Miért bajos áramszolgáltatónak lenni Romániában?

Csulak Ferenc , az E.ON Moldova vezérigazgató-helyettese válaszolt.

Ön Kolozsváron született, azután sokáig Magyarországon dolgozott energetikai cégeknél, tehát a kérdés az, hogyan került vissza Romániába, Iaşiba, az egyik legfontosabb áramszolgáltató, az E.on Moldova Distribuţie SA vezérigazgatójaként?

Csulak Ferenc: - Ó, ez hosszú történet. Temesváron végeztem az egyetemet, és Stájerlak-Aninán kezdtem dolgozni, majd kalandos úton, különböző kényszerítő körülmények miatt kerültem egy magyarországi áramszolgáltatóhoz, pont 1990-ben. Közvetlenül előtte Piteşti-en dolgoztam. A magyarországi regionális szolgáltatókat privatizálták, és az, amelyiknél én voltam, az észak-dunántúli ÉDÁSZ a francia Électricité du France (EDF) kezébe került. Egy darabig francia többségi tulajdonban volt a vállalat, aztán az EDF először csak részben, majd teljesen továbbadta a német Bayernwerknek, ami később a PreussenElektrával egyesült, így jött létre az E.ON cég. Az E.ON a világ legnagyobb, magánkézben levő energiavállalata – állami cégek vannak nagyobbak is, mint például az EDF. Tulajdonképpen úgy lettem E.ON-dolgozó, hogy el sem mozdultam az ÉDÁSZ-tól. És amikor indult 2004-ben Romániában az áramszolgálatók privatizációja, akkor a vezérkar megkeresett, többek között azért, mert románul és angolul is beszélek, ismerem a szakmát meg a cég nyelvét is – ezt a kifejezést használta a főnököm. 2005-ben, amikor a privatizáció a befejezéséhez közeledett, kaptam egy állásajánlatot, és azóta az E.on Moldovánál vagyok.

Az Ön megállapítása szerint meglehetősen rossz állapotban van a romániai villamosáram-infrastruktúra. Mit jelent ez?

– A láncolat a következőképpen néz ki, ha a fűtőanyagokkal nem foglalkozunk: erőmű – szállítócég – elosztóhálózati cég – kiskereskedő – ügyfél. A teljes vertikum szabályozásáért a Román Energiahivatal ( ANRE ), a piac szabályozásáért a kereskedelmi operátor ( OPCOM ) felel.

Ez elég hosszú lánc, melyben én az elosztóhálózatot képviselem. Ez az a vállalat, ami a nagy szállítócégtől átveszi és szétosztja az energiát az ügyfeleknek, el egészen a lakásig.

Ezek közül a szállítócég nagyon jó állapotban van, komoly beruházások, fejlesztések történtek/-nek. A Transelectrica amúgy állami cég, a tőzsdén is jelen van: állítom, hogy bármelyik európai ország szállítóhálózatával megállja a versenyt. Most kivételesen nagy fejlesztés előtt állnak, mert Ukrajnát is be kell csatlakoztatni az európai hálózat egységes rendszerébe, és ez többnyire Románián, részben Magyarországon, Lengyelországon és Szlovákián keresztül fog megtörténni.

Az elosztóhálózati cégeknél, melyek átveszik a nagyon magas feszültségű transzformátorállomásokon a villamosenergiát, nagyon nehéz a helyzet. Minden terület a maga sajátosságaival küzd, de néhány üzemzavari mutatóban jelentősen elmaradunk Európától. Mondok egy példát. Középfeszültségű kábelhálózatokon 100 km-re a nyugat-európai országokban átlagosan egynél kevesebb üzemzavar fordul elő egy évben. Ez a mutató Romániában 20-30 között változik.

A kisfeszültségű üzemzavarok számát ne Németországgal hasonlítsuk össze, hanem a közép-európai államokkal, értem ezalatt Csehországot, Magyarországot, Szlovