Kerekasztal: mikor csatlakozhat Románia az eurózónához?

Az eurózóna életképességéről és lehetőségeiről szervezett a múlt héten kerekasztal-beszélgetést az Erdély FM. A beszélgetés meghívottjai voltak: Juhász Jácint , a BBTE Közgazdasági Karának dékánhelyettese, Diósi László , az OTP Románia vezérigazgatója, Neményi József , a Versenytanács tagja és Winkler Gyula , Európai Parlamenti képviselő, a moderátor pedig Kudor Emese , a Transindex szerkesztője volt. >> A kerekasztal első része >> A második rész rövid tartalma: – az eurózóna tagállamainak jobb volt a válságban, mint az övezeten kívüli országoknak – a bővülés folytatódni fog – az EU 2020-as stratégiájának három pillére: a tudásalapú társadalom, a zöld gazdálkodás és az emberközpontúság – a kritériumokat nem teljesítő tagállamok büntetést fizethetnek az EU-nak – Romániában a munkaképes lakosság nagyon kicsi aránya dolgozik, ez is hozzájárul a nyugattal szemben fennálló különbségekhez – az áfát és a jövedéki adót EU szinten közös rendszer szabályozza – nyilvánvaló, hogy nem csatlakozhat Románia 2015-ben az eurózónához, de mindenképp arrafelé halad, nincs más alternatívája

Mely országokon és milyen szereplőkön múlik az euró fennmaradása, bukása vagy további erősödése?

Diósi László: Ehhez azt is meg kell nézni, hogy ki profitál és ki nem az euróból, a válság alatt ki járt jól az euróval és ki nem. Nézzük mondjuk Görögországot szemben Romániával, hiszen relatív értelemben ugyanolyan nagyságrendű problémákkal küzdünk. Egyértelműen Görögország járt jobban, már csak ha a hozamfelárat nézzük, amely sokáig együtt mozgott az eurózónában. Ezt a felárat meg kell fizetni a finanszírozásban, a mindennapi életben, a hitelfelvételnél, és a tőke is azt az országot keresi, ahol ez nincs. Ezért aztán tőlünk, ahol nem volt euró,

menekült a pénzpiaci és spekulatív tőke,

ezek szolgálhatták volna a feltápászkodást. Azonban az is igaz, hogy a saját deviza olyan, mint a testnek a láz: ha betegek vagyunk, akkor elerodálódik a deviza értéke, ez segíti az exportot, rontja az importesélyeket, segíti a versenyképességet, persze bizonyos határokon belül. A magas lázba is bele lehet halni, de a kihűlésbe is. Amikor föladjuk a függetlenségünket, vele együtt föladjuk az önálló cselekvési terünket, de sokkal többet nyerünk ezáltal. Ezért nem akarnak a görögök sem kimenni az eurózónából, nem őrültek meg. Sok pénzt lehívtak az uniótól, ezek a pénzek megvannak, csak

mivel a görögök nem fizetnek adót, ezért mi fizettünk helyettük.

Így lehetne összefoglalni a strukturális reform szükségességét, ami egyfajta új Maastrichtot igényel a jövőre vonatkozóan. Winkler Gyula: Az euró közel 10 hónapja megy lefele, ennek a legnagyobb nyertese Németország, mert ő a legnagyobb exportőr. Reagálva a kapitalizmus csődje kijelentésre: nem hiszem, hogy a kapitalizmus csődbe jutott, vagy abba fog jutni. Tavaly ősszel a szaklapok arról cikkeztek, hogy a válság hatására a posztkrízis utáni világ más világ lesz, és a kapitalizmus is más lesz, a pénzpiacok meg fognak változni. Ezeknek nem látom a jelét. A régi mechanizmusok tovább működnek,

