„A kapitalizmus modellproblémáját feszegetjük”

Az interjú első részében az újabb világválság esélyeit, és annak kiváltó okait latolgattuk. A következőkben a többpólusú világrend érdekellentéteiről kérdeztük Farkas Pétert , az MTA Világgazdasági Kutatóintézetének főmunkatársát.

A világgazdaság feszültségei több oldalról is erősödnek. Egyrészt az amerikai elhatalmasodó államadósság, másrészt az eurózóna adósságválsága, harmadrészt a Kínában növekvő strukturális

–

munkaerőt, fogyasztást, politikai egységet érintő – instabilitás miatt. A világrégiók érdekei mentén milyen veszélyforrásokat tudnánk felsorolni?

A kérdés azért jó, mert valóban ott tartunk, hogy minden régióban kialakultak sajátos problémák, amelyek megingathatják a felfúvódott világgazdaságot. Hatalmas változás, hogy Kína és néhány más feltörekvő ország a világgazdaság fajsúlyos résztevője lett. A világgazdaság szereplői csak együtt sírhatnak és együtt nevethetnek. Kína haladása nagymértékben az amerikai árueladásaitól és az amerikai tőkebefektetéseitől függ, miközben az USA csak akkor tud vásárolni tőle, ha Kína elég nagy mennyiségű amerikai értékpapírt vesz. Kína és az Egyesült Államok már egyfajta szorosabb szimbiózisban van, erre a helyzetre született a KínAmerika elnevezés. Kínának is megvannak a maga feszítő gondjai: rendkívül törékennyé vált a túlfűtött ingatlanpiac, kétségek merültek fel az országos nagybankok követelésállományának behajthatóságával kapcsolatosan, az általában is túlfűtött konjunktúra miatt megindult az infláció. A felsoroltak a szárnyaló tőzsdén menekülést indíthatnak el, és akkor még nem is beszéltünk a regionális különbségekről, a gazdasági fellendülés jövedelmeiből nem részesülő lakosság egyelőre helyi lázadásairól. A kínai konjunktúra megbicsaklása, vagy egy társadalmi robbanás hatása világméretű lesz, hiszen Kína ma már a Föld második legnagyobb gazdasága.

Amerika esetében meddig növelhető még az államadósság? A plafon emelését szigorú deficitkorláthoz kötnék, amely az elkövetkező 10-12 évben 1-4 billió dollárral csökkentené a hiányt. Milyen feltételek mellett jelenthet ez megoldást?

Nagy valószínűséggel a demokraták és a republikánusok megegyeznek a 14,3 billió dolláros adósságplafon emeléséről, mert tudják, hogy akár világgazdasági összeomlást is okozhatnak, ha az államkincstár fizetőképessége leáll. A legújabb szándéknyilatkozatok szerint a demokraták 2,4 billió, a republikánusok 3 billió dollárral szeretnék lefaragni a hiányt tíz év alatt. Valójában az USA adósságpályája szempontjából nincs nagy különbség a két forgatókönyv között. Az államadósság, amely 2006-ban még csak a GDP 61%-át tette ki, 2011-ben átlépi a GDP 100%-át, és a korábbi kötelezettségek miatt mindenképpen tovább emelkedik a GDP 110%-ára 2015-ig, még akkor is, ha erős költségvetési megszorításokat léptetnek életbe. Tulajdonképpen „kilóg a lóláb”. Immár az Egyesült Államok maga került abba a csapdahelyzetbe, amelybe a válság előtt a fejlődő országok csúsztak: amennyiben az USA saját magára nézve szigorú megszorító politikát alkalmaz, lassúbb lesz a növekedése, kevés lesz a bevétele, az adósságprobléma és a fizetőképesség egy idő után újra felszínre kerül. Ha pedig lazítják az adósságplafont, és mondjuk újabb gazdasági mentőcsomagra lesz szükség, akkor még gyorsabb lesz az eladósodás. Az igazság az, hogy itt a mai kapitalizmus modellproblémáját feszegetjük, ezt kellene mélyreható felülvizsgálat alá venni.

Noha a közgazdaságtani elméletek egyértelműek a kérdésben, mégis két kontinens kétféleképpen próbálta leküzdeni a válságot, és úgy tűnik, egyiküknek sem sikerült. Amerika kvantitatív enyhítést alkalmazott (a végletekig), Európa pedig – nagyobbrészt – megszorításokkal próbálkozott. Melyik lehet (lehetett) volna a jó módszer, Ön szerint?

