Mit takart a kommunista gazdasági lendület?

A szocializmus alapeszméje elméletben tökéletes gazdaságpolitikát kellene eredményezzen: mindenki egyenlő, egyetemlegesen juthat hozzá a különböző szükségleti cikkekhez. Mindenkinek joga van dolgozni úgy, hogy biztosítva van a képességeihez és tudásához mért munkahely, nincsenek gazdagok és szegények, és az ország polgárai pedig kivétel nélkül kivehetik részüket a közjóból. Mindenki boldog, elégedett és mosolyog: propaganda harsogása hivatott elrejteni a valóságot, hogy a nép elszegényedett és a gazdasági fejlődés teljesen leállt. A szocialista rezsim gazdaságpolitikája tervgazdálkodást takart. Az elmélet szerint a szabadpiac önszabályozása a kiszámíthatatlan árakat és különböző időállandójú válságciklusokat eredményez. A tervgazdaság ezt hivatott kiküszöbölni: az igényeket és termelőkapacitásokat központilag mérték fel, ezek alapján irányították a megrendeléseket, és az árakat is központilag határozták meg. A gyakorlatban azonban problémát okozott a felmérések pontos elvégzése, illetve a termelési ciklus közben jelentkező változások követése. Többek között ez is közrejátszott ahhoz, hogy ’89-re az életszínvonal nagy mértékben visszaesett. Továbbá Ceauşescu a ’70-es években

óriási mennyiségű hitelt vett fel

az IMF-től és a Világbanktól, hogy meglévő gazdasági színvonalat fenntartsa. 1977 és 1981 között az államadósság a felvett külföldi hitelek miatt 3 milliárdról 10 milliárd dollárra duzzadt, és a nyugati tőke erre hivatkozva megpróbált befolyást gyakorolni a politikai rendszer demokratizálása érdekében.Hogy ne veszítsen hatalmából, a ’80-as években Ceauşescu elkezdte visszafizetni a nyugati államadósságot – ez 1989 februárjáig sikerült is. Ehhez azonban súlyos gazdasági megszorítások voltak szükségesek, mely eredménye mély gazdasági válság és a lakosság teljes elszegényedése volt.

A hivatalos adatok szerint a korlátozások bevezetéséig Románia gazdasági fejlődését fényes eredmények jellemzik. A nemzeti jövedelem 1980-ban 15-ször, az ipari termelés 33-szor, a mezőgazdaság 3,5-ször nagyobb értéket mutat az 1950. évi szinthez képest. Érvényesül a jobban fizető ipar felszívó hatása, a falvakból a gyenge megélhetést biztosító mezőgazdaság miatt sokan az iparosodó központok és a városok felé húzódnak.

Az egészségügyi ellátás 1950-től gyorsan javul: az orvosok száma harminc év alatt 15 ezerről 40 ezerre (539fő/orvos, ezzel elhagyva az USA-t és Svédországot is), a kórházi ágyaké 70 ezerről 200 ezerre nőtt. Az átlagéletkor

63-ról 70 évre emelkedett.

A szocialista szociálpolitika általános, az egész társadalomra kiterjedő magas színvonalú életnívót tervezett, amely nem ismeri a marginalizációt, szegénységet, kirekesztettséget. A programban az állam vállalta a teljes társadalmi lét megszervezését.

Az állami politika a rendelkezésre álló munkaerő teljes kihasználására törekedett. Amikor a szocialista gazdaság kimerítette a növekedés lehetőségeit, lassan kialakult a kapun belüli munkanélküliség, ami az 1985-88-as évekre, amikor a termelékenység lecsökkent és fizetéseket nem lehetett biztosítani, nyílt munkanélküliségbe csapott át.

Az 1950-70-ig terjedő időszak a gyors ipari fejlődés korszaka volt, amely feltételezte az ígért szocialista jólétet. Azonban a gazdaság strukturális krízise, az irracionális gazdaságpolitika, az inkompetencia, majd az 1974-es olajválság megtette hatását. Az életszínvonal a '70-es évek első felében érte el csúcspontját pontját, majd ezt követően a romlás periódusába lépett.

A nyugati adósságok erőltetett visszafizetése csak a reáljövedelmek folyamatos csökkentésével, minden termék, közte az alapvető élelmiszertermékek piacról történő kivonásával, a be nem vallott munkanélküliség növelésével, a szociális biztonsági rendszer lerombolása mellett volt megvalósítható. A lakásépítés visszaesik, az alapvető szociális szolgáltatásokra, az egészségügyre szánt összegek csökkennek. A szocialista rezsim utolsó éveit

az életszínvonal elképesztő gyorsaságú romlása jellemzi.

Érdekes kérdés, hogy beszélhetünk-e ebben a korszakban egyáltalán fogyasztói magatartásról? 1984-re a gazdag terméshozam és élelmiszertermelés ellenére az étel fejadagolását egyre szélesebb körben indították be, a kormány pedig úgy adta el ezeket a programokat, mint az elhízás elleni küzdelem és a józan táplálkozás eszközeit. A kenyér, tej, vaj, olaj, cukor, hús sőt néhány helyen még a krumpli is fejadagok alapján volt kapható. A fejadagok évről évre csökkentek.

1989-re egy személy már csak 10 tojást vehetett havonta és fél kenyeret naponta. A legtöbb jó minőségű terméket kizárólag exportra árusították, gyakran alacsony áron, annak érdekében, hogy a lejből keményvaluta váljon, ami vagy az adósságok törlesztésében vagy az ipari teljesítmény fokozásában segítette volna az országot.

A romániaiak hozzászoktak a csirkeaprólékhoz (szárny meg a köröm), a kevert étolajhoz (többnyire finomítatlan, sötét szójaolaj), a Bukarest szalámihoz (szójából, aprólékból, csontból és disznózsírból készült). A kávépótló kukoricából készült, a húst tengeri halak hivatottak helyettesíteni, a sajtba lisztkeményítőt kevertek, az üdítőitalok, mint a Cil-Cola vagy Cireşica, íztelenek voltak. Az olyan jó minőségű élelmiszertermékek, mint a szebeni vagy a Victoria szalámi csak exportra szóló felirattal volt ellátva, és legjobb esetben is

csak a feketepiacon lehetett hozzájutni.

1985-re Románia hatalmas kőolajfinomító kapacitásának ellenére a benzin szigorúan adagolva volt, vasárnaponként pedig kijárási tilalmat hirdettek a páros, illetve páratlan rendszámmal rendelkező autósoknak. Az elektromos áramfogyasztás havi 20 kWh-ra volt korlátozva családonként, és a napi 1-2 órás áramkimaradás gyakorinak számított.

Mindennek ellenére 1989-ben az ország teljes villamos energia-fogyasztása hatalmas, 80 milliárd kWh volt: összehasonlításképpen csak 2008-ban érte el az ország energiafogyasztása a 60 milliárd kWh-t. Azonban az energiának csak mintegy 5%-a jutott el a lakossághoz: Romániában 18 ammónia üzem működött, egyenként annyi energiát használva el, mint Piteşti városa. A csekély lakossági fogyasztás ellenére ők voltak az elsők, akiket feláldozott az állam, amikor a fogyasztás meghaladta az előállított mennyiséget, az energiaimportot pedig leállították.

Az ország három energia-szigetté alakult át: egyik sziget Dobrudzsa, a másik Észak-Erdély, a harmadik a maradék területet fedte le. Az első kettő az oroszoktól kapta az áramot, az ország többi részén azonban, amikor a fogyasztás meghaladta a termelést,

automatikusan lekapcsolták a szolgáltatást.

Ötből csak egy utcalámpa éghetett, a televízió műsorok napi 2 órára korlátozódtak, amit amúgy nagyrészt propagandaadás töltött ki. A gáz és a melegítés területén szintén erős megszorításokat vezettek be. Az 1988-as rendelet alapján a közhivatalokban nem lehetett 16 Celsiusnál magasabb hőmérséklet télen, kivételt csak a kórházak és az óvodák képeztek. Néhány intézményben, mint például a gyárakban, ez a határ 14 Celsius fok volt. Az üzletek legkésőbb fél hatig tarthattak nyitva, szintén energiatakarékossági célból.

