Pénzügyi szakival néztük meg a Tőzsdecápákat

A Tőzsdecápák (Wall Street) 1987-ben készült első része valóban formabontónak számíthatott: bemutatta a befektetők és brókerek izgalmas világát, tematizálta a meggazdagodások mögött rejlő érdekeket és a csalás módszertanát. A nagyközönség számára akkoriban még ismeretlen tevékenység ábrázolása nagyot dobbantott a köztudatban, mintha felfedett volna egy titkos maffiahálót. Történt mindez akkor, amikor Romániában nemhogy a tőzsdéről, de még a kapitalizmusról is vajmi keveset tudtak az emberek. A második rész már nem keltett ekkora visszhangot, az utóbbi évek garázdaságain megedződött közönségnek nem mondott sok újat a történet. Valószínűleg ezért kellett kicsit tompítani egy hollywoodi könnycsorgató befejezéssel, mondván: mégsem annyira gonoszak ezek a spekulánsok. És persze ez adott egy csipetnyi nézettségnövelő szenzációelemet is a filmhez, már annak, aki érzékeny még az ilyesmire. A két film által bemutatott világról, a szimbólumokról és a valósághűségről Nagy Bálint Zsoltot , a BBTE pénzügyi tanszékének adjunktusát kérdeztük.

A két filmből kiindulva, hogyan változott a ’80-as évek óta a tőzsdei befektetők magatartása, mi jellemezte akkor őket és mi most, mit mutat be a két film?

– Túlmenve a filmművészeti elemeken, érdekes őket megnézni gazdasági és pénzügyi szempontból is. Először is tudni kell, hogy a rendezőnek, Oliver Stone -nak az édesapja gyakorló bróker volt a Wall Streeten, tehát családi berkekből is ismeri ezt a világot. Emellett nagyon sok mai befektetővel és gyakorló szakemberrel készítettek háttérinterjúkat, a filmek dokumentálása tehát nem rossz.Tipikusan nem a kisbefektetők játszmáit mutatják be, hanem a nagybefektetők, különösen a kockázati tőkések, az úgynevezett venture capitalist ok világát ábrázolják. Ezen belül komoly hangsúlyt fektetnek a brókerekre és a traderekre, akik a parketten kereskednek. Ez sok szempontból nem változott 20 év alatt, az alapmotivációk, amelyek akkor jellemezték a brókereket illetve a befektetőket, továbbra is megmaradtak. Röviden lehetne összegezni: a mohóság és a félelem, greed and fear. Gyakran erre a két pszichológiai tényezőre vezetik vissza a tőzsdék körül tevékenykedő emberek világát.

A ’80-as években egy különösen erős felvásárlási hullám jellemezte a nyugati világot, különösen az angolszász területet, tehát az Egyesült Államokat és Londont. ’82-től egészen ’89-ig a fúzióknak és felvásárlásoknak az elsődleges célja nem stratégiai vonzatú volt, tehát nem az volt a céljuk, hogy egy már létező piacot tovább bővítsenek, hanem csak az, hogy ezek a kockázati tőkések valamilyen profitot préseljenek ki az ügyletekből. Ennek sokféle módja volt.

Megvásárolhattak olcsón egy alulértékelt társaságot, majd eladták drágábban, miután mondjuk kicserélték a menedzsmentjét. Egy másik tipikus helyzet, amit az első részben is láttunk, az úgynevezett asset stripping (vagyon szétbontás), amikor csak azért vásárolunk fel egy vállalatot vagy egy holdingot, hogy darabjaira bontsuk, és darabonként értékesítsük. Ennek a hátránya, hogy közben sok ember az utcára kerül. Ez a módszer már odáig fejlődött, hogy már akkor is beindultak ezek a fúziós folyamatok, vagy a társaság elkezdett védekezni egy esetleges felvásárlás ellen, ha csak egy hír is felröppent arról, hogy egy úgynevezett vállalati hiéna meg akar vásárolni egy céget.

Sokan emlékeznek a Dallas című sorozatra. Az is például tele volt olyan részekkel, hogy JR fokozatosan felvásárolja bizonyos társaságok meghatározó részvénypakettjeit, vagy éppen csak azzal fenyegetőzik, hogy ezt megteszi, és máris mindenki hanyatt-homlok menekült előle.

Hogyan történtek konkrétan ezek a vállalati feldarabolások?

