Egyszerűbb megsegíteni Görögországot, mint elengedni

Válságkezelési stratégiák az EU tagországaiban címmel tartott előadást a hétvégi RMKT vándorgyűlésen dr. Kovács Árpád , a Magyar Közgazdasági Társaság elnöke. A közgazdász 1998-2009 között az Állami Számvevőszék elnöke volt, jelenleg a Szegedi Tudományegyetem tanára, kutatási területei a közpénzügyek és költségvetési politika. A térség válságkezelésének hatékonyságáról, a jövőbeli kilátásokról kérdeztük.

Milyen irányba halad az európai, illetve az amerikai válságkezelési stratégia? Mennyire bicsaklottak meg az eredeti elképzelések?

– Egyelőre a válaszkeresésnél tartunk. Elég sematikus megoldásokkal próbálkoztak: élénkítés, visszafogás, költségvetési megkurtítás, államháztartási megtakarítások. Az eddigi probléma-halmaz az volt, hogy a közgazdászok a válságkezelés megoldásaiban a társadalmi korlátokat rendkívül pragmatikus módon, de sajnos nem a valóságnak megfelelően kezelték. Emellett tudomásul vették azt is, hogy a társadalmi várakozások és a politikai helyzet fölülírja a közgazdasági döntéseket. Mindkét megközelítés a közgazdasági racionalitás túllépése. Nem szerencsés, hogy rövidtávú hatalommegtartási érdekekből kizárólag a társadalmi érdekeket kövessék, de az sem, hogy tisztán a közgazdasági érvek vezéreljenek. Egy élő testről van szó, nem pedig boncolásról. Ennek a megtalalása egyelőre nem jellemző Európában. Olyan intézményi megoldásokat keresnek, amelyek az ellenőrzésnek és a problémák előrejelezhetőségének kérdéseivel foglalkoznak. Azzal azonban kevésbé foglalkoznak, hogy ezek a problémák miből erednek. Az okok és a jelenségek közti összhang kezelése nem halad megfelelően, a világ globális egyensúlytalanságára – tehát a keleti országok teljesítménytöbbletére és társadalmi modellük sikerességére – eddig nem jutott megfelelő erő és válasz.

Előadásában utalt arra, hogy nem szabad túlzott állami szabályozottsággal terhelni a gazdaságot. Hol lehet a határ?

– Nem mondhatom, hogy egyik vagy másik megoldás üdvözítő. Tény, hogy szerte a világon megerősödtek a centralizációs törekvések a kormányzásban, a végrehajtó hatalom kiteljesedett, hiszen a felelősséget is ők viselik ezekért a folyamatokért. A protekcionizmus azonban téves reakció. Nem a különböző protekcionista lépésekkel lehet a gazdasági problémákat kezelni, hanem inkább az összefogással. Nem a határok zárása, hanem azok nyitása, vagy a termelés diverszifikálása lehet a megoldás.

Hogyan értékeli a magyarországi válságkezelést?

– Helyesnek tartom, hogy a kormányzati cselekvés középpontjában az eladósodottság kérdése áll, a másik pedig a foglalkoztatottság ügye. Ezek nélkül tulajdonképpen nem lehet semmit sem előremozdítani. Igaz, hogy ez az elmúlt évek előrehozott fogyasztásának a következménye, amely akkor nem a gazdaság gyorsítására, emelkedésére fordítódott, hanem a fedezetlen társadalmi igények kielégítésében nyilvánult meg. Ha a társadalom támogatása továbbra is megmarad, akkor emellett az irány mellett előre fogunk haladni, és eredményesek leszünk. A foglalkoztatás azonban többet jelent, mint egyszerű munkahelyteremtést. Nagyobb gondot látok abban, hogy a munkahelyekre megfelelő képességű, felkészült szakember kerüljön. Itt egy óriási késleltetési effektus jelentkezik: ahhoz, hogy egy helyre munkaerő jusson, a képzést legalább 8 évvel korábban meg kellett volna kezdeni. Ennek a nyolc éves késleltetésnek a behozása súlyos feszültségeket fog okozni. Bízom abban, hogy a 2008 óta felépült pénzügyi tartalékokból – a nyugdíjrendszer átszervezése is tartalékokat teremtett – talán áthidalhatóak azok a finanszírozási nehézségek, amelyek a következő években hátráltathatják a gazdasági növekedést.

Hogy lehetne áthidalni a világgazdaságban létrejött aszimmetriát, az országcsoportok széthúzását?

– Kétféle felfogás lehet: az egyik az országhatárok mentén, a másik pedig térségekben, egymáshoz gravitáló emberekben gondolkodik. Az Európai Unióban a regionális szemléletű gazdaságfejlesztés nagy tartalékokat jelent. Ami a mutatókat illeti: a világgazdasági verseny sorából nem lógunk ki. A társadalom összetartásának jelentősége nagyobb, mint sokan gondolnánk, fontos, hogy egy közösségnek milyen várakozásai vannak és milyen a tudata. A rendszerváltáskor például megjelent a csodavárás: azt hittük, hogy minden kapitalista piacgazdaság tökéletes. Valójában most kezdjük felismerni, hogy tele vagyunk tökéletlenséggel. Piaci faultok is vannak: nem csak ügyetlen hivatalnok, hanem ügyetlen vállalkozó is létezhet. Ezek a gondolatok most kezdenek helyrebilenni, aztán persze új problémák fognak jelentkezni.

Milyen új problémák?

– Az internet és a technika fejlődése és annak következményei egyelőre még bizonytalanok. Szolgáltatási igénnyé vált az internethasználat és az azzal kapcsolatos látens világ. A politikai kultúrában például a Facebook sajátosságot teremt, csapatok dolgoznak a politikusok profiljának kialakításán.

Az eurózónán belüli aszimmetriát át fogják tudni hidalni?

– Nem. Meggyőződésem, hogy Románia, Szlovákia, Lengyelország, Horvátország (leendő tagként) esetében lesz konvergencia a magországokhoz, de nagyon hosszú időn keresztül még egy külső kört fognak képezni, amelynek meglesznek a komparatív előnyei is. Abban már kevésbé vagyok biztos, hogy a tradicionálisan más társadalmi modelleket, életmódot követő latin országok mire fognak jutni. Ennek a problémakezelési mechanizmusa is teljesen egyirányú. Milyen más lehetősége lenne az EU-nak, mint fönntartani a görög társadalom békéjét és adni a pénzt?

Az, hogy elengedik és nem segítik tovább...

– És akkor mit fog kezdeni Európa a milliónyi görög menekülttel, összeomló gazdasággal, dezintegrálódó infrastruktúrával, üdülési lehetősége megszűnésével, társadalmi tűzfészek kialakulásával? Egyszerűbb ezeket a problémákat ott tartani. Természetesen nagy dilemma, hogy meddig lehet ezt folytatni.