Bokros: érdemes-e Romániának csatlakozni az eurózónához?

Az eurózónán kívüli tagállamok figyelembe kell vegyék azokat a buktatókat, amelyek még inkább előtérbe kerültek a válság tovagyűrűzésével és a görög adósságproblémák felszínre kerülésével – mondta el Bokros Lajos volt magyarországi pénzügyminiszter a BBTE Közgazdasági karán tartott előadásán, kifejtve ezeket a dilemmákat, és választ próbálva keresni a görög válság hatékony kezelésére. Alább az előadás összefoglalója olvasható. Nyilvánvalóvá vált: eurózóna nem védi meg feltétlenül tagállamait a válság hatásaitól, a kezdeti bankválság lassan költségvetési válsággá alakul át. Feltehetjük tehát a kérdést, hogy milyen növekedési potenciállal bír az eurózóna, melyek azok az erősségek, amelyekre bizalmat szavazhatunk? Ezt azért is nehéz eldönteni, mert a térség nagyon heterogén, az eurózónán belüli országok eltérő fejlődési sajátosságokkal rendelkeznek. A térségen belül

több fejlődési modellt különböztethetünk meg.

Az első az északi típusú, amelybe Finnország, Svédország, Dánia és Norvégia tartozik. Ezen országok sajátossága, hogy az állam szinte semmilyen tulajdonosi szerepet nem vállal a vállalatokban, nincs állami protekcionizmus, nincsenek állami szubvenciók, nincs szocialista tendencia, de nagyon erős a társadalmi szolidaritás.A munkaerőpiacot leginkább a Flexibility és a Security szavakból eredő Flexicurity jellemzi, ami azt jelenti, hogy a rugalmasság mellett a lehető legnagyobb biztonságot kínálja. Nem a meglévő munkahelyeket védik, hanem a foglalkoztatottságot támogatják, ami a folyamatos innovációt szolgálja. Egy ilyen piacon nagyon könnyen és gyakran történnek elbocsátások, azonban magas szintű a munkanélküliségi ellátás. Az állam átképzést, oktatást biztosít, hogy a munkanélküli gyorsan el tudjon helyezkedni.

Annak érdekében, hogy ezeket a szolgáltatásokat az állam finanszírozza, magas adókat ró ki, de ezzel együtt színvonalas közszolgáltatásokat nyújt. Számunkra szinte elképzelhetetlen, de ezekben az országokban nincs politikai piaca az adócsökkentésnek, épp azért, mert a magas adókkal a jó minőségű közjavakat azonosítják a lakosok.

A rajnai modellben, amely Németországot és Franciaországot foglalja magába, az állam jóval nagyobb szerepet vállal a gazdaságban. A közüzemek zöme állami tulajdonban van, verseny nincs, az állami vállalatok vásárolják fel a magánvállalatokat.

Jellemzően példázza az állam gazdasági szerepvállalását a francia Renault és a német Opel esete. Az előbbinél

maga a francia elnök lépett közbe,

megtiltva a Renault Clio termelésének áthelyezését Törökországba. Ez gyönyörű példája az etatizmusnak. Máshogy működött ez például a svéd Volvo és Saab esetében, amikor a kormány teljesen elhatárolódott a vállalati felvásárlási ügyektől.

Az adók szintén magasak, azok felhasználása hatékony. Az állami szubvenciók is magasak, és noha ezeket tiltja az EU, a nagyhatalmak könnyen kijátsszák a korlátozásokat. Az Airbust például folyamatosan támogatja az állam ilyen-olyan kutatás fejlesztésre irányuló finanszírozással, egyszerűen azért, mert a nagy rivális, az amerikai Boeing szintén nagyfokú állami támogatást élvez és csak így tarthatja meg mellette versenyképességét.

A déli országokra magas etatizmus jellemző, nagyarányú állami beavatkozással és magas adókkal. A különbség csak annyi, hogy itt teljesen hiányzik a társadalmi szolidaritás, az adók felhasználása nem hatékony,

az adócsalás nemzeti sport,

ezért a közszolgáltatások alacsony színvonalúak és nincs versenyképesség. Ez a típus áll legközelebb a romániai államigazgatási modellhez. Miért van mégis jólét például Görögországban?

Azért, mert nagyon sok támogatást és transzfert kapott az uniótól. A görög mezőgazdaság például egyedül több segélyt kapott, mint az újonnan felvett államok összesen. Így kialakult egy segélyfüggőség, ezáltal vált finanszírozhatóvá a gazdasági fejlődés. Az állam pedig kihasználva az alacsony kamatokat túlköltekezett, hatalmas adósságot halmozva fel.

Ebben az is közrejátszik, hogy Görögország semmilyen feltételt nem kellett teljesítsen csatlakozáskor: azért vették fel az EU-ba, hogy demokratizálják az akkori diktatórikus kormányzást.

A felsorolt különbségek alapján megalapozottnak tűnhet kijelenteni, hogy az eurózóna stabilitása fenyegetve van. Hihetetlenül eltérő gazdasági, társadalmi, kulturális, erkölcsi modellek bújnak meg egyes eurózónás tagállamok mögött, ami felteszi azt a kérdést, hogy lehet-e egy ennyire heterogén zónára egy kényszerzubbony jellegű,

egységes monetáris politikát ráhúzni?

Például a dél-európai, rendkívül rugalmatlan, merev, társadalmi szolidaritást nélkülöző, versenyképtelen gazdasági modell csak akkor tud növekedni, ha van saját nemzeti valutája, amelyet időről időre leértékelhet, és ezzel visszaszerezheti a versenyképességét.

Ez a leértékelés helyettesítette a szerkezeti reformokat. Az eurózóna azonban kikényszerítette a változásokat: nem lehetett többé leértékelni a hazai valutát. A déli országok mégsem kezdtek reformokba, hanem az alacsonyabb kamatokat kihasználva túlköltekeztek.

Van-e csőd közös valuta esetén?

Elméletileg nem kizárt, mert államcsődről beszélünk, nem az egész gazdaság nemzetközi fizetésképtelenségéről. Az eurózóna alapkamatát a Központi Bank állapítja meg, az egész térség konjunkturális szükségletei alapján. Egy olyan állam esetében, mely még a statisztikai nyilvántartásait sem tudja rendbe hozni, és folyamatosan túlköltekezik, az alacsony kamat még több felelőtlen túlköltekezést eredményez.

Ilyen szempontból azt is lehet mondani, hogy az eurózónához való csatlakozás szerkezeti reformok híján Görögország számára kifejezetten káros volt, mert még nagyobb felmentést adott a fiskális felelősség alól.

Hiba lenne az, hogy Románia és Magyarország azért csatlakozzon az eurózónához, hogy még inkább túl tudjon költekezni. Görögország jó példa arra, hogy az eurózónában sincs ingyen ebéd: az államcsőd veszélye reális.

Túlél-e az eurózóna?

Attól függ, hogy Görögország képes lesz-e a minimálisan szükséges szerkezeti reformokat megvalósítani, a költségvetés méretét szűkíteni, a statisztikai nyilvántartását rendbe rakni, az embereket adófizetésre ösztönözni és a feketegazdaságot kifehéríteni.

A másik nagy kérdés, hogy maga az eurózóna milyen válságkezelő mechanizmusokat fog kialakítani? Még nincs eldöntve, hogy szükséges-e egy unió-szintű fiskális védőháló. A unió egy monetáris unió, politikai és fiskális unió nélkül. Nincs közös eurózóna kormány, nem is biztos, hogy kívánatos volna, de a tagállamok költségvetési politikáinak összehangolására mindenképpen szükség van.

Erre vannak kísérletek, ugyanis a maastrichti kritériumok kimondják, hogy az államadósság nem haladhatja meg a GDP 60%-át. Ezeknek az országoknak azonban már a felvétel pillanatában is több volt, maguk a döntéshozók bírálták felül a saját maguk által fontosnak tartott szerződési követelményeket.

Érdekes, hogy csak az újonnan csatlakozókkal szemben érvényesítik kőkeményen ezeket a konvergencia kritériumokat, momentán egyetlen tagország sem teljesíti maradéktalanul ezeket a kívánalmakat. Milyen szerződés az, amelyik válság idején érvénytelen? Hiteltelen.

Melyek a lehetséges megoldások?

Be kell lássuk, hogy a görög helyzetnek nincs jó megoldása. Ha a német és francia kormány közbelép és garanciát vállalnának a görög állampapírokra, az bátorítaná az olaszok és spanyolok költekezését, mert úgyis megmentik őket az adófizetőik pénzén más tagállamok. Ez maga a moral hazard, az erkölcsi kockázat.

Viszont az sem lenne jó megoldás, hogy példát statuáljanak és megengedjék Görögország csődjét. Az államcsőd szétterjedhet, tovagyűrűző hatása van. Vajon meg lehet akadályozni ezután, hogy az olasz állam ne menjen csődbe? Egy görög csőd esetén valószínűleg a német állampapír után sem 3,5% lenne a hozamelvárás, hanem annál jóval több, az euró árfolyama pedig nagyon legyengülne.

Görögország pedig nincs kitől segítséget kérjen. Csak a német és francia állam tud euróban denominált kötvényt kibocsátani, de nem akarják ezt megtenni, tekintettel a német és francia választókra. Románia esetében viszonylag egyszerű az IMF-hez fordulni, de egy eurózóna tag esetén ez

óriási imázs-veszteséget jelentene.

Valószínű hogy néhány állam (Németország, Franciaország, Hollandia, Ausztria stb.) összeáll, és közösen fognak kibocsátani olyan kötvényeket, amelyekből a befolyt összegeket a görög költségvetéshez utalnák az adósságszolgálati teher könnyítésére.

Másik megoldás az lenne, hogy az Európai Központi Bank (EKB) elkezdi nagy volumenben leszámítolni azokat a görög állampapírokat, amelyeket senki sem akar megvenni. Ennek a megoldásnak a hátránya, hogy inflációt okozna.

Azért valószínűbb az első megoldás, mert a görög állampapírok jelentős része a görög bankok kezében van. Mellesleg Görögországban van öt nagyobb pénzintézet, amelyek Romániában is működnek – ezek egy államcsőd esetén szintén csődbe mennének. A görög állampapírokból jócskán vásároltak a német és francia bankok is, így ezen országok kormányainak nem lehet az érdeke, hogy saját bankjai nehéz helyzetbe kerüljenek.