A kötött árfolyamrendszerek csak ideig-óráig működhetnek

Görögország csődközeli helyzetére Európa a csütörtöki válságtalálkozótól várja a megoldást, emellett azonban Olaszország, Spanyolország, Portugália és Írország is folyamatos finanszírozási gondokkal fog küszködni az elkövetkező években. Kérdés, meddig tartható fenn ez a szükségállapot? Artner Annamáriát, a Magyar Tudományos Akadémia Világgazdasági Kutatóintézetének tudományos főmunkatársát, a budapesti Zsigmond Király Főiskola tanárát kérdeztük.

Minek köszönhető a Moody's leminősítése, Ön szerint megalapozott volt a döntésük?

A Moody’s egy fokozattal sorolta lennebb Írországot a középső, befektetésre nem ajánlott csoportba, Görögország már a létező legalacsonyabb minősítésen áll. A hitelminősítők maguk is hozzájárulnak az adósságban vergődő országok helyzetének súlyosbításához „önbeteljesítő jóslataikkal”. Amikor egy országról rossz képet festenek, a piacok bizalma tovább csökken, s így az adós kormányok által kibocsátott kötvényeket nem, illetve csak nagyon magas feláron veszik meg. A Moody’s szerint nőtt annak lehetősége, hogy 2013 végén, amikor az EU/IMF-csomag lejár, Írország még mindig nem lesz képes a piacokról finanszírozni költségvetési hiányát, tehát újabb mentőcsomagra szorul majd. A piacok nem nézik jó szemmel azt sem, hogy az euró válságmenedzselése kapcsán az Unió kormányai a magánhitelezők nagyobb felelősségvállalását sürgetik. Arról beszélnek, hogy a magántőkének is viselnie kell a válságba jutott országok terheinek egy részét, vagyis veszteségeket kell elkönyvelniük, például úgy, hogy nem kapják vissza befektetéseik teljes értékét. Világos, hogy ilyen kilátások mellett a pénztulajdonosok nem kívánnak majd ír (vagy görög) állampapírokat vásárolni.

Annak ellenére, hogy Írország kormánya pontról pontra teljesíti a mentőcsomag előírásai szerinti költségvetési megszorításokat, egyelőre nem látszanak az erőteljes gazdasági növekedés jelei, ezért kétséges, hogy a súlyos megszorítások meghozzák-e a költségvetés várt javulását. Ugyanis ahhoz, hogy a helyzet fenntarthatóvá, az adósság csökkenthetővé váljon, legalább 4%-os növekedésre van szükség, amelyre azonban 2015-ig nincs kilátás. Az államcsőd elhárítása tehát még az elképzelhető legkedvezőbb esetben is 7 év folyamatos megszorítást követel. Írország gazdasága jelentős mértékben függ az amerikai vállalatok tevékenységétől, és amíg az USA-ban a fellendülés várat magára, az ír gazdaság is mozdony nélkül maradhat.

Mennyi esélye van Írországnak arra, hogy újabb mentőcsomag nélkül megőrizze fizetőképességét?

Véleményem szerint nem sok, mindaddig, amíg az amerikai gazdaság be nem indul. Az ír gazdaság önerejéből sosem volt képes felzárkózásra. A 90-es évek „Kelta Tigrisét” a betelepülő, leginkább amerikai multik hozták létre, amelyek az információtechnológiai fellendülésből profitáltak. Ekkor váltak az írek Európa legnagyobb szoftver-beszállítójává. Ennek a technológiai fellendülésnek a kifulladásával jött a pénzügyi lufi, a nyakló nélküli hitelezés, és származtatott értékpapírok, amin a gazdaság tovább tudott gördülni. Előrehozott, tehát termeléssel alá nem támasztott vásárlások történtek, amelyeket az innovatív, fedezet nélküli értékpapírok forgalmának felfutása segített. Ez a „pilótajáték” lényegében minden országban lejátszódott, még ha a mértékek különböztek is.Az ír export mutat ugyan életjelet, de ez nem elég: 2010-ben a kivitel 6%-kal nőtt, de ezzel még mindig nem érte el a 2001-2002-es szintet. Ráadásul a kivitel a gyógyszeriparra épül, aminek kilátásait az európai országok költségvetési megszorító politikái és a „jóléti” rendszerek leépítése erőteljesen megkérdőjelezi. Mindezek miatt nagyon is elképzelhető, hogy Görögországhoz hasonlóan Írország is újabb mentőcsomagra fog szorulni.

Esetleg mennyire tartja elképzelhetőnek, hogy összedobjanak az ország számára még egy mentőcsomagot? Lenne erre forrás, illetve politikai akarat?