Hogyan csapódott le mindez a reálgazdaságra? Mivel hivatalosan nagyon kevés terméket lehetett beszerezni, a feketepiac virágzott. Mivel a valuta birtoklása vagy azzal való kereskedés törvénytelen volt, akár 10 éves börtönbüntetés terhe alatt, a Kent cigarettát másodlagos valutaként kezdték használni.

Kent cigarettáért bármit lehetett vásárolni élelmiszertől kezdve ruhaneműn át egészen gyógyszerig. Egy karton Kent cigaretta piaci ára közel 100 dollár volt 1988-ban. Vidéken a mezőgazdasági termékek töltötték be a de facto valuta szerepét.

A Securitate sikeres működésének köszönhetően a külföldiek is egyre inkább elkerülték az országot, így a turizmusból eredő bevétel jelentős mértékben visszaesett. 1989-re 75%-kal csökkent a külföldi turisták száma, mivel a három hazai utazásszervező 1987-re beszüntette tevékenységét.

A korszak nehézipari jellegzetessége volt, hogy a legtöbb legyártott terméket sehol sem lehetett értékesíteni, felhalmozódva roncsolódtak a gyár udvarán, miközben

a könnyűipar nevetségesen alulméretezett volt.

A lakosok három évet is várhattak egy mosógépre, két-három évet egy színes televízióra, illetve 5-10 évet egy autóra.

A telefonhálózat az egyik legmegbízhatatlanabb volt Európában. 1989-re a 23 milliós lakossal rendelkező országban közel 700 ezer telefonvonal élt. Számítógép majdnem egyáltalán nem volt, a nyugati gépek 8 bites klónjai a gyárak munkáit segítették.

Ami a reálgazdaság összetételét illeti, a ’80-as évek végére a gazdasági növekedés leginkább az ipari tevékenységnek volt köszönhető. 1989-ben a nemzeti jövedelmek 58%-át az ipari termelés tette ki, 15%-ban pedig a mezőgazdaság alkotta. Az ipar az aktív lakosság közel 35%-át foglalkoztatta.

1989. december 21-én Románia GDP-je 800 milliárd lej volt, ami 162 milliárd dollárnak felelt meg. A minimálbér 2 000 lej – 135 dollár – körül alakult. Az ország teljes lakosságából 8 millió alkalmazott és 3,6 millió volt nyugdíjas. 1988-ban a CIA adatai szerint 6 570 dollár volt az egy főre jutó nemzeti termék, a gazdasági növekedés pedig 2,1%-os volt. Az ipari termelés növekedési üteme 3,4% volt 1987-ben. Az ismertetett adatok szerint

az infláció 0% (!) volt.

A munkanélküliségi rátára a CIA nem közöl adatot, valószínűleg azért, mert az állam a teljes foglalkoztatás látszatát próbálta fenntartani. Az államháztartási jövedelem 1987-ben 26 milliárd dollárt tett ki, a kiadások 21,6 milliárdra rúgtak, amelyek a 13,6 milliárd dolláros tőkeköltségeket is tartalmazzák.

1986-ban az export 12,5 milliárd dollárt tett ki: 34,7%-ban műszaki berendezést és gépezetet szállítottak külföldre, 24,7%-ban üzemanyagot, ásványokat és fémeket, 16,9%-ban feldolgozott fogyasztási cikkeket, 11,9%-ban pedig mezőgazdasági és erdészeti termékeket. A fő felvásárló nem meglepő módon Oroszország volt, az exportált cikkek 27%-ával. Kelet Európa 23%-át vásárolta meg a külföldre szállított termékeknek, Európai Bizottság 15%-át, Amerikai Egyesült Államok 5 és Kína 4%-át.

Az importok 10,6 milliárd dollárt tettek ki: 51%-ban üzemanyagot, ásványokat és fémeket importáltak, 26,7%-ban gépezeteket és berendezéseket illetve 11%-ban mezőgazdasági és erdészeti termékeket. Az importok 60%-át a kommunista országok biztosították, a többi 40%-ot pedig a nem kommunista államok.