a kapitalizmus köszöni szépen, megvan,

a föltörekvő övezetekben olyan gazdasági modellek működnek, amelyekről pontosan még nem tudjuk elmondani, hogy milyenek. Kína például saját magáról azt állítja, hogy szocialista piacgazdaságot épít. A EU a világversenyt nem tudja megnyerni, a válsággal való versenyt azonban mindenképpen meg kell nyernie, a bővülésnek szerintem feltétlenül folytatódnia kell, ennek megvannak mind a politikai, mind a gazdasági, mind a stabilitási motivációi. A brüsszeli bürokráciára válaszolva: az elmúlt egy évben az elvárásokat felülmúlva gyorsultak föl a tanács, a bizottság, és a parlament közötti mechanizmusok és döntéshozások. Nem igaz tehát, hogy nem tud a rendszer reagálni. Nem azért vagyok euró-optimista, mert ez kötelességem lenne, van az EP-ben elég euró-szkeptikus. Véleményem szerint az unió meg fogja oldani ezt a problémát, és egy állandó megújulási folyamat alatt tovább fog haladni. Neményi József: Winkler Gyula implicit módon beismerte, hogy a nagy úr Németország, óriási exporttal és gazdasági potenciállal, neki a jelenlegi helyzet megfelel. Oroszország a másik nagy győztes. Németország olcsóbban kapja a gázt és más stratégiai árukat, emiatt az erős tengely miatt Németország tovább erősödik, mi meg tovább gyengülünk. Csak az nyer, akinek van ármegállapító képessége. Három ország képes úgy megállapítani valutájának árfolyamát, ahogy neki tetszik: Oroszország, az Egyesült Államok és Kína. A nagytermelők döntik el a dolgokat, akiknek erős gazdasági potenciáljuk, reálgazdaságuk, nyersolajuk, gázuk van.

Szóba került egy unió szintű gazdasági kormány felállítása. A kérdésem, hogyan lehetne ráhúzni ugyanazt a modellt, ugyanazokat a fiskális szabályokat minden országra, tekintve azok teljesen eltérő strukturális berendezkedését?

W.Gy.: Egyre erősebb a kétsebességes Európa tendenciája. Ne csak az euróövezetről beszéljünk, hanem a teljes Unióról is. Óriási csapda az újabban csatlakozott országok számára, hogy most megvalósulnak olyan közös gazdasági kormányzási elemek, amelyek csak az euróövezetet fedik le. Így tényleg megvalósul a kétsebességű Európa. Ezért ezeknek a mechanizmusok az egész Unióra ki kellene terjedniük, viszont nyilván meg kell valósítsák az övezeten belül az euró fennmaradásának feltételeit is. Beszéltünk ugye arról, hogy a lisszaboni stratégia hivatalosan el van temetve, azonban helyette készül az Európa 2020. A három alapvető elem, ami a gazdaságpolitikákat illeti, a következő:

tudásalapú gazdaság és társadalom, a zöld gazdaság, illetve az emberközpontúság.

Tehát a szociális piacgazdaság és Európa megtartásáról senki sem akar lemondani. Az Európai Valutaalap (EMF): nem ezalatt a név alatt, de a görög válság kapcsán megszületett egy stabilitási alap. Hogy ez hogyan fog tovább finomulni, azt még nem lehet megmondani. Lehet, hogy a Maastrichti kritériumokat nem teljesítő tagállamok az áthágás mértékétől függően büntetést fizetnek majd be ebbe az alapba. Ez egyelőre csak egy lehetséges irány. Két hete jelent meg a dinamikus adósság fogalma is. Ha mondjuk nem lehet egy év alatt lecsökkenteni egy ország GDP arányos deficitjét 11%-ról 3%-ra, azonban a csökkenő tendencia szabályos, az már azt jelentheti, hogy az illető tagállam be akarja tartani a szabályokat, és halad kötelezettségei teljesítése felé. A közös adópolitika kapcsán Romániára gondolva: Isten őrizz, hogy nagyon gyorsan menjen végbe. Romániának jelen pillanatban az

egyetlen komoly versenyképességi eleme az Unióban pontosan a 16%-os egységes adókulcs.

Ez sokkal kisebb, mint az EU-átlag, és vonzza a külföldi beruházásokat, illetve a jövedelmek is úgy-ahogy szinten tudnak maradni. Felmerül ugye a híres kérdés, hogy mi az az Európai Unió, kit kell felhívni, adjanak egy telefonszámot!. Vannak azonban olyanok is, akik úgy gondolják, hogy pontosan ebben rejlik az EU különlegessége és ereje, hogy nem egy embert kell felhívni, amikor az EU-val akarunk tárgyalni. Mert nem egy államról van szó, és valószínűleg nem is lesz itt egy szuperállam, viszont a szuverenitási elemek további átadásával az egységesítés tovább fog folytatódni, ez a válságból való kilábalásnak az egyik kulcsa. D.L.: Személyesen úgy gondolom, hogy 2020-ra ezek a nagyon jól menő, versenyző államok is le fognak fékezni, erre a példa Japán, ahol 30 év szakadatlan munka után az emberek egyszer csak azt mondták, hogy elég, most már élni akarunk. Kevesebbet termelnek, többet élnek, többet fogyasztanak, most már technológia van, nincs tömeggyártás, azt hagyják másnak. Arra a kérdésre, hogy mennyire lehet koordinálni, megint az Egyesült Államokhoz térnék vissza. Ott azért vannak helyi törvények, helyi adószabályok. Ugye ott is volt 1860-’64-ig egy nézeteltérés, hogy mennyire kell erősen koordinálni az országot, aztán azok győztek – néhány százezer halott árán –, akik azt mondták, hogy nagyon kell. A közös koordináció az Unióban is meg fog történni. Téves az a hit a később csatlakozott országokban, hogy itt majd hipp-hopp belga életszínvonal lesz. Nem lesz, erről le lehet tenni, a felzárkózási időszak sokkal hosszabb lesz ezen a részén az Uniónak. Egyszerűen azért, mert kevesebbet dolgozunk: kevesebb ember kevesebbet dolgozik. Mi személy szerint lehet, hogy többet dolgozunk, mint a belgák, akik nettó 3 óránál többet nem hiszem, hogy eltöltenek a munkahelyükön. Azonban

