Margin Call: nem egy szokványos Wall Street-i bankárfilm

Nem, a Margin Call nem egy szokványos Wall Street-en játszódó bankárfilm, nem is egy Inside Jobs-hoz hasonló dokumentumfilm. J.C. Candor első rendezése egy fiktív befektetési bank 24 óráját mutatja be 2008 őszén. A film első pár jelenetét az Occupy Wall Street mozgalom tagjai valószínűleg tenyerüket dörzsölve nézik végig, ugyanis a bankban éppen létszámleépítés folyik. Eric Dale ( Stanley Tucci ), a kockázatkezelők egyik vezetője is a munkaügyi osztály vérengzésének áldozatává válik. Mielőtt azonban elhagyná a bankot, fiatal kollégájának Peter Sullivan -nek ( Zachary Quinto ) átad egy adathordozót, amin egy befejezetlen munkája van, és arra kéri, hogy legyen vele óvatos. Petert persze nem hagyja nyugodni a dolog, és még aznap este átnézi Dale elemzését és rájön, hogy amin a bank ül, az tényleg egy nagy kupac kockázatos hitelpapír, ami csúnya bukást eredményezhet.

Innentől kezdve arra várunk, hogy

mikor robban az időzített bomba.

A cselekmény a pénzügyi piacokhoz kevésbé értő nézőket is leköti, bár valószínű, hogy a Peter Sullivanhez hasonszőrű szakmabeliek azt gondolják, többet is ki lehetett volna hozni a sztoriból. A filmnek viszont nagy előnye, hogy egy olyan gazdasági thriller, ami laikusok számára is könnyen érthető, ugyanakkor nem hatásvadász, nem kever magánéleti drámát a cselekménybe.

A szereplőgárda kétségkívül meggyőző, de nem csak ez adja el a filmet.

A trading floor vezetője Sam Rogers (Kevin Spacey) első ránézésre egy rideg főnöknek tűnik, de végül ő lesz az, aki morális konfliktusba kerül a bank érdekeivel. Azt hiszem, akiben él az illúzió a drága autók, csinos nők és luxusutazások iránt, csillogó szemmel hallgatná Will Emerson ( Paul Bettany ) monológját arról, hogyan lehet elkölteni egy 2,5 millió dolláros fizetést. Nagyszerű karakter John Told é ( Jeremy Irons ) is, aki egy olyan bankvezért alakít, aki nem akar csalással felülkerekedni másokon, de ha mindenki veszít, akkor ő akar lenni az első, aki elhagyja a süllyedő hajót.

Drámai hangulatot és színpadias jelleget kölcsönöz a filmnek, hogy a cselekmény főleg a manhattani irodaházban zajlik,

a főbb drámai jelenetek pedig este történnek, a tárgyalóasztal körül.

Az események fonalát alapvetően a párbeszédek viszik előre, de könnyen beleélhetjük magunkat az egyes szereplők helyzetébe, akik hihető döntési szituációk előtt állnak.

A probléma az elemzőktől rövid időn belül az igazgatósági szintig eszkalálódik. A megoldáshoz viszont csak egy út vezet, ami mindenki számára könyörtelen: „Sell it all… today!”. Biztosan nem lennénk Peter Sullivan helyében, amikor el kell magyaráznia a vezérigazgatónak, hogy a cég hamarosan a víz alá kerül. Ugyan Mr. Told a főnök, mégis úgy tűnik, mintha ő értené a legkevésbé a problémát. Nem az éles eszű vezetőt alakítja, hanem a higgadt, de drasztikus lépésekre is képes bankárét. „Be first, be smarter or cheat” – ez John Told túlélési technikája. Nem csodálkoznék, ha ezt J.C Candor édesapjától tanulta volna, aki több mint 30 évig dolgozott a Merrill Lynchnek.

24 óra pereg le a szemünk előtt,

ami csak a kezdete volt annak, amikor 2008-ban a Wall Street recsegve-ropogva összedőlt a halomnyi értéktelen papír súlya alatt. A Margin Callnak ugyanakkor nem célja, hogy ujjal mutogasson bűnbakokra – ez mindenképpen pozitívum. Nincs egy Bud Fox sem, aki a hatóságokkal együtt dolgozva kelepcébe csalja a pénzéhes Gordon Gekkót. A nézőben viszont akaratlanul felmerül a kérdés, hogy miért történt mindez, ki a hibás. A sors iróniája, hogy pár évvel korábban lehet, pont a Sullivanhez hasonló fiatal mérnökzsenik rakták össze azokat a pénzügyi termékeket, amelyekről később ők maguk derítették ki, hogy fabatkát sem érnek.Miután kirúgták, Eric Dale joggal gondolkozhatott el azon, hogy volt-e haszna a munkájának. Lehet, jobban szolgálta a társadalmat, amíg mérnökként hidat tervezett és nem amikor quantként dolgozott egy befektetési bankban, ami szakadékba rántotta a pénzügyi világot. De azt szokták mondani: nem a kés a hibás, ha elvágjuk az ujjunkat.