A román bank- és valutapiac, illetve az árazási mechanizmusok a következő képet mutatták a ’80-as évek végén. A banki szféra 5 intézményt foglalt magába: Román Nemzeti Bank (BNR), Román Külkereskedelmi Bank ,Mezőgazdasági és Élelmiszeripari Bank, Beruházási Bank és Országos Takarékpénztár (CEC).

A dollár árfolyama 1989 januárjában 14,55 lej volt. 1954-ben a kormány bevezette az 1 lejre vonatkozó 148,1 milligrammos aranyparitást, ami megmaradt 1989-ig, és ez alapján számították a nyugati valutákhoz képest az árfolyamot. Mivel Románia központilag megtervezve, a nemzetközi gazdasági erőktől függetlenül szabta meg az árakat,

a hivatalos árfolyam gyakran elszakadt a valóságtól.

Az alapvető élelmiszerek ára alacsonyabb volt, mint az előállítási költségük és állami támogatás szükségeltetett, hogy kipótolja ezt a különbséget. Eközben a luxus javaknak számító cikkek, mint a farmernadrág, autó, mélyhűtő ára felülmúlta az előállítási költségeiket. Továbbá, az ár tartalmazta a tervezett profitot, amit az előállítási költségek bizonyos százalékában határozták meg. Az 1989-ben a profitrátát az előállítás 3 és 8%-a között határozták meg, az exportcikkekre pedig további pótlólagos 6-10%-os profitrátát szabtak meg.

A költségvetés összeállítását elméletileg részletes elemzések kellett volna megelőzzék, a valóságban azonban ez a kérdés Ceauşescu szigorú ellenőrzése alá tartozott. A költségvetési többletek nem voltak szokatlanok, főleg a ’80-as években, amikor a gazdasági prioritás az államadósság megszüntetése volt. Például 1980-84 periódusban összesen 102 milliárd lejes többlet keletkezett és csupán 1987-ben 53,2 milliárd lejes felesleget könyvelhettek el.A költségvetés bevételeit az állami vállalatok jövedelmei, fogyasztási cikkekre kivetett magas forgalmi adók, mezőgazdasági termények és járadékok alkották. Az 1989-es év állami bevételeinek 55%-a a forgalmi adókból származott. A jövedelmek 6,3%-nak forrása megmagyarázatlan volt. A kiadások oldalán

a nem részletezett kategória 27%-át tette ki

a tervezett állami kiadásoknak. 1988-ban a három autógyártó üzemben – amelyek Piteşti-en, Craiován és Câmpulung în Argeşen működtek – összesen 121 400 személygépkocsit és 17 400 tehergépjárművet gyártottak, ami jóval alulmaradt a 8 éves tervben meghatározott éves 365 000 gépkocsinak. A gyártott autóknak 50-80%-a exportra volt szánva, azonban a gyenge minőség-ellenőrzés rontott a romániai autók nemzetközi hírnevén.

Magyarország például a Dacia gépkocsik az első számú importőreként 1986-ban a behozott autók 60-70%-t hibásnak ítélte és kérte javításukat. A Dacia gyár 1989-ben 30 000 alkalmazottal 300-350 gépkocsit gyártott naponta, évente pedig 70-72 ezer autó volt az üzem termelékenysége. Ehhez képest 2009-ben 14 000 alkalmazottal 1 300-1 350 autót gyártanak naponta, ami négyszeres hatékonyságnövekedést jelent.

A kommunista Románia élő példája a nem piaci mechanizmusokra épülő gazdaságpolitika kudarcának. A probléma gyökere az volt, hogy a szocialista eszmék köré font gazdaságot nem lehetett a piac kívánalmai szerint megszervezni: nem lehet egyéni keresletről és kínálatról beszélni – ezeket a kormány mesterségesen aggregálta, és központilag határozták meg mit kell termelni, mennyit és milyen áron. A piacgazdaságban a kereslet és kínálat egyensúlya teremti meg a piaci árat és az optimálisan eladható mennyiséget, ami értelemszerűen kiszűri a felesleget és versenyélénkítő hatásán keresztül hatékonnyá teszi a reálgazdaság működését.