Gyakorlatilag felvásárolnak egy vállalatot, és megnézik a különböző részlegeit, hogy melyek profitábilisak, és melyek nem. És akkor jönnek rá, hogy a részlegek összege értékesebb, mint maga az egész, mert mondjuk a topmenedzsment nagyon nem hatékony. Ez a munkavállalók szempontjából egy pozitív szcenárió, mert ilyenkor a topmenedzsmentet távolítják el, feldarabolják az egészet, és megmaradnak a piacok, az ügyfelek és az alkalmazottak nagy része is. Viszont van a másik eset, amikor elkezdik az illető cég eszközeit felszámolni, pénzzé tenni: a raktárokat, a repülőgépek hangárjait, termelőeszközöket stb.

Mi az, amit eltorzítanak, nem ábrázolnak hűen ezek a filmek?

Nem gondolom, hogy pénzügyi-gazdasági szempontból nagy helytelenségek lennének a filmekben, inkább egy részrehajlóság érződik bennük. Látni kell, hogy sok esetben a felvásárlásoknak van egy gazdaságélénkítő komponense is, amit Gordon Gekko az első részben meg is fogalmaz: tulajdonképpen itt az a cél, hogy a hatékonytalan vállalatvezetést, amelyik gyakran önelégült és „ül a halom pénzen”, eltávolítjuk, és ennek nyomán a vállalat versenyképesebb lesz, a piaci pozíciója erősödik, a részvényesi értéke nő, és implicit módon a munkavállalók helyzete is javul.

Ha tetszik, ha nem, a piacgazdaságban a felvásárlások és a cégek megszűnése, majd újak megjelenése természetes része a játéknak. Másrészt ezek a felvásárlások gyakran azzal járnak, hogy befolyásos befektetők jelentős tőkével látnak el olyan induló vállalatokat, amelyekben nagy az innovációs képesség, csak nincs meg hozzá a tőke. Így indult el nagyon sok csúcstechnológiai vállalat a ‘90-es években az internet területén. Aztán más kérdés, hogy ebből is egy elég egészségtelen befektetési buborék alakult ki, de attól még a kockázati tőkének a szerepe az indulásnál nagyon hatékony és előremozdító is lehet. Ez az oldal egyáltalán nincs kibontva a filmekben, hanem csak ezt a leegyszerűsített, „Dallas-os” vállalati hiénák világát mutatja be.

A második részben nagyon tetszett, hogy sokszor megjelenik a morális kockázat fogalma. Az első részben ez egyáltalán nem szerepel. Részben lehet, hogy azért, mert a szakirodalom behatóbban csak az elmúlt 20 évben kezdett foglalkozni ezzel a kérdéssel. Van ugye az a jelenet, amikor Gekko egy néninek elmagyarázza, hogy mit jelent a morális kockázat: rábízzuk a pénzünket valaki másra, aki több információval rendelkezik, mint mi, elvárjuk, hogy felelősen a mi érdekeinket kövesse, és közben pedig nem ez történik.

Hasonlóan jól ki van bontva a túl nagyok vagyunk, hogy elbukjunk (too big to fail) koncepció. A mostani válság alatt is bizonyos biztosítótársaságok és bankok meggyőzték az amerikai kongresszust és más befolyásos intézményeket, hogy őket muszáj megmenteni, mert a lakosság és az egész reálgazdaság függ tőlük. Továbbá a második részben a legtöbb filmezési helyszín a New York-i Fed székháza: ez tényleg így volt, nagyon sok tárgyalásnak adott otthont 2008-ban, a válság elején. A Lehman Brothers esetén is ott döntötték el, hogy nem fogják megmenteni, ugyancsak ott döntötték el viszont azt, hogy az AIG -t meg fogják menteni, stb.

A nagy különbség a ‘80-as évekkel szemben, hogy akkor még nem merült fel a too big to fail problémája. Senki, de még a rendező sem tudta volna akkor elképzelni, hogy az adófizetők pénzén kimentsenek bizonyos bankokat. Egyszerűen nem voltak ilyen esetek. Amikor a legnagyobb befektetési bank, amelyik szinte az összes ilyen úgynevezett tőkeáttételes kivásárlást finanszírozta a ‘80-as években , 1990-ben összedőlt, senki sem sietett a megmentésére, nyugodtan hagyták csődbe menni. Sőt, a vezetője, Michael Milken két év börtönbüntetést is kapott. Ő egyébként az egyik főinspiráció a 87-es filmhez.

Ki inspirálta még Gordon Gekko alakját?

Gordon Gekko alakját három fő vállalati hiénából (corporate raider) és nagybefektetőből állították össze még a 80-as években. Nagyrészük még életben van, noha már idősebbek.Elsősorban Michael Milken: ő állt a legnagyobb felvásárlásokat finanszírozó bank, a Drexel Burnham mögött. Ez a következő folyamat kivitelezésére specializálódott: azonosítottak olyan felvásárlási célpontokat, amelyeknél gyenge a menedzsment, vagy úgy gondolták, hogy több pénzt lehetne kiszedni belőlük, hogy ha feldarabolnák. A felvásárláshoz rengeteg pénzre volt szükség, honnan szerezzék meg ezt a pénzt? A választ a kötvénykibocsátás jelentette. Mivel ezek a felvásárlási ügyletek nagyon kockázatosak, a kötvényeket nem tudták nagyon magas árfolyamon értékesíteni, a befektetők csak kevés pénzt voltak hajlandóak adni értük, ami azt jelenti, hogy nagy lett a hozamuk. Ezeket bóvli kötvényeknek, junk bond-nak nevezték. Úgy is emlegetik ezeket a ’80-as éveket, hogy a bóvli kötvények időszaka.

A másik inspirációt Carl Icahn jelentette Gekko alakjához. Ő végzett pont egy repülőgéptársaságnál asset strippinget: felvásárolta, feldarabolta és darabonként értékesítette az aktívákat. Az első részben lévő eset a Bluestar Airline -nal szinte egy az egyben Carl Icahn esete volt. A harmadik figura Ivan Boesky , ő is egy arbitrázsőr és kötvénykereskedő. Boesky egy konferencián beszélt a mohóság pozitív következményeiről. Ebből született meg az azóta ikonikussá vált beszéd, amikor a részvényesek közgyűlésén feláll Gordon Gekko, és meggyőzi még a kis részvényeseket is, hogy át kell venni ezt a társaságot, és hogy a mohóság valóban jó, mert előreviszi a gazdaságot. Tehát nagyon is reális szereplőkből építkezik Gordon Gekko alakja már az első részben is.

Találunk még emellett más szimbólumokat is. Amikor a második részben a nagy befektetési bankot felvásárolja egy másik vállalat, és egy drámai pillanatban a befektető nagyon keveset ajánl a Keller Zabel részvényeiért, egy reális helyzeten alapul. Az első igazi nagy összeomlás a jelenlegi válság keretében a Bear Stearns -é volt 2008 elején, ez nem volt épp olyan nagy, mint a Lehman Brothers, de azért éppen elég nagy volt, több mint 10 ezer alkalmazottja volt világszinten. Felvásárláskor a részvényárfolyam referenciapontjaként tipikusan az azt megelőző 52 napos mozgóátlagot veszik figyelembe. Ez abban az időben 100 dollár felett volt, a JP Morgan befektetési bank végül pedig valami 11-12 dollárért vette meg a részvényeket. Ez arányaiban tekintve körülbelül akkora különbség, mint amikor a 60-as részvényárért végül 3-at fizetnek a filmben.

Emellett vannak még egészen reális utalások, például a holland tulipánhagyma-buborékra, amelyik már közgazdasági tankönyvanyag. Szakemberek számára már szinte közhelyes, de a közemberek számára nagyon is tanulságos, és érdemes elmondani, hogy sajnos buborékok mindig is voltak, vannak és talán mindig is lesznek. Egyre többen mondják azt, hogy a következő buborék a nyersanyagok vagy nemesfémek, vagy az aranybefektetések terén lesz.

A laikus szemével szinte félelmetes egy-egy ember kezében összpontosuló hatalom. Így van ez a valóságban is?

Szerintem ez nincs eltúlozva a filmben. Egy-egy befektetési bankon belül a döntéshozónak óriási befolyása van. Michael Milkennek például elég volt egy szava, hogy egy üzlet megkötődjön. Ez kicsit olyan, mint a divatdiktátorok világa: amikor kialakul egy-egy spekulatív buborék, az élükön áll néhány személy, akik ezeket hajtják, és jelzést mutatnak az egész befektetői ágazatnak. Másik ominózus példa Soros György esete ’92-ben, aki letörte az angol font árfolyamát. Vannak ilyen esetek, viszont ebből nem következik, hogy az egész válság egy nagy konspirációelméletnek az eredménye lenne, amit mondjuk Soros és még néhányan irányítanak. A globális piac azért nagyságrendekkel nagyobb és komplexebb, hogy egy ilyen összeesküvéssel az egészet meg lehessen határozni. De a piac egy-egy szeletét, a buborék némely fázisát meg tudják határozni.

Többször is bemutatásra kerül egy mesterséges árfelhajtás/áresés elindításának és kontrollálásának folyamata. Ez mennyire bevett módszer a gyakorlatban?

Ez egy kicsit el volt túlozva a filmben, főleg az első részben. Van egy ősi kifejezés, amit a brókerek használnak, buy on the rumour, sell on the news , tehát vásárolj, amikor még nincs hivatalos hír, csak pletyka, aztán add el, amikor az már hivatalos információ. Ez arra az esetre érvényes, amikor a részvényár emelkedésére játszik valaki, de fordított esetben is elképzelhető. Mindenki arra törekszik, hogy nagyon kezdeti forrásban kapja el az információt, mert onnantól kezdve, amikor egy hír nyilvánossá válik, a hatékony piacok szerint beépül az árfolyamba, és már nem lehet nyerészkedni rajta. Ezeknek a híreknek csak egy nagyon kicsi részét képezik az ilyen elindított pletykák, amit a filmben láttunk. Ennyi azért nem elég ahhoz, hogy egy részvény árfolyama összeomoljon. Kisebb mozgásokat el lehet indítani, nagyobbakhoz azért már kellenek pénzügyi jelentések, mutatók.

Mi az a bennfentes kereskedelem, miért illegális? Miért nem lehet szabadon felhasználni a birtokunkba jutott információt?

Vannak olyan elméletek, hogy a bennfentes kereskedelem és az ilyen jellegű információk felhasználása nem kéne illegális legyen. Mégis miért tartja a többség úgy, hogy ez törvénytelen? Van erre egy példa: tegyük fel, hogy el akarsz adni egy házat telekkel együtt, és megbízol egy geológust, hogy mérje fel a területet. Tegyük fel, hogy felfedezi, hogy a házad alatt kőolajforrás van, és azt mondja, hogy megveszi tőled ezt a házat az általad kínált áron, anélkül, hogy az altalajkincs felfedezéséről téged tájékoztatna.

Valami ilyesmiről szól ez: bárki, akire vonatkozik a bennfentes kereskedelem jogszabálya, nem teljes mértékben a saját pénzével játszik. Ő egy megbízott, és ezzel megint visszakerülünk a megbízó-ügynök problémájához és a morális kockázatéhoz.

A bennfentesek kicsodák? Vállalatvezetők, topmenedzserek, ezeknek az elsőfokú rokonsága, különböző brókerek. Ezek mind-mind megbízói szerepben vannak, a brókerek azért, mert a befektetők pénzével kereskednek, a vállalatvezetők pedig a tulajdonos érdekeit képviselik. Attól a pillanattól kezdve, hogy valaki elkezd a belső információk alapján kereskedni, tulajdonképpen elvette a vagyont a megbízójától.

Egyébként az USA törvénykezés különösen erős, semmi irreális nincs abban, hogy bemennek és letartóztatják Bud Fox ot, sőt még várható is a film közben ez a végkifejlet. A tőkepiaci felügyelet tényleg egy olyan szervezet Amerikában, amelyiktől annyira rettegnek, mint az adóhivataltól. Nem úgy mint Romániában, ahol sokan kinevetik őket. Nem azt jelenti, hogy nem szabad egyáltalán kereskedni, hanem bejelentési kötelezettsége van a bennfenteseknek, bizonyos időintervallumokban kereskedhetnek csak.

Lehet egyáltalán legálisan is meggazdagodni a tőzsdézésből?

Ilyen értelemben tanulságos lehet egy egészen másik újonnan megjelent film, a Social Network. Ha valaki például jó korán vásárolt Facebook részvényeket, akkor az egy nagyon jó és legális útja a meggazdagodásnak. Ha valaki például ’98-ban vett Google részvényeket, egyszerűen csak azért, mert korán felismerte, hogy az internet fele haladunk, akkor ez teljesen legális meggazdagodás.

Miért lehet veszélyes (és főleg illegális) a shortolás? Miért játszott ez közre a válság kirobbanásában?