ott a munkaképes népesség 60-65%-a dolgozik, nálunk 20-25-30%.

Tehát amíg nincsenek strukturális reformok az EU ezen részében, addig lehetnek egységes adószabályok, de a leszakadás folytatódni fog. Tetszik, nem tetszik: egyfajta belső gyarmati státusz fönn fog maradni. Szeretném, hogy ez a koordináció működjön, csak ez nekünk nem lesz éppen jó, viszont az eurónak jó lesz. J.J.: Amikor a Maastrichti kritériumok megszülettek, akkor elég alapos elemzés során jutottak a 3%-os GDP arányos deficitre, illetve a 60%-os államadósságra. A 2000-es évek őrült hitelfelvevő és fogyasztó társadalma, ami igazából nem is európai keletű, valahogy elkezdte elodázni ezeket a határokat. Mindenki ismerte a kritériumokat, de mivel az amerikaiak olyan jól éltek, miért kell nekünk ezt betartani? Makrogazdasági szinten mind az EU-ban, mind az Egyesült Államokban olyan gazdasági modellekben kezdtek gondolkodni, ahol nem számít annyira ez a 3 és 60%. Szerencsére időben állt meg a folyamat, lehetett volna sokkal rosszabb. Ha tovább halasztódott volna ennek a válságnak a beindulása, illetve a kormányzati és államadóssági válság kialakulása, annál rosszabb helyzetben kapott volna el minket. Egyre egyértelműbbé vált az, hogy a gazdasági politikák összehangolása szükséges. Adótörvények szintjén is azért már régebb óta vannak harmonizációs folyamatok: az áfát és a jövedéki adókat EU szinten közös rendszer szabályozza. Amelyek nem harmonizáltak, azok a jövedelemadók. Nehéz a folyamat, a szuverenitás feladásáról van szó, és valóban arról, hogy

