Letelt a hat óra, mindenki menjen haza!

Évek óta a munkanélküliség az a gazdasági téma, ami leginkább foglalkoztatja a lakosságot, persze nem a száraz adatok, hanem a megtapasztalás formájában, elbeszélve, hogy régen mennyi gyár volt, mára hányat bezártak, hogy a gyerekek külföldre mentek dolgozni, mert itthon semmilyen rendes állást sem találtak. Ha munkanélküliségről beszélünk, mindig az jut eszünkbe, hogy túl kevés a munkahely, amiért részben az állam, részben pedig a profithajhász cégek a felelősek. De mi van, ha nem a munkahelyek számával van gond, hanem mi vagyunk túl sokan? Arról, hogy az elmúlt években hány munkahely szűnt meg egyes tevékenységek automatizálása miatt és hány teremtődött új iparágak megjelenése által, külön cikksorozatot lehetne írni, de tény, hogy a világ fejlettebb fele erősen küzd a munkanélküliséggel. A probléma, miszerint túl sokan vagyunk a meglevő munkákra, a munkaórák csökkentésével orvosolható lenne – hiszik egyre többen, akik szerint azok, aki dolgoznak,

túl sokat dolgoznak.

Ha többen végeznék el ugyanazt a munkát, kevesebben lennének állás nélkül. A napi hatórás munka hívei – akik közé tartozik Carlos Slim mexikói milliárdos is – lassan teljes irodalmat alkottak. Azt állítják, hogy a változtatás jót tenne az egészségünknek, a társadalomnak, a családoknak, a barátságoknak és a gazdaságnak is. Lássuk a legnyomósabb érveiket:

1. Produktivitás

A kevesebbet dolgozó alkalmazott produktívabb, ritkábban betegszik meg vagy hiányzik a munkából, elkötelezett munkaerő. Kutatások igazolják, hogy a kreatív iparágban dolgozók illetve a szellemi munkát végzők a korai órákban és koradélután (például közvetlenül ebéd után) kevésbé képesek a koncentrációra . Akkor miért pont ekkor dolgoztatják őket? A gépekkel ellentétben az emberek „ciklikusan működnek”, az energia- és a motiváció szintje is változik a különböző napszakokban. Egy hatórás munkaidőt könnyebb úgy beosztani, személyre szabni, hogy az a legmegfelelőbb legyen a cégnek és a munkavállalónak is.

2. Időegyenlőtlenség

A szegények és gazdagok közötti, jövedelemben és vagyonban mért szakadék egyre csak nő a világban. Az egyenlőtlenség azonban nem csak a keresetek és a tőke, hanem a szabadidő tekintetében is megmutatkozik. AzEconomistírt róla, hogy ötven évvel ezelőtt az egyetemi diplomával rendelkezők jóval kevesebb dolgoztak, mint a kétkezi munkások, ez az arány mára viszont megfordult.Romániára is jellemző, hogy a vezető beosztásban levők többet ülnek a munkahelyükön, az Eurostat adatai szerint a menedzserek esetén az átlagos heti óraszám 41,5 óra körül alakult tavaly, míg a mezőgazdaságban dolgozók 35, a szakképzést nem igénylő foglalkozásokat űzők heti 38,2 órát dolgoztak.

A jelenségre két magyarázat létezik: az egyik, hogy a magasabb bér a szabadidőt is „drágábbá” teszi, a jól kereső alkalmazottak kevésbé hajlandóak így pihenni, amihez még hozzáadódik a piacgazdaság „a győztes mindent visz” jellege is. A második magyarázat, hogy a kevesebbet keresők nem önszántukból dolgoznak kevesebbet, hanem egyszerűen nincs igény arra, hogy túlórázzanak. A rövidebb munkahét segítene a „fizetett” és „nem fizetett” idő igazságosabb újraosztásában.

3. Egyészség

Radikálisan csökkentené a stresszt (ami amúgy a WHO szerint csak az amerikai cégek évi 300 milliárd dollárjába kerül) egy rövidebb munkanap, a fizikai- és mentális egyészség is javulna – állítják a rövidebb munkahét szószólói. Úgy vélik, a kevesebb munka miatt több idő jutna az életünkben levő értékek felfedezésére, boldogabbak is lennénk tőle. Az Economist egy másik cikk ben azt nézte meg, hogy milyen összefüggés van az évente ledolgozott munkaórák és a potenciálisan elvesztett évek nevű mutató között. Utóbbit az OECD használja, a korai elhalálozás mérőszáma, azt becsüli meg, hány évet élt volna meg valaki, ha nem hal meg idő előtt. 1970-2011 közötti adatokkal dolgozva szignifikáns összefüggésre bukkantak: a hosszabb munkanapok emelik a korai elhalálozás kockázatát.

