik megújítására.

Jó az, ha a kormány akarja megmondani, hogy milyen kutatási témára mennyi pénz jut, vagy arra kezd el összpontosítani, hogy az üzletileg alkalmazható kutatásokra jusson nagyobb figyelem vagy finanszírozás?

– A kutatásnak van egy szegmense, amit úgy hívnak, hogy felfedező kutatás. Ebben az állam nem tudja megmondani, hogy mi legyen a kutatásoknak a fő iránya. Képtelen rá. Nem tudja, hogy a részecskefizika vagy az agykutatás milyen irányt vesz. Ezeken a területeken az állam mondhat, amit akar. Különböző lobbisták elérhetik, hogy állami direktíva legyen arról, hogy mit kell finanszírozni, de ebből általában nem jön ki semmi.

Az államnak lehet, sőt, kell is szerepe legyen abban, hogy az ország gazdasági vagy ipari struktúrájának figyelembe vétele mellett olyan kutatásokat rendel meg, amelyek hozzájárulnak a gazdaság struktúrájának megerősítéséhez, vagy akár átalakításához. Ezek azonban alkalmazott kutatások vagy inkább fejlesztések. Az állam ezekben lehet megrendelő, ez egy legitim dolog. Mondhatja azt például, hogy az országban nagyon erős a gyógyszeripar, ezért a gyógyszeripari kutatásokra indít egy programot. Ebben a programban is illik versenyben kiválasztani, hogy kik azok, akik az adott konkrét kutatásokat elvégzik. Az ilyen fontos gazdasági célok kijelölésében igen, helye van az államnak. Abba viszont, hogy a tudomány merre, milyen irányban halad, az állam nem igazán tud beleszólni. Az állam vagy a végrehajtó hatalom képviselői különböző emberek véleményére támaszkodnak. Ha ez egyfajta mutyi vagy lobbicsoport véleményére való támaszkodás, az valószínűleg nem fog eredményre vezetni. Ezért célszerűbb egy átlátható és nyílt verseny.

Hogyan értékeli azt, ami Magyarországon történik a Magyar Tudományos Akadémiához tartozó kutatóintézetekkel?

– Elhibázott lépésnek tartom. Történt egyszer egy politikai vagy nem politikai döntés. A kormány presztízsből nem enged ebből a döntésből. Hibás döntés, valamikor valamilyen módon ezt a rendszer korrigálni fogja. Minél hamarabb korrigálja, annál jobb.

Ennél a témánál kutatók nagyon gyakran azt nehezményezték, hogy a magyar kormány által meghozott döntések jellemzően azokat a területeket fogják hátrányosan érinteni, amelyeknek a gazdasági haszna nem annyira látványosan jelentkezik.

– Azt, hogy a tudomány fejlődése szempontjából milyen kutatási programokat kell finanszírozni, az állam nem tudja eldönteni. Értelmetlen maga a kiindulás. Abban az államnak legitim szerepe van, hogy milyen megrendelést ad kutatási témákra. Az azonban nagyon nagy baj lenne, ha nem erre, hanem gazdasági vagy társadalomtudományi területeken egyenesen az eredményre adna megrendelést. És Magyarországon ma az akadémiai világban, értem ezalatt az akadémiai kutatóhálózatot és az egyetemeket is, jelentős a félelem a kutatók körében, hogy az állam nem kutatási fő irányokat szeretne kijelölni, hanem kutatási eredményeket szeretne megrendelni.

Én világosan kifejtettem minden lehetséges fórumon, hogy nem értek egyet azzal, hogy az állam úgymond megrendelje az ő elképzelésének, ideológiájának megfelelő eredményt. Ez a történelem során soha nem vezetett jóra. Meglátjuk, hogy a jelenlegi helyzetből hogyan alakul ki egy működőképes rendszer. Fölrúgtak egy működőképes rendszert, és nem mondták meg, hogy milyen rendszerstruktúra fog működni ehelyett. És ez már egy éve így van, Magyarországon egy éve bizonytalanság van abban a tekintetben, hogy az intézményi struktúra milyen lesz az akadémiai kutatóhálózatban, és legalább ilyen fontos, bizonytalanság van abban is, hogy milyen lesz a versenypályázati finanszírozási struktúra.

A demokratikus világban mindenütt versenypályázati rendszerben történik a kutatások finanszírozása. Más működő rendszert én nem ismerek. Ha visszamegyünk 30 évvel ezelőttre, az akkori változást valójában egy technológiai folyamat indította el. Mégpedig az, hogy a szabad vagy nyugati világban működött egy versenyen alapuló szabad rendszer, amely létrehozta mindazokat a technológiai fejlesztéseket, amelyeket a diktatórikus Szovjetunióban és a csatolt államokban nem tudtak létrehozni. Ez egy történelmi példa, érdemes ebből tanulni. Parancsuralmi rendszerben nem lehet tudományt művelni. Legalábbis az eddigi történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy ez a rendszer kevésbé volt hatékony, mint a szabad versenyen alapuló rendszer.

A második világháborús összehasonlításból kiindulva, mi lesz Kínában? Előfordulhat, hogy Kína minket technológiailag überel, vagy Kína pontosan a diktatórikus jellege miatt el fogja veszíteni ezt a versenyt?

– Jós nem vagyok, de azt gondolom, a második világháború is azt bizonyította, hogy technológiailag is megnyerte a nyugati szövetség a háborút. Hamarabb kifejlesztette az atomfegyvert, amelyet nem kívánok dicsérni, de mégiscsak kifejlesztették, míg a náci Németországnak nem sikerült. A radart is kifejlesztették, ami a náci Németországnak szintén nem sikerült, vagy legalábbis nem azon a szinten, amilyen szinten Nagy-Britanniának. Ez jelentős mértékben azoknak a tudósoknak volt köszönhető, akiket a náci Németországból elüldöztek. Például a radar kifejlesztésében azok az emberek vettek részt, akik elmentek Európából. Kétségtelen, hogy a rakétatechnológiában volt egy nagyon erős német fejlesztőcsapat, Wernher von Braun vezetésével, aki aztán az Egyesült Államokban az egész űrprogramnak a motorja lett. De ha a technológia egészét nézzük, azt gondolom, hogy a második világháborúban technológiailag is a szabad világ diadalmaskodott. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ez mindig így lesz.

Nehéz megmondani, hogy a mostani, az életünkbe soha nem látott módon beleavatkozó technológia mit fog okozni. Szerintem ezt senki nem látja előre. Csak remélhetjük, hogy az emberek szabadság iránti vágya erősebb lesz mondjuk a pillanatnyi jóléttel való elégedettségüknél. Mert a pillanatnyi jóléttel való megelégedés egy múló dolog. Most valamivel jobb, mint tíz évvel ezelőtt volt. De majd hozzászoknak, és akkor kevésbé lesznek vele elégedettek. A szabadság iránti vágyuk ismét erősebb lesz, mint a jóléttel való megelégedettség.