Szerintem sem az amerikai, sem az európai módszer nem hoz megoldást, ezek között valójában nem is volt olyan nagy a különbség. Európa is billió dollárokat költött a pénzintézetek mentésére, az euróövezetben is expanzív volt a pénzpolitika (az állami pénzkibocsátás több mint 10%-kal nőtt éves szinten a válság mélyén), és Európa gazdagabb országaiban is voltak gazdaságösztönző csomagok (pl. a roncsprémium), ha nem is olyan is jelentős nagyságúak, mint Amerikában. A világszerte megvalósított állami mentőcsomagok értéke megközelítette, de az is lehet, hogy meghaladta Földünk teljes éves GDP-jét. Az viszont igaz, hogy a költségvetési megszorítások mindeddig inkább Európában voltak jellemzőek, de 2011 közepén az USA-ban is napirendre kerültek. E válságkezelésnek valóban érdekesek a közgazdaság-elméleti összefüggései. Tulajdonképpen erősen paradoxonos a mai helyzet. Az elmúlt 3-4 évtizedben, a kapitalizmus neoliberális modellsajátosságainak következtében a világgazdaságban fokozatosan halmozódtak fel a feszültségek és aránytalanságok. A következmények mérséklése érdekében visszatértek az állami beavatkozáson alapuló gazdaságösztönzéshez – ez elsősorban az Egyesült Államokban volt érvényes, de többé-kevésbé az egész világon találunk rá példát. Ilyenkor azt a második világháború utáni anticiklikus állami eszközrendszert alkalmazták, amelyet John Maynard Keynes művei alapoztak meg. Van azonban egy fontos különbség. A neoliberális korszakban a jó konjunktúra idején – eltérően a keynesi, állami beavatkozásos anticiklikus gazdaságpolitika elméletétől –, nem halmozták fel azokat az állami pénzeszközöket, amelyek a válság idején a gazdaságösztönzést szolgálhatnák, ezért a válsághárító csomagokat újabb hitelfelvételekkel kellett finanszírozni. Ez pedig azt jelentette, hogy a megnőtt állami hiányok a válság időszakában éppen az állami beavatkozások során nőttek meg jelentősen.

Nemrég Ben Bernanke FED elnök

úgy nyilatkozott

, hogy „ha szükség lesz rá, a Fed ismét fontolóra vehet újabb gazdaságtámogató intézkedéseket”, illetve „Bernanke szerint a Fednek több eszköze is van arra, hogy tovább ösztönözze a gazdaságot, de elismerte, hogy ezek közül néhányat még sosem próbáltak ki”. Melyek lehetnek ezek? Milyen következményei lehetnek egy újabb pénzinjekciónak?

Igen, Ben Bernanke a válság mélyén például azt találta mondani, hogy ha kell, helikopterre száll, és két kézzel fogja szórni a dollármilliárdokat. Nem kétséges, hogy az amerikai demokrata kormányzat tisztában van a világgazdasági összeomlás lehetőségével, és annak elkerülése érdekében nem hezitál a szükséges eszközök bevetésével. Nem lehet tudni, hogy Bernanke most milyen meglepetéseket tartogat, én legalábbis nem tudom, de a válság mélyén láttuk, semmitől sem riadnak vissza. Ha kellett, 180 fokos fordulattal államosítottak, és ezzel persze a társadalomra hárították a magántőkés tevékenység okozta veszteségeket. Ami pedig az újabb pénzinjekciókat illeti, azok – mint már említettem –, a kialakult helyzet, mint egy még éppen fenntartható állapot megvédését szolgálják. Valójában többféle feszültséget tovább növel, pl. hozzájárul az államok még erősebb eladósodásához. Én attól félek, hogy ez az előremenekülő, offenzív gazdaságpolitika is eljut belátható időn belül a saját lehetőségeinek határáig, miközben ezek nélkül a világgazdaság már két évvel ezelőtt összeomlott volna.

Mekkora az esélye az Ön véleménye szerint az eurózóna felbomlásának?