A rövidebb és flexibilis munkaidő az alkalmazásból a nyugdíjazásba való áttérésen is segít: a munkaidő lépcsőzetes csökkentése révén az emberek akár egy évtized alatt, és nem egyik napról a másikra érnének el oda, hogy egyáltalán nem dolgoznak. Így csökkenthető lenne a nyugdíjazáskor jelentkező trauma okozta megbetegedések, esetleges elhalálozások bekövetkeztének esélye is.

4. Nemek közötti egyenlőség

A nők jelenleg több fizetetlen munkát végeznek, mint a férfiak. Nemcsak a munkában, otthon is. A munkaidő csökkentése révén több lehetőség lenne a férfiak és nők közötti otthoni munkamegosztás igazságosabbá tételére. A gyereknevelésre is több ideje jutna a férfiaknak. A nők életében a gyerekvállaláskor bekövetkező karriertörés is könnyebben kiküszöbölhető lenne. Ha a férfi és a nő is csak hat órát dolgozna, csökkenne a gyereknevelés költsége is, kevesebbet kellene, vagy nem kellene bébiszitterre költeni. A szüleivel töltött minőségi idő növelése természetesen a gyerekre is jó hatással lenne.

5. Több szórakozás

A munkaidő csökkentésével több idő jutna a barátokra, a családra, a szomszédokra, különböző szórakozási lehetőségékre, sportra. A megnövekedett szabadidő pedig munkahelyeket is teremtene a kikapcsolódási lehetőséget kínáló iparágakban.

De mi lenne a fizetésekkel?

A rövidebb munkanap előnyeiről aligha kell meggyőzni a munkavállalókat. De miből finanszíroznák a sok szabadidő eltöltését, ha a fizetésük mondjuk 25%-kal csökkenne? Azáltal, hogy mi kevesebbet dolgozunk, mások is bekerülnének a munkaerő-piacra, nem kellene az államkasszából eltartani ezeket az embereket, vagyis csökkenhetnének az adók, így több maradna a zsebünkben. Ez viszont valószínűleg nem lenne elég ahhoz, hogy ne érezze meg az anyagi helyzetünk a munkaóra csökkenését. Vannak olyan vélemények is, miszerint ha több szabadidőnk lenne, jobban tudnánk spórolni, például otthon oldanánk meg a főzést.

A témával intenzíven, Time on Our Side című könyvben is foglalkozó New Economics Foundation szerint a munkaerő-piaci változást éppen a fizetéscsökkenési veszély miatt lépcsőzetesen kellene végrehajtani: a cégek meglevő alkalmazottaiknak béremelés helyett folyamatosan több szabadidőt kellene ajánljanak, az új alkalmazottakat pedig heti 30 órában (6 óra hétköznaponként vagy heti négy 8 órás munkanap) kellene foglalkoztatniuk, így ők már kezdetekkor az alacsonyabb bérekhez szoknának.

Valaki már megcsinálta?

A rövidebb munkahétről már régóta beszélnek. Nagyon régóta. Az ipari forradalmak idején egy-egy munkás akár 16 órát is dolgozott, az 1800-as évek elején Robert Owen munkásmozgalma kezdte el hirdetni a sajnos azóta is érvényes 8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás szlogent. A XX. század elején Henry Ford 8 órára mérsékelte autógyárában a munkaidőt, sőt, még fizetésemelést is adott a dolgozóknak. Az eredmény az volt, hogy a gyár termelékenysége és a nyeresége is megduplázódott. A Kellogg’s 1930-ban hat órás munkanapot vezetett be (igaz, hogy csak 1985-ig tartott). Nem csoda, hogy a híres közgazdász, John Maynard Keynes is azt jósolta, hogy 2030-ra csak a súlyos munkafüggők fognak többet dolgozni heti 15 óránál. Mégsem erre tartunk. A statisztikák szerint Romániában például gyakorlatilag standard a 40 órás munkahét (39,4 órát dolgoznak hetente átlagosan a munkavállalók) és az átlagosan dolgozott idő tíz év alatt is csak keveset változott, 2004-ben még 40,9 órát dolgoztunk. (A Eurostat adatai persze nem képesek a nem fizetett túlóra gyakori jelenségét is figyelembe venni.)

Pozitív példa van bőven, főleg a világ fejlettebb felében. Hollandiában már csak 24-25 órás egy átlagos munkahét. Németországban is csak átlagosan 30 órát dolgoznak a munkavállalók. Franciaországban, ahol például már tilos munkaidőn túl vállalati levelekre válaszolni, már 2001-ben bevezették a 35 órás munkahetet.