Amerikában sok a munkanélküli, de kevés a politikai hatásuk

Hivatalosan 14 millió az munkanélkülit tartanak nyilván az Egyesült Államokban: a gazdasági helyzet javulásáról szóló derülátó vélekedések ellenére táboruk júniusban sem fogyott, hanem 0,1 százalékkal nőtt, és a július 8-án 9,2 százalékos munkanélküliségi rátát jelentett az illetékes hivatal.
Az Egyesült Államokban Franklin. D. Roosevelt elnöksége óta a jelenlegi a legsúlyosabb foglalkoztatottsági válság: ha valaki elveszti az állását, nagyjából kilenc hónapig tart, amíg újat talál. Sok amerikai egyszerűen feladta. Mégis, ha valaki történetesen nem tartozik a 14 millió balszerencsés közé, talán észre sem veszi a problémát. Washingtonban a költségvetési hiány a téma, nem a munkanélküliség. A görög vagy a spanyol megszorultaktól eltérően az állást keresők az Egyesült Államokban vert seregnek tűnnek. Kialudt a régi harcos láng – írta minap a The New York Times.
Ha igaz is, hogy az amerikai munkaerő 9,2 százaléka állástalan, 90,8 százaléka viszont dolgozik. A választott tisztségviselők szempontjából a munkanélküliek viszonylag kis szavazótábort képviselnek. Bocsásson meg Karl Marx, de a világ proletárjai, s főleg a munkanélküliek, ma már nem egyesülnek – fogalmazott a lap.
Még csak nem is szavaznak – legalábbis nem voksolnak olyan arányban, mint állásban lévő társaik. 2010-ben a szavazójogosult dolgozó amerikaiak 46 százaléka élt a jogával, a munkanélkülieknek csak 35 százaléka – mutatta ki Michael McDonald , a George Mason egyetem politológusa. A 2008-as választásokon hasonló volt a helyzet. Így nem csoda, hogy a politikusok kevéssé tartanak az amerikai munkanélküliektől, hiszen azok politikai értelemben többé-kevésbé láthatatlanná váltak.
Nem mindig volt így. A múlt század harmincas éveinek nagy gazdasági válságakor a kenyérért sorban állók között zavargások törtek ki. Még az 1980-as és 1990-es években is esetenként számtalan busszal érkeztek Washingtonba, a fővárosba a feldühödött munkások. „Régen általános volt a vélemény, hogy a munkanélküliség a radikalizálódás és a lázadás táptalaja” – mondta a NYT-nak Nelson Lichtenstein , a kaliforniai egyetem történész professzora. „Ez hosszú időn át érvényes volt, de mára szinte semmi nyoma nem maradt”. Ennek részben az az oka, hogy a munkanélküliek jobban szétszóródnak, részben pedig azoknak az intézményeknek a gyengülése, amelyek korábban mozgósítani tudták őket.
A munkanélküliség nem vezet szükségszerűen apátiához, viszont a népességnek ama csoportjai, amelyek nagyobb valószínűséggel válnak munkanélkülivé, sokszor egybe esnek azokkal, amelyeknél kisebb az esély arra, hogy voksoljanak – ilyenek lehetnek például a szegények vagy a kevésbé képzettek. Számos tanulmány kimutatta, hogy a munkanélküliség szégyenérzetet válthat ki és az önbizalom elvesztésére vezethet, ami viszont nem nagyon kedvez a politikai szerveződésnek. Heather Boushey , a Center for American Progress nevű liberális központ közgazdásza meglehetősen sarkítottan fogalmaz: „Senki sem szeretne belépni a Bénák Klubjába”.
Ez nem jelenti, hogy a gazdaság állapotával kapcsolatos elégedetlenség csak úgy eltűnik. De ha semmi sem változik, nem nagyon lehet arra számítani, hogy a munkanélküliek igazi politikai súlyra tehetnek szert a közeli jövőben.
A dolgozók megszervezésében valamikor nagy szerepet játszottak az értelmiségiek. Az 1930-as években a kommunisták és a szocialisták komoly erőt képviseltek. Később megerősödtek a szakszervezetek. Manapság azonban a szakszervezetek szemében nem a munkanélküliek segítése a prioritás, hanem az állásban lévők érdekeinek védelme. Sok szakszervezet saját túléléséért küzd, nem nyújt támogatást olyanoknak, akik nem szakszervezeti tagok, mert ma már nincs ehhez elegendő apparátusa és anyagi eszköze – fejtette ki Rick M. Hugh , egy volt szakszervezeti aktivista, aki most egy állami foglalkoztatási intézmény ügyvédje.
A munkanélküliek az 1960-as, de még az 1980-as években is az ügyeiket intéző és a társadalombiztosítási intézmények körül gyűltek össze, hosszú soraik jó lehetőséget kínáltak az agitátorok számára a gyűlések meghirdetéséhez: az emberek örültek, hogy összefoghatnak. Mára sok munkaközvetítő irodát bezártak, a segélyeket gyakran inkább telefonon vagy online intézik, mint személyesen.
Más országokban a munkanélküliek online szerveződnek. Egyes szakszervezeti szövetségek az Egyesült Államokban is aktívak a hálón. Ám a munkanélküliekre specializálódott amerikai portálok nem a mozgósításra szolgálnak, hanem például internetes álláskeresésre vagy egyszerűen online közösségek létrehozására.
Az Egyesült Államokban az elégedetlenség szervezésének egyedüli sikeres példája a Tea Party mozgalom – ám ez a szerveződés éppenséggel ellenzi azt, hogy a kormány támogassa a munkanélkülieket. A mozgalom aktivistái másoknál inkább hajlanak arra a véleményre, hogy a szegényeknek szóló juttatások csak arra vezetnek, hogy ezek az emberek szegények is maradnak. Szerintük a gazdaság fellendítésére szánt összegek csak rontottak a gazdaság helyzetén.
Nehéz megmagyarázni, hogy a gazdaság bajaival kapcsolatos populista elégedetlenség miért inkább a jobboldalt erősíti, bár közrejátszhat ebben az, hogy ma a hagyományosan a munkásság barátjának tekintett demokratáké a Fehér Ház és a szenátusi többség – véli a NYT. Egyes történészek szerint az 1930-as évek válságában a szegények először szövetségesnek tekintették Roosevelt elnököt, később azonban csalódtak benne – a pillanatnyi csend ellenére ezúttal is bekövetkezhet valami hasonló. Ha a munkanélküliség olyan magas szinten marad, mint azt sokan valószínűnek tartják, és ha milliók vesztik el jogosultságukat a támogatásra, a 2012-es elnökválasztásig még sokan kiábrándulhatnak Obama elnökből – érzékeltette az amerikai liberális lap.