Az orbáni gazdaságpolitika zsenialitása?

A magyar háztartásokat kifacsaró profitéhes külföldi nagytőke megleckéztetéséből tanul fél Európa – legalábbis a Fidesz szóvivője szerint, aki hétvégén beszélt arról, hogy a magyar bankadó 10-12 európai országnak mintául szolgáló bevezetése után Lengyelország, Bulgária és Hollandia is a magyar rezsicsökkentést tartja követendőnek, Románia 85%-os adóval tervezi sújtani a „pofátlanul magas” végkielégítéseket, Szlovákia után pedig Csehország is az energiaszolgáltatókat adózza. Ha még Románia esetében téved is a szóvivő, ugyanis nálunk csak a pénzügyi felügyeleti tagok végkielégítéseit akarta megadóztatni a kormány (más kérdés, hogy mi lett belőle, de ezt orvosolni fogják), adódik a kérdés, hogy valóban

az orbáni gazdaságpolitika útja-e a követendő?

A gazdaságpolitikáé, amelynek kapcsán az unortodox teljes joggal lett közhasználatú hívószó, amelynek többé-kevésbé sikerült betartania legfontosabb alapszabályát, hogy egyetlen olyan intézkedést se hozzon, amely közvetlen megszorításnak, a mindennapi ember pénztárcáját érintő sarcnak tekinthető. Merthogy valójában bármilyen intézkedés végső árát a fogyasztó fizeti, ezt Fideszék is tudják, a lényeg, hogy nagyrészük számára ez ne legyen a napnál is világosabb. Orbán ék ugyanis úgy hajtottak végre példátlan költségvetés-kiigazító programot, hogy közben nemhogy a Gyurcsány -Bajnaikormányok intézkedéseit kísérő megtorlást vagy a hazai Boc -kormány fizetéscsökkentési programját övező elégedetlenséget kerülték el, hanem külföldi tőke-, és EU-ellenes kirohanásokkal kísért döntéseikkel még szimpátiára is sikerült szert tenniük.

Megadózni a világot a szakadék szélére toló bankokat, fittyet hányva arra, hogy majd blokkolják a növekedést a hitel-kihelyezés beszüntetésével, úgy támogatni az egykulcsos adóval a vagyonosokat, hogy közben az állami fizetésplafon kapcsán úgy tűnjön, ők szívják, rezsit csökkenteni a nagy energiatermelők kárára, mit sem törődve ennek az üzenetértékével a befektetők számára – ez főtt a kormánypártok gazdaságpolitikai konyhájában az elmúlt három évben, és

úgy tűnik, zabálják a magyarok, sőt, exportcikk lesz belőle.

Míg mi egy nyamvadt kenyéráfa-csökkentést sem tudunk végrehajtani IMF-nagybácsink bólintása nélkül, addig a magyarországiak tündérmesébe átívelt szabadságharcukban legyőzték a gonosz bürokratákat, s bár úgy tűnt, a Valutaalap pénze nélkül a világvége jön, drágább piaci kamatokkal, de csak finanszírozni tudták az örököltnek taggelt adóssághegyeket. Az óvó bácsi védőhálójának elhagyása (ami úgy volt álcázva, mintha ők nem akarnának megállapodni) ámokfutásnak tűnt, de tökéletesen kitalált eszköz volt arra, hogy a magyar nemzeti büszkeség és önállóság leple alatt gyakorlatilag bármit véghezvigyenek, de az adókivetésekre az elmúltnyócévezés , vagyis a szocikon túl maradjon egy bűnbak.

Az EU-szkepticizmusra hajazva és a szélsőjobb alóli szelet kifogva ez a bűnbak a magyar demokratikus intézmények függetlenségét amúgy jogosan féltő EU lett, mely ilyen-olyan megszólalásaival, fenyegetéseivel tökéletes eszköznek bizonyult, mindent rá lehetett kenni. A túlzottdeficit-eljárás megszüntetési munkálatainak köszönhetően például úgy-ahogy rendbe tették a rakoncátlankodó államháztartást. A nagy terv részeként nemrég sikerült bevenni az utolsó független intézményt, a jegybankot is, és lám-lám, ismét kudarcot vallottak a gazdasági dogmák, az agresszív kamatcsökkentést, az ingyenhitelt, sőt, Matolcsy kinevezését sem büntette meg igazán a piac, na ugye, hogy csak Simor a hunyó,

miatta siklott ki a csupa rózsaszín sztori.

A mindent a célért jelszó miatt sokszor kellett kozmetikázni, a nagy bizonytalanság miatt például gyakran odaszart a forint, amivel nem is lett volna különösebb baj (majd megdobja az exportot), csakhogy ez a külföldi devizában eladósodottakat sértette. Ők pedig „hétköznapi emberek”, közvetlen érintettek, vagyis ez alapszabálysértő, kellett is hamar egy árfolyam-gát, ami, valljuk be, szintén zseniális ötlet volt, főleg úgy, hogy még le is lehetett nyomni a bankok torkán (akik így is jobban jártak, mint számtalan végrehajtandó ingatlannal). Bár 2-3 évig sújtotta a recesszió, 2013 első negyedévében már morzsányi növekedést préseltek ki a magyar gazdaságból, a közmunka-programmal virtuálisan megállították a munkanélküliség növekedését, sőt, a politikailag támadhatatlan rezsicsökkentéssel még a száguldó inflációt is lefokozták. Az Európa által copy-pastelt gazdaságpolitikának azért járulékos veszteségei is voltak, nem hiszem, hogy a magyarok derűvel és jókedvvel nézték végig, hogy a teljes magánynyugdíj-pénztári megtakarításukat feléli a kormány, hogy (egyébként ma, hétfőn megemelt) tranzakciós illetéket vetnek ki a pénzmozgásra, telekommunikációs adót a telefonálásra, vagy éppen pártalapon szervezik ki a dohány-bizniszt. És persze taktikai hibák is voltak: ismét csak frenetikus lett volna a magyar média még nem Fidesz-közeli képviselőit bekebelezni a reklámadóval, csakhogy egy 2 milliós Barátok Közt-rajongótáborral fenyegetőző tévét ellenséggé tenni egy évvel a választások előtt,

bár tökös, de nem átgondolt.

A piacgazdasági szentszabályok leszámolásának, a külföld ellenségként való üldözésének persze ára volt, de négy év végén mire fog emlékezni a választó (merthogy 1%-os növekedést vagy recessziót alig érez, az tuti)? Nem a rossznál rosszabb makro-adatokra, csökkenő reálbérre, elüldözött tőkésekre, piaci bizalomvesztésre, hanem arra, hogy a „nagy válságban” (?) mindent megtett az egyszerű ember védelmében a kormány, még az árvizet is elüldözte (ami a felöltött Orbán-videók ellenére szintén zseniális volt). Ilyen körülmények között EGYÜTT ide, Korszakváltók oda, a Fidesz jövőre várhatóan ismét simán nyeri a választást, a közgazdászok meg pukkadjanak meg, a többiek pedig másolják le, ha merik, tudják, és következményeit ismerve akarják.