Írország kicsi és a globális tőkerendszerbe ágyazott ország, amely mindig is jó együttműködő partner volt az EU-ban. Így lehet, és érdemes összedobni számára újabb mentőcsomagot. Csakhogy nem Írországgal van baj. Még csak nem is Görögországgal, Portugáliával és Spanyolországgal. Ott van Olaszország, amelynek kisegítése körülbelül 500 milliárd eurót igényelne, ami több mint kétszer annyi, mint amennyit eddig az euró tagországai mentőcsomagokra költöttek, és Franciaország és Németország együttes GDP-jének több mint 10%-ával egyenlő. Ennyi pénzt már nem lehet előteremteni. Az euró és az IMF gazdagabb országainak is véges az erejük. A mentőcsomagoknak tehát előbb-utóbb vége szakad. A magánszféra pedig, érthető módon, nem akarja kivenni részét az államadósságok finanszírozásából, még akkor sem, ha az államcsőddel a magánszféra is rosszul jár. A rossz hír tehát az, hogy végső soron még csak nem is Olaszország a kulcs: a rendszer maga szüli önpusztító mechanizmusait. A romhalmaz közepén mindenki a pénzt igyekszik menteni, ami – ugye – nem ehető...

Hogyan látja Ön most az eurózóna jövőjét? Mennyire elképzelhető, hogy mondjuk egy országot – Görögországot – hagyunk csődbe jutni, így pedig megmenekül a többi?

Most mindenki abban reménykedik, hogy Görögország leválasztásával a probléma megoldható. Még Soros György is azt nyilatkozta, hogy meg kell szabadulni Görögországtól. Csakhogy ott van még Olaszország, amely „beelőzte” a korábban negyedik megmentendő ország helyére valószínűsített Spanyolországot. És ki garantálja, hogy a sor itt véget ér? Mi lesz, ha mondjuk megszabadulnak Görögországtól és újabb, ismétlődő mentőcsomagra szorulnak más országok? Megszabadulnak majd Portugáliától, Írországtól, Olaszországtól, Spanyolországtól is? És a bennmaradók között soha nem lesz már semmi probléma? Ha történelmileg és logikailag nézem, csak arra a következtetésre jutok, hogy az eurózóna nem tartható fent. Nem egyszerűen a válság miatt, hanem azért, mert az euró történelmi elődei sem maradtak fent: sem az anyastandard, sem Bretton Woods, sem pedig az éppen Bretton Woods összeomlása idején létrehozott, majd hamarosan kimúlt európai „valutakígyó”. Ez lett volna a már 1969-ben felvázolt európai monetáris együttműködés elődje, amelynek a végén létrejön a közös valuta. Akkoriban a valuták a dollárhoz képest +/-4,5%-kal térhettek el, ellenkező esetben az államoknak be kellett avatkozniuk. Az európai monetáris unió létrehozására vonatkozó Werner terv szerint az európai valutákat egy olyan „kígyóba” szorították, amely a résztvevő valuták egymáshoz viszonyított árfolyamának ingadozásait ennél szűkebb (+/- 2,25%-os) sávban tartotta, és a megengedettnél nagyobb kilengések veszélye esetén mindkét érintett valuta országát beavatkozásra kötelezte.Már akkor éles viták folytak arról, hogy a gazdaságpolitikák koordinálása előtt megvalósítható-e a monetáris unió. A franciák és belgák például a valutaunió elsődlegessége mellett érveltek. 1972 márciusában létre is jött a valutakígyó az akkoriban éppen 9 tagúvá váló EGK valamint svéd és norvég valuta bevonásával. De mit történt? Alig 3 hónap múlva az angol font már ki is vált, majd némi csiki-csuki után 1977 augusztusára mindössze 6 valuta maradt bent: a német márka, a holland gulden, a belga és luxemburgi frank, a dán és a norvég korona, Norvégia azonban az euróövezetbe már be sem lépett. Pedig ekkor is volt a tagországok rövidlejáratú fizetési problémáinak finanszírozására közös pénzalap (Európai Monetáris Kooperációs Alap). E kudarc ellenére, továbbra sem adva fel a közös valuta álmát, 1979-ben létrehozták az Európai Monetáris Rendszert (EMS), középpontjában az ECU nevű kosárvalutával. Ehhez Görögország nem csatlakozott, Olaszország csak jóval szélesebb (6 %-os) ingadozási sávval, Spanyolország és Portugália ezután, szintén 6%-os sávval. Ám mire a tagok száma felszaporodott, az 1992-es pénzügyi válság az EMS-t is szétvette: Nagy-Britannia, Írország elhagyta az övezetet, a spanyol és portugál valutát leértékelték, végül 1993 januárjában az ingadozási sávot egységesen 15%-ra növelték. Néhány év után tehát kudarcba fulladt ez a próbálkozás is. Ezután az információs technológiákra épülő, majd a 2000-es években a hitelpiaccal fűtött fellendülés következett, s így az 1996-tól ismét 2,25 %-ra szűkített ingadozási sáv immár az osztrák és finn, és a visszatérő olasz valutával jól látszott működni. Az ECU-t pedig 1999-től felváltotta az euró. 2008 óta viszont ismét azok az erők nyertek teret, amelyek szétvetik a rendszert. Az egységes, rögzített árfolyamrendszerű európai monetáris rendszer mintegy négy évtizedének történetéből talán másfél évtized telt látszólag problémamentesen. Azért csak látszólag, mert az alapellentmondások akkor is ott húzódtak, arra várva, hogy a világgazdaság szükségszerű változásai mikor dobják őket a felszínre.