Azt hiszem, nagy bajban van az eurozóna, és a történetnek még távolról sincs vége. A piaci viszonyok fő tendenciájukban mindig a gyengébben fejlettek kárára működtek, ezt nevezték egyesek a szakirodalomban „visszasodró hatásnak”. Nem véletlen tehát, hogy éppen az európai periférikus országok kerülnek bajba.Véleményem szerint a rossz gazdaságpolitika csak részben járult hozzá az eurozóna egyes országainak fizetési válságához, a fő probléma a rendszerben van. Ezek az országok a csökkenő állami bevételek és a megszorítások, a másik oldalon a fizetési kötelezettségek közötti csapdába szorultak, s ebből a jelenlegi játékszabályok alapján nem kecmereghetnek ki. Szerintem igazuk van azoknak a közgazdászoknak, akik azt hangsúlyozzák, hogy a közös pénznem egységzubbonya inkább a fejlett országokra van szabva, az előnyök náluk koncentrálódnak. Ugyanakkor a közös ernyő a gyengébb országok mozgásterét szűkítette, kivette a kezükből az egyensúlyi zavarok esetén kiemelkedően fontos gazdaságpolitikai eszközöket, pl. a monetáris politika (pénzkibocsátás, kamatpolitika, valutaleértékelés, nyíltpiaci műveletek) alakításának lehetőségét, vagy éppen a rendkívüli importvámok bevezetésének lehetőségét. Ráadásul a legutóbbi eurókamat emelés is az erősebb országok érdeke volt, rontotta a gyengébbek exportképességét. Az euróövezetet szétfeszítő erők tehát már kezdetektől lappangtak a közös játékszabályok előnyeinek egyenlőtlen elosztása folytán. A jelenlegi válság során szükségszerűen felszínre kerültek ezek a problémák. Nem véletlen, hogy még az éltanuló Írország is ilyen helyzetbe került, nem csupán a bankjaik felelőtlen hitelezése miatt. Csak az eurózóna működési módjának radikális reformjával lennének szelídíthetők a beépített feszítő erők. Talán az euró megmentését jelenthetné, ha radikális döntés születne a közös költségvetési politikáról, továbbá számot vetve az egyenlőtlen fejlődéssel és az egyoldalú hasznokkal, valamiféle kompenzációs rendszer is belépne. Talán ilyen elgondolásból született a „Marshall segély Görögországnak” ötlete, amit a napokban röppentettek fel.

Talán érdemes lenne beszélni a tőkepiacok felügyeletéről, illetve a származtatott termékek kereskedelméről. Milyen irányba halad ez a legutóbbi válság kitörése óta, mennyire zavarhat ez is be a jelenlegi történésekbe?

A válság mélypontján óriási elánnal folytak a tárgyalások a globális pénzügyi rendszer reformjáról a G8-G20 tárgyalások keretében, még határidőket is szabtak. Szó esett a túlhízlalt pénzügyi szféra egyfajta szervezett leépítéséről, például a nemzetközi spekulációs tőkeáramlások korlátozása vagy adóztatása útján, az egyes pénznemek elleni szervezett támadás lehetőségének korlátozásáról, a pénzügyi monitoring rendszer erősítéséről, globális pénzügyi hatóság létrehozásáról, illetve az IMF szerepének megerősítéséről, új tartalékvaluta rendszerről, stb. Abban a pillanatban, amikor az állami mentőcsomagok nyomán a helyzet konszolidálni kezdett, a magukhoz tért pénzügyi befektető- és banki társaságok ellenállásba mentek át. Nekik létérdekük volt a korábbi helyzet fenntartása. Már nem lehetett hallani határidőkről, egyre kevesebb szó esett a nemzetközi gazdasági tárgyalásokon a teljes pénzügyi rendszer reformjáról. Kisebb kiigazítások azonban történtek. A már eddig is jobban regulált bankok tőkemegfelelési mutatóit szigorították. Az USA-ban és az EU-ban is részlegesen átalakították a felügyeleti rendszert és a tengerentúlon némileg javították a befektetői társaságok tevékenységének átláthatóságát. A kezdeti tervekből azonban kevés valósult meg. Ebből következik, hogy továbbra is tág tere van a pénzügyi rendszer világgazdaságra veszélyes öntörvényű mozgásának, az országok, valuták elleni támadásoknak. Ez életveszélyesnek bizonyulhat egy nehéz világgazdasági helyzetben, mert hozzájárulhat a válságfolyamatok elmélyítéséhez és rendkívül gyors világméretű elterjedéséhez.