Az IMF is hibázhat: sikertelen válságkezelő kísérletek

Annak ellenére, hogy jelenleg a közvélemény általában megnyugtató jelnek tekinti az IMF támaszát, az utóbbi két évtizedben a pénzintézet számlájára írható néhány sikertelen válságkezelő kísérlet is. A vélemények természetesen megoszlanak: az intézetnek vannak radikális ellenzői és barátai is. A Világbank egykori elnökhelyettese, a Nobel-díjas Joseph E. Stiglitz több munkájában is éles kritikát fogalmazott meg az IMF-fel szemben. A világhírű közgazdász szerint a szervezet a gazdasági liberalizmus, a privatizáció és a szigorú költségvetési politika erőltetésével többet árt, mint használ – írja a Figyelő.net. Stiglitz szerint az IMF mindenhatóként tekint a piacra és túlzottan szigorú fiskális politikát ír elő a fejlődő és átmeneti állapotban lévő országoknak, amellyel a szegénység enyhítését lehetetlenítik el. Kenneth Rogoff , a Harvard egyetem professzora szerint azonban Stiglitz nem veszi figyelembe, hogy ezekben az országokban a kormányzati kudarcok mértéke nagyobb a piaci kudarcokénál, az államháztartás bevételi oldalán az adóknak csak a töredéke folyik be, a kiadási oldal jelentős részét pedig ellopják. Így a restrikció mértéke elenyésző az eltűnt pénzekhez képest, és a megszorításoknak fegyelmező ereje van. De bármelyik oldalon álljunk is, az elmúlt húsz évben több olyan esetet is találhatunk, amikor az IMF valamiért nem vitte sikerre válságkezelő stratégiáját.

A Távol-keleti válság (1997-1998)

A válság legfőbb előidézőjeként a rendkívül gyors és öngeneráló fejlődést szokták megnevezni, amelyet az intézményrendszer nem volt képes követni. A növekedés alapja a magas megtakarítási hányad, a jó beruházások, a kormányzati garanciák, valamint a központilag kidolgozott ipari, kereskedelmi és pénzügyi politikák voltak. Ennek hatására nagy mennyiségű spekulatív tőke áramlott a térségbe. A krízis Thaiföldön robbant ki, amikor a bangkoki jegybank a legnagyobb bankokat jelentős alaptőke-emelésre szólította fel 1997 elején, hogy ingatlanhitelezésből fakadó kétes kintlévőségeiket fedezni tudják. A betétesek az intézkedés hatására megrohanták a bankokat. A központi bank a befektetői pánikot követő tőkekivonásnak nem volt képes ellenállni, és feladta a valutaárfolyamának rögzítését. Ennek, illetve a helyi valuták leértékelődésére játszó spekulációknak hatására a valuta gyorsan leértékelődött.Az IMF és több ázsiai ország összesen 16 milliárd dolláros hitellel segített a súlyos pénzügyi válsággal küzdő Thaiföldnek. A feltételeknek eleget téve a kamatemelések tovább nehezítették a túlzottan eladósodott, de technikai színvonalukat tekintve teljesen egészséges vállalatok helyzetét. Ázsiában keresletnövelő politikára lett volna szükség Stiglitz szerint, az állami kiadások csökkentése fölösleges terheket rótt az állampolgárokra.

Az IMF ajánlásai az egyes országok esetében a gazdaság szerkezetének megváltoztatását követelték, az IMF által a válság okaként megjelölt ágazat kapacitásainak leépítésével. Korea visszautasította az IMF segítségét, a bankrendszert államosították, a termelőkapacitásokat átmenetileg pihentették, így sikerült átvészelni a válságot, néhány hónappal később pedig ennek köszönhetően megindult a fejlődés.

Oroszország (1998)

Oroszországban 1991 – a Szovjetunió összeomlása – és 1998 között hatalmas volt a gazdasági visszaesés, de az orosz bankok mégis jövedelmeztek. Tőke áramlott be a fejlett országokból, a részvények ára rekordmértékűre emelkedett. 1997-ben az ázsiai válságsorozat elérte a gyengélkedő orosz gazdaságot. A nagy intézményi befektetők – észak-amerikai nyugdíj- és egészségbiztosítók – veszteségek árán is, de kimenekítették tőkéjüket, mert folyamatos likviditásra volt szükségük.

A tőkekivonás miatt az orosz kormányzatnak önerőből kellett volna biztosítania a devizában denominált államkötvények megújítását. A bizonytalanság miatt a kamatok az egekbe emelkedtek, a rubelkötvények kamata kezdetben 60, majd 150% volt. A nehezen finanszírozható orosz államháztartás összeomlott.

Az IMF 22 milliárd dolláros gyorshitelt nyújtott, szigorú költségvetési és monetáris politikát követelt, a közkiadásokat visszafogták, de ez csak a reálszféra összeomlásához vezetett.

Az IMF továbbá azt a tanácsot adta, hogy az ország hiteleit külföldi valutában vegye fel rubel helyett, mivel az intézet szerint a piac téved a hitelek túlértékelésével kapcsolatban. Ez utólag hibának minősült: Oroszország a hazai valuta leértékelését követően arra kényszerült, hogy átütemezze adósságainak visszafizetését.