A shortolás kicsit más történet, mint a bennfentes kereskedelem, nem csak technikailag, hanem jogilag is. Ezt egy piac működési szabályzata vagy lehetővé teszi, vagy nem, viszont ha nem teszi lehetővé, akkor nem is nagyon tudod csinálni.

A rövidre eladás tulajdonképpen azt jelenti, hogy eladsz határidőre egy olyan értékpapírt, amelyik még nincs is a birtokodban. Nyilván ez arra játszik, hogy az árfolyamok majd úgy is csökkeni fognak, és határidőkor, amikor el kell adjam ezt a részvényt, akkor majd olcsóbban tudom megvásárolni, mint az előre megállapodott eladási ár. A két ár különbözetéből származik majd a nyereségem. Ez egy nagyon régi, ősi dolog, a legtöbb tőzsdén mindig is csinálták. A franciák úgy nevezték ezeket a shortolókat, hogy a contramineur ök.

Mindig volt egy ilyen negatív megítélés, hogy a contramineurök aláássák a gazdaságot, nekik az a jó, ha az árfolyamok csökkennek, ha a gazdaság rosszul megy, hiszen ebből ők profitálnak. Nekik minden érdekük megvan arra, hogy a gazdaság, vagy az illető cég egyre rosszabbul menjen. Ebben még nincs semmi rossz, nyilván ha valaki ezek után cselekszik is azért, hogy az illető cégnek rosszul menjen, az egyértelműen egy illegális tevékenység.

Nagyon sokszor azonban pozitív és egyensúlyteremtő hatása lehet a shortolásnak azáltal, hogy nem alakul ki sok spekulatív buborék, illetve ha hamarabb kezdenének el shortolni a szereplők, rövidebb idő alatt és kevésbé agresszívan pukkanának ki ezek a lufik. Sok rövid pozíció felvételének ugyanis az az eredménye, hogy előbb-utóbb valóban elkezdenek az árak csökkenni. Az egésznek van egy egészséges egyensúlytartó szerepe, amit most láttunk a válság előtt: senki nem mert rövid pozíciókat felvenni, és ezért is futhatott fel ilyen magasra a buborék.

A második részben azért is kerül negatív megvilágításba ez a tevékenység, mert az egyik szereplő olyan papírokat shortol, amelyekről közben a többi befektetőjének azt javasolja, hogy hosszú pozíciót vegyen fel belőlük. Vagy olyan cégek részvényeinél végzi ezt, amelyeknél mondjuk tanácsadói tevékenységet is végez. Ebben a formában valóban illegális. Amikor például a saját céged részvényeire shortolsz, annak az árfolyamát már tudod úgy befolyásolni, hogy az valóban elkezdjen csökkenni.

Az összes nagy befektetési bank közül az egyetlen, amelyik kicsit hamarabb érezte, hogy jön a válság, és még időben felvette a rövid pozíciókat, az a Goldman Sachs volt, erre több utalás is történik. A válságban ugyanis a GS mindent megúszott, nagy profitokat zsebeltek be, sőt Henry Paulsen , aki sokáig a GS vezetője volt, utána még Obama pénzügyminiszterének is a tanácsadója lett. Sokan tehát azzal is gyanúsították a GS-et, hogy az amerikai kormányzat és a Fed döntéseit a GS javára fordítja.

Kezdő tőzsdecápáknak: mennyi pénzre van szükséged, hogy a romániai tőzsdén elkezdhess kereskedni?

Ahhoz, hogy tényleg legyen egy diverzifikált portfóliód, nem lehet néhány ezer lej alatt megúszni.

Mennyire jó pillanat most elkezdeni tőzsdézni?

Nagyon nagy volatilitás van a piacon, nincs semmilyen egyértelmű tendencia, se felfele, se lefele. Helyben mozognak a dolgok, de nagy kilengésekkel. Most különösen veszélyes szerintem befektetni. Voltak olyan időszakok, pl. a tavalyi év eleje, amikor a nagy zuhanások után a piac tényleg elért egy olyan mélypontot, ami után felfele mozgott. Akik akkor befektettek, kifogtak kisebb helyrebillenéseket, de azóta ismét voltak zuhanások. Ilyenkor nagyon veszélyes befektetni, csak azoknak ajánlom, akiknek erős a kockázatviselési hajlandóságuk.