Miért olyan kínos a munkásoverall?

Szilágyi Jánossal, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara oktatási igazgatójával beszélgettünk a szakképzés helyzetéről, szükségességéről és a lehetőségekről. Abból a jól ismert feltevésből indultunk ki, hogy a széles körben promovált felsőoktatás egyre kevésbé teljesíti az elvárásokat: a tömegoktatás miatt alulképzettek az egyetemet végzettek, ugyanakkor nincs aki elvégezze a termelői munkát.

Mire van igény ma a szakképzés és felnőttoktatás terén Európában?

– Vizsgáltuk, hogy európai országokkal összehasonlítva van-e eltérés a hiányszakmák területén. Arra jutottunk, hogy igazából nincs. A hiányszakmák: építőipar, gépipar, fémipar. Ezek tartoznak a keresett szakmák közé Magyarországon, Ausztriában, Németországban és feltételezhető, hogy Romániában is ezek a keresett területek.

Milyen konkrét strukturális gondokról beszélhetünk ma a szakképzés tekintetében?

– Egyrészt a szakképzési modell nem felel meg a mai kívánalmaknak. Nem vettünk át bevett gyakorlatokat olyan európai országokból, ahol ezt nagyon jól csinálják: Németország, Ausztria, Svájc, Dánia stb. Nekik sokkal jobb szakképzési rendszerük van, párhuzamosan duális – gyakorlati és elméleti – képzést nyújtva. A másik probléma a szakképzés irányítása: nem valósult meg az integrált irányítás, nagyon szétaprózott szakképzési irányítási rendszer alakult ki.

A harmadik probléma pedig a szakképzés presztízse, amely nagyon gyenge ma Magyarországon. Ezt egyébként a piac már kezdi kezelni, ugyanis azon szakmák esetében ahol hiány van már akár a diplomásoknál is magasabb fizetéseket kínálnak.

Hogy működik a rendszer azokban az országokban, ahol ezt jól csinálják?

– Három olyan elemet találtam, amelyik mindegyik sikeres szakképzési rendszerrel rendelkező országban megfogható. Az egyik, hogy idejekorán elkezdik a szakma elsajátítását: a diákok hamar téglához vagy szerszámokhoz nyúlnak: 15-16 évesen elkezdik a konkrét szakmára való tanulást, nem tolják ezt ki a 16-18. életévre. Ennek az előzménye, hogy már az általános iskolában is van egy fajta munkára való nevelés, technikai oktatás. Úgynevezett manuális kézségeket fejlesztésére, a kéz intelligenciájának a fejlesztésére nagy figyelmet fordítanak már az általános iskolában.

A második sikerkritérium, hogy a szakképzés erősen gyakorlatorientált, a munkatevékenységbe ágyazva tanulják a szakmát, learning by doing elv alapján. A harmadik pedig a jó gyakorlati oktató jelenléte. Ha ezek meglennének, jelentős mértékben előre tudnánk lépni.

Magyarországon milyen finanszírozási lehetőségei vannak a szakképzést biztosító intézményeknek?

– Létezik egy szakképzési alap, amelybe minden cég minden dolgozójának béréből másfél százalékot folyósít. Ezt a szakképzési alapot használhatják a tanulók gyakorlati képzésére vagy a dolgozók felnőttképzésére. Ezt az alapot továbbá felajánlhatják támogatásként egy szakképzést folytató iskolának vagy felsőoktatási intézménynek. A maradék pénzt befizetik egy országos alapba. A másik forrás pedig az állami fejkvóta jellegű finanszírozás, ez tanulónként 270 ezer forintot jelent egy évben.

Amennyiben nálunk nem javul a szakképzési rendszer, honnan importálhatunk a közeljövőben szakképzett munkaerőt?

– Magyarországon ugye van 3,2 millió munkaképes, de inaktív személy: rokkantnyugdíjasok, szociális ellátórendszerben vannak, vagy munkanélküliek, stb. Nincs még egy olyan európai ország, ahol az arány ilyen magas lenne. Az országnak az lenne a jó, ha őket be tudná hozni a munkaerőpiacra, ezt pedig csak úgy lehetne elérni, ha valami szakmát adunk a kezükbe. Csakhogy ennek gátja az alacsony iskolázottság.

Ha nem tudjuk bevonni az inaktívakat, akkor marad a vészforgatókönyv: ezt a munkaerőt valahonnan importálni kell. Hogy honnan lehet, az nagyon jó kérdés, korábban arról is volt szó, hogy Romániából is jöhetnek. Ez az utóbbi időben megfordult, mert sokszor azt lehet tapasztalni, hogy Magyarországról jönnek át Romániába dolgozni az emberek. Törökországból jöhetnek, esetleg még Bulgária is szóba jöhet, de ezen túl nincs ötletem.