Ezek szerint csak idő kérdése a valutaunió felbomlása?

A kötött árfolyamrendszerek ideig-óráig működhetnek, de a kapitalista verseny differenciáló hatása előbb-utóbb szétfeszíti őket. A változó világpiaci viszonyok folyamatosan le- és felértékelik az egyes országok munkáját, így a valutáját is, nincs tehát mód a valuták árfolyamának tartós stabilizálására. Ha az aktuálisan gyengébb gazdaságok kilépnének az euróövezetből, akkor a bent maradók közti, idővel elkerülhetetlenül növekvő különbségek válnának relevánssá. A gyengék folyamatos megmentegetése pedig nem áll sem kedvében, sem módjában az erőseknek. Franciaország, a monetáris unió régi lelkes híve, gondolkodás nélkül és azonnal kilépett a valutakígyóból, amikor 1976 márciusában valutája jelentősen meggyengült, pedig versenyképesség-növelő eszközökkel (ár- és bércsökkentéssel) is elérhette volna valutája erősödését – ahogy azt most Írországon, Görögországon vagy Portugálián számon kéri.Az euró talán azért fogja magát makacsabban tartani, mert az övezet meginduló eróziója az európai integráció jövőjét kérdőjelezi meg, ami pedig nemcsak, hogy az európai politikai elit sok évtizedes álma, de az európai béke záloga. Ezek azonban nem elég erősek ahhoz, hogy a piaci folyamatok törvényszerűségeit semlegesítsék, különösen, hogy ez a semlegesítés nagyon sok pénzbe kerül.

Mennyi pénzébe kerülne a magánszektornak a problémák elsimítása?

A Nemzetközi Fizetések Bankja (BIS) szerint az európai bankoknak kb 1500 milliárd euró kintlevőségük van az 5 problémás euró-tagországban. Görögország a legkevésbé érdekes, rá ennek az összegnek kevesebb, mint 6%-a jut, Írországra viszont 21%, Olaszországra pedig 35,4%. A német és francia bankok együtt 838 milliárd euróval érdekeltek az 5 országban (összes kintlevőségeik 19,2%-a), ennek 7,4%-a jut Görögországra, viszont 13,1%-a Írországra és 46,7%-a Olaszországra. Ezek a kintlevőségek hónapról hónapra csökkennek, a bankok vonják ki eszközeiket a fenyegetett piacokról. Ha csak a bankszférát nézzük, meghatározható az az összeg, amely még „megéri”, hogy a német és a francia állam megfinanszírozza a bajba jutottak csődjének elkerülését. És persze ott vannak még a termelési kapcsolatok is. De egyszer minden pénz elfogy, és a német és francia adósságállomány már most nagy, meghaladja GDP-jük 80%-át. Mindezek alapján nem látom azt az erőt, amely képes lenne összetartani az eurózónát. Az időt még lehet húzni, de ezzel csak elodázzák és megdrágítják az elkerülhetetlent. Ha pedig egy ország kilép, az eróziós folyamat felgyorsulhat. Mindezt csak a világgazdaság fellendülése akadályozhatná meg, az azonban várat magára, sőt, ha az USA gazdaságát nézzük, inkább egy újabb hullámvölgy látszik valószínűnek. Az azonosan fejlett gazdaságok (mint például a német, osztrák, francia, holland, belga, luxemburgi, finn) persze hosszabb ideig lehetnek egy valutaunióban, de – mint a „valutakígyó” esete is mutatja – ezek erőviszonyait is felboríthatják a világgazdasági, vagy akár nemzetgazdasági változások, s akkor a probléma újra előáll. Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy a nemzetgazdaságok integrálódása nélkül közös pénz nem működhet, ezek békés integrálódása azonban az általános verseny körülményei között nem lehetséges.

Mi lehet a következő lépés a válság után?

A válságból, amely még most sem ért véget, csak egy újabb technológiai paradigmára épülő termelési ciklus húzhatja ki a kapitalista gazdaságot. Ez legvalószínűbben a nano-, bio és zöld technológiák köré szerveződik majd. Ám ennek jelei még nem látszanak sem az USA-ban, sem Európában. A másik lehetőség – ahogy az első világgazdasági válság után is – a háború. Ennek jelei sem látszanak. Egy további lehetőség Kína, amely azonban most éppen saját belső gondjaival van elfoglalva, a belső kereslet élénkítésében érdekelt, világgazdasági szereplését ennek rendeli alá.