néhány nagyhatalom a saját érdekeit jobban tudja majd érvényesíteni,

de erről szólt eddig is az egész történet, nem egy új keletű dolog. Mikor volt az, amikor nem a nagyhatalmak mondták meg a fő folyamatok irányát? Talán a törzsközösségek szintjén. Nyilván, hogy egyes országoknak erre nagyobb ráhatása lesz, de minden bizonnyal be fog indulni a harmonizáció, mégpedig a jövedelem területén is. Amikor mi bevezettük a 16%-os egykulcsos adót, a nyugati országok kissé csóválták a fejüket, mert tudták, hogy ez nekik nem olyan jó, ők nem tudták ezt megtenni. Már akkor is érződött, hogy kellene harmonizálni, most már egyértelmű jelei vannak, hogy a gazdaságirányításban közös eszközöket kell kitalálni. Ez nem azt jelenti, hogy mindenhol 16 vagy 40% kell legyen az adó, de bizonyos irányelveket tisztázni kell. N.J.: Azt mondta, hogy a játékszabályokat be kell tartani. Romániában a gazdaság egy harmada nem játszik a játékszabályok szerint. Vannak óriási cégek, amelyek amióta megvannak, nem fizetnek egy bani állami TB-t. Hogy lehetséges, hogy az óriási állami vállalatok nem fizetnek egy büdös banit az államnak, de fogyasztanak? A milliós veszteségek mellett milliárdos fizetéseket kapnak a vezetők. Ki kényszeríti ki nekik a szabályok betartását? Ha Görögországban 250%-a volt az adósságállomány a GDP-nek, Belgiumban is meghaladta már a 100%-ot. Milyen komolyságot lehet adni az Uniónak, ha az országok nem tartják be belső szabályaikat? Másik téma, hogy hamisak a nyilvántartások, Görögország beismerte, hogy 10 éve hibásak a mérlegek, Románia is implicit beismerte. Én nem vagyok olyan optimista, mivel hiába vezetnek be egységes adópolitikát, itt úgysem tartják be az adózási szabályokat. W.Gy.: A Zsil-völgyi bányatársaság felhalmozott adóssága, beleértve a TB-t, és a ki nem fizetett nyugdíj-járulékokat is, az ország GDP-jének 1%-át teszi ki. A lengyelek megoldották az állami bányavállalat problémáját még a csatlakozás előtt, ügyesebbek voltak, tudták, hogy az állami támogatásokkal kapcsolatban másképp lehet tárgyalni, mint a csatlakozás után. Nálunk a helyzet megoldására nem mutatkozott szándék, mivel nyilvánvalóan tetemes gazdasági érdekek fűződtek a status-quo-k fenntartásához. Az, hogy Románia nyugatra megy, nem pedig keletre, ’96-ban dőlt el. Ezután a nyugat felé haladó lépések, amelyeket megtettünk, nagyrészt mindig külső nyomás hatására születtek. Az első külső nyomás volt a NATO és Euro-Atlanti csatlakozás, a háttérben megtörtént bizonyos strukturális átalakulás a csatlakozás kényszere alatt. A következő lépés volt az Európai Uniós csatlakozás 2007-ben, nagyon kemény külső nyomás, ami valamilyen fajta szociális kohéziót biztosított. Mindig csak félmegoldások történtek, de a gazdaság, a társadalom és a belső struktúrák átalakulása megtörtént. Voltak kisebb nyomások, egy-egy kétoldalú egyezmény, a valutaalap-program. A nagy tanácstalanságot az jelenti most, hogy nincs egy következő cél. Az euró bevezetésének célja nem tud nagy társadalmi kohéziót biztosítani. Persze az euró bevezetése önmagában nem egy cél, csak egy eszköz. Vannak olyan szürke és fekete szférában működő rendszerek, amelyek nem fognak megszűnni soha, csak amikor már nem lesz lej, és nem lehet spekulálni a valutára. Szerintem jól teszi a jegybank, hogy szintén

nyomásgyakorlás céljából nem bontja fel a 2015-ös csatlakozási célpontot,

habár nyilvánvaló mindenki számára, hogy ezt nem lehet tartani, hiszen 3 év ERM2 kell hozzá.

Melyek lennének az előnyei és a hátrányai az euró bevezetésének Románia számára, illetve mikorra várható egyáltalán, hogy a hazai gazdaság felkészül a csatlakozásra?

N.J.: Mindenképpen jó lenne, fegyelmezni kell, át kell menni egy cikluson, ez biztos hogy jó, a kérdés az, hogy milyen áron és kivel. A gazdaság pedig olyan, amilyen: a reálgazdaság jelentős részét eladták, a bankrendszer 87,8%-a idegen kézben van. Akkor kinek tud parancsolni a miniszterelnök, amikor új programokat vezet be? Nem vagyok monetarista, a monetáris politika és az IMF egyértelműen szolgasorsba vezet. A romániai reálgazdaságot kéne elemezni, és a lakosság kívánalmait. D.L.: Optimista vagyok ebben a tekintetben. Háromféle megtakarításom van, csökkenő sorrendben: lej, forint, euró. 1 dollárom van, azt nagymamámtól kaptam 10 éves koromban. Hiszek a régióban, hiszek az euróban, Romániának nincs más alternatívája, mint a csatlakozás, ezt vállalta is.

Az odavezető út a fontos, nem maga a cél.

2006-2007-ben az inflációs kritériumokon túl már minden meg volt ehhez, de ez mutatja a legjobban azt, hogy ezt egy stabilitási állapot kell kövesse. Az, hogy éppen abban a 8 percben beléphettünk volna, amikor az infláció is jó volt, nem azt jelenti, hogy Románia fel volt készülve. Ez a mostani válság mutatja, hogy mennyire nem így volt. Meg kell találni az új egyensúlyi pontot. A 2000-2008-ig tartó időszak: ilyen hosszú gazdasági ciklus normál körülmények között nincs, a piaci potenciálba vetett olyan erős hit generálta ezt a fölfelé menetelést, ami rengeteg külföldi tőkét és külföldi bankhitelt hozott be az országba. Az egyensúlytalanságokat nem engedték felszínre kerülni, a Victoria teret nyolcszor aszfaltozták körbe, de azért nem minden út készült el az országban. A csehek is halasztgatják, de azért Csehország kicsit más, ők nem kell siessenek: Szlovákia, Németország és Ausztria közötti helyzetükben nagyon szépen megvannak.

Romániának kéne az euró, de amikor kellőképpen felkészült rá,

különben eltaposnak minket egy pillanat alatt. Az oktatás és az emberi infrastruktúra is rendkívül fontos. Azokat az uniós forrásokat, amiket nagy nehezen le tudunk hívni, az sem román cégekhez megy, hanem külföldiekhez, akik itt termelnek. A kőkemény monetáris politikát folytatni kell, nincsen más alternatíva. Akkor tud majd a kormány cselekedni, ha lesznek hozzá eszközei, például pénz. Ezt először takarékossági intézkedések révén, másrészt a megfelelő mértékű és szélességű adózásból tudja előteremteni. J.J.: Úgy gondolom, hogy Románia az euró bevezetéssel előrehaladott állapotban van. Nem a kritériumok teljesítéséről beszélek, hanem a lakosságról és a vállalati szféráról: fizetéseink euróban vannak, a vállalatok egymás közti szerződései euróban vannak, a folyamat alsó szinten megkezdődött. A lej a pénz funkcióinak jelentős részét elveszítette, többek között az értékmérő szerepét. Nem tudom megmondani, hogy Kolozsváron, ahol lakom, egy kétszobás lakás ára mennyi lejben. Azonban ezt az átállási folyamatot nem kéne siettetni. A 2015-öt nem hogy nem tartom valószínűnek, de túl veszélyesnek tartanám, ha valaki ragaszkodna ehhez a dátumhoz. Nem hiszem, hogy az euró bevezetése meg fogja váltani Romániát, ez egy természetes folyamata kell legyen a gazdasági integrációnak, akkor a legjobb, ha az emberek észre sem veszik, hogy tegnap vezettük be az eurót. Az Euro 2020 program végére valószínűleg nekünk is eurónk lesz. D.L. A jegybank önkéntelenül feladta szuverenitásának egy részét: azért kell védenie a lejt és nem engedheti el az árfolyamot, mert az egyből inflációt generál. Rendkívül nehéz helyzet, hogy egy gyengülő lej egyből belső inflációt generál, és ugyebár a jegybank fő célja, hogy megőrizze a pénz értékét. N.J.: Tehát a lej túl van értékelve a konvertibilis valutákhoz viszonyítva, ebben egyetérthetünk. Ezek szerint

ha bevezetnénk az eurót, eljönne az igazság momentuma: mennyit érünk tulajdonképpen.

Július 1-től mindenkinek leértékelik a munkáját, ha euróban történne, mi lenne? A problémák sokkal mélyebbek, és nem monetáris eszközökkel kell megoldani. Nem hiszem, hogy az euró meg fogja oldani a problémákat, sőt, csak feszültséget okoz, viszont ez a jó a bankoknak. Ha a fizetőeszköz tényleg az euró lesz, mit nyerünk ezzel? W.Gy.: A 2007-es csatlakozás óta nem sikerült megértenie azt Romániának, hogy ha már az EU része, akkor a brüsszeli perspektívákra és a sorok között kiolvasható tendenciákra is nagyon oda kell figyelni. Mi nem azt csináljuk, amit az EU többsége csinál, nem értjük azt, hogy miről szól ez az egész történet, így lemaradunk olyan lehetőségekről, amelyekre nem hangolódunk rá. Ha már ebben a csapatban játszunk, jó lenne néha szinkronban mozogni a többiekkel, nem pedig az ár ellen úszni. D.L.: Nekem az a szomorú tapasztalatom, hogy 2007 előtt Románia európaibb volt. Az vitt előre mindenkit, hogy európai módon kell viselkedni. Ez olyan, mint a vizsgaidőszak: ha átmentél a vizsgán, már nem emlékszel semmire. Úgy érzem, hogy most van egy ilyen

kölcsönös kiábrándulási időszak,

Románia az Unióból és az Unió Romániából, azonban ez minden új csatlakozóra igaz. Ezen túl kell esni, ez egy teljesen természetes folyamat. Nekünk is le kell vonni tanulságokat, az EU-nak is, a kiábrándulás után pedig szerintem egy sokkal fegyelmezettebb szakasz fog következni.