Valahogy még sem hiszem, hogy azért importálnánk ezekből az országokból a munkaerőt, mert ők jobban képzettek, hanem inkább mert olcsóbbak.

– Olcsóbbak is, de építőipar területén ismerek olyan cégvezetőket, akik török munkásokat alkalmaznak, és azt mondják, hogy nagyon szorgalmasak és jól dolgoznak. Ők elég fölkészültséggel rendelkeznek. Magyarországon az a probléma, hogy írni-olvasni alig tudó embereket nagyon nehéz jó szakmunkásokká alakítani, mert ugye ezek kellenének ahhoz, hogy a szakmát jól el tudják sajátítani, főleg, hogy ha eközben kevés a gyakorlati képzés. Így hiába van meg a papírja: ha elmegy egy céghez dolgozni azt mondják neki, köszönjük szépen, nem kérünk ebből.

Hogyan lehet vonzóvá tenni a szakképzést a fiatalok számára? Náluk, vagy esetleg már a szülőknél kéne elkezdeni az átnevelést?

– Belgiumban például úgy működik tudatformálás, hogy a szakképzést irányító miniszter olyan szakiskolákba látogat, ahol hipermodern körülmények között tanulnak a gyerekek. Ezzel egy kedvező imidzset ad szakmai tanulásnak, megmutatja, hogy nem lepukkant, ütött-kopott iskolákban tanulnak a diákok.

Az a gond egyébként, hogy a szülők fejében is az van: diplomát szerezni mindenáron! Írni-olvasni alig tudó bekerül a felsőoktatásba, nagy nehezen megszerzi a diplomát, utána örök életére megkeseredik és deviánssá válik. Kezdik felfedezni a szülők is, hogy telítődött a diplomás piac, és hogy egy jó szakma felér egy diplomával.

A másik: a szakmunkásról az a kép alakult ki, hogy nyakig olajos és malteros. Azonban a technológia mostanában már nagyon megváltozott, például a Wienerberger gyár nem malterozza a falat, hanem ragasztózza, a munkások pedig fehér overallban dolgoznak. Ugyanígy a villanyszerelők is egyre inkább fehér overallt viselnek. Természetesen nem mindenhol vannak ilyen feltételek, de elindult egy ilyen irányú fejlődés.

A harmadik vonzó tényező a fizetés. Magyarországon egy diplomás és egy szakmunkás jövedelmi különbsége 3,5-szörös volt 20 évvel ezelőtt, most már csak körülbelül kétszeres ez a különbség. Svájcban ez a szorzó 1,2-1,4. Mi az oka ennek? Például az, hogy építőiparban a szakmunkásokat bejelentik minimálbéren, a többit pedig kézbe adják. Eközben egy diplomásnál minden jövedelmet beleszámolnak, mert ők hivatalban, intézményekben dolgoznak. A diplomások köréből kerülnek ki a topvezetők is, akiknek nagy a jövedelme. Ha ezeket a csorbító elemeket kivesszük, rájövünk, hogy tulajdonképpen nem is olyan nagy ez az olló.

Miközben minden csatornán a felsőoktatást reklámozzák, mindenki tudja, hogy telítődött a piac. Ha versenyképes oktatásról hallunk, akkor biztos egy egyetemi oktató, vagy rektor beszél. Nem keletkezik így egy ellentét a szakképzők és az egyetemek között?

– Verseny van. Magyarországon a szakképzésben az ingatlankapacitásoknak csak 50 százalékát használják ki, a felsőoktatásban ez az arány 70 százalékos. Harc folyik a tanulókért, ezért is kommunikálják, hogy diplomával sikeresebb leszel, ötször annyit keresel. Társadalmilag ezt valamilyen szinten helyre kéne rakni. El kellene azt is mondani, hogy nem lehet mindenki mérnök vagy orvos, kellenek kőművesek, festők, bádogosok, tetőfedők is. Az ilyen tisztességtelen versenyt valamilyen módon kezelni kellene.

A felsőoktatás Magyarországon óriási lobbierővel rendelkezik: ők a miniszterhez bejárnak, miközben egy szakmunkásképző igazgatójáról ezt nehezen tudom elképzelni. Az egyetemi rektorok tehát sokkal nagyobb befolyással rendelkeznek, és mindent megtesznek, hogy a felsőoktatás semmiképpen ne kerüljön kommunikációs szempontból hátrányos helyzetbe. Annak ellenére, hogy ez sokszor nincs összhangban a társadalmi érdekekkel.