Az IMF szakemberei által elkövetett másik legfontosabb hiba az volt, hogy nem számoltak az orosz gazdaságot jelentős mértékben érintő korrupcióval. A tőkeinjekció gyakorlatilag csak azt érte el, hogy a gazdag és befolyásos személyek megvették az IMF-től származó külföldi valutát, és kimenekítették azt az országból, külföldi bankokban elhelyezve.

A Figyelő.net szerint az orosz titkosszolgálatok mellett az ügyészség és a központi bank is kereste az eltűnt milliárdokat, végül a svájci államügyészség járt eredménnyel. A pénz fele végül egy olyan társaság számlájára került, amelynek 25 százaléka Tatjana Diacsenkó ,Borisz Jelcinlányának tulajdonában volt. A fekete dollárok egy másik része Roman Abramovics , az angol Chelsea Football Club tulajdonosának egyik bankjában landolt. A svájci nyomozót hamarosan megölték, az állítólagos orosz ügyész informátort azonnali hatállyal elbocsátották és feketelistára tették.

Az országnak a recesszióból való kilábalását a valuta leértékelése és az ebből következő exportnövekedés jelentette – tehát voltak reálgazdasági tartalékai, amelyekre már korábban is támaszkodhatott volna. A túlértékelt árfolyam fenntartása csökkentette az ország devizatartalékait, tönkretette versenyképességét, ezen keresztül a gazdaságát, illetve a kőolajexportból származó bevételeket is jelentősen visszahúzta. A segélycsomagok ahhoz járultak hozzá, hogy a rubelben levő tőke dollárként vándoroljon ki az országból.

Argentína (2002)

Az argentin válság alapvető oka a ’90-es évek gazdaságpolitikájában rejlik. A kilencvenes évek elején rögzített 1 dollár = 1 peso árfolyam sikerrel szolgálta az infláció letörését, 1990-1994 között Argentína sikeres gazdasági növekedéssel és stabil árakkal büszkélkedhetett. A felgyorsított privatizációs folyamatok bevételeit azonban nem a már akkor is jelentős adósságállomány lefaragására fordították, és a privatizált cégek nyereségeiket külföldre vitték, ami a fizetési mérleg romlását eredményezte.

1997-ben elérte az országot az ázsiai válság, a hitelek drágábbak lettek, a tőkekiáramlás felgyorsult. A lakosság egy része dollárban tartotta a megtakarítását, importált luxustermékeket fogyasztottak, ami tönkretette a hazai ipart és magas munkanélküliséget okozott.

1998-ban az államadósság a GDP 40%-a volt. A 2000-ben életbe lépő új kormány az adók növelésével megölte a javulni látszó növekedést, az állam nem tudta visszafizetni hiteleit, mert a potenciális kölcsönöket biztosítók egyre inkább tartottak a fizetésképtelenségtől. Az adósságállomány folyamatosan duzzadt. Az IMF által kért zéró deficit elérése érdekében a kormány szigorú költségvetést vezetett be, a bankbetéteket befagyasztották és korlátozták a hetente kivihető dollármennyiséget. Ezek helyett vagy peso-kötvényeket, vagy bizonylatokat ajánlottak fel, amelyeket meghatározott nagy értékű cikkek – ingatlanok, járművek – vásárlására, valamint adótartozás kifizetésére lehetett felhasználni.

Az IMF-től 2000-2001-ben kapott 48 milliárd eurót az éppen akkor lejáró 22 milliárd euró hitel törlesztésére és a gazdaság segítésére fordították, azonban az addigra 142 milliárd dollárra duzzadt államadósságon ez vajmi keveset segített.

2002-ben leértékelték a pesót, amely több mint 70%-ot vesztett értékéből a dollárral szemben. Ennek vesztesei a bankok voltak, ugyanis a kölcsönök nagy részét dollárban folyósították. Az infláció az egekbe szökött, a munkanélküliség 20% volt, a társadalom több mint fele szegénységi küszöb alatt élt.

A megoldást ezután pont az olcsó peso jelentette, ugyanis a mezőgazdasági termékek versenyhelyzete jelentősen javult. Az exportbővülésnek köszönhetően a kereskedelmi mérleg többletet mutatott már 2002-ben is.

Az ország kormánya és az elemzők szerint a valutaalap által kikényszerített intézkedések voltak felelősek mintegy tizenötmillió ember elszegényedéséért, az egykor erős középosztály szinte teljes eltűnéséért. Évekkel később az IMF egyik jelentésében is megjelent, hogy az ország válsághelyzetének enyhítését célzó lépések ellentétes hatást értek el, és tovább mélyítették a krízist.

A Menedzsmentfórum szerint az 1990-es évek válságainak kezelése után az IMF rengeteg kritikát kapott azzal kapcsolatosan, hogy egy standard „egyenreceptet” akart minden hozzá forduló országra ráerőltetni. Az IMF feltételei jelentősen megváltoztak, és ma már nagyon lényegesnek tartja a szervezet, hogy a hozzá forduló országok saját maguk dolgozzák ki a válságból való kilábalás programját.

Forrás: (mfor), (gki), (bgf), (netfolio), (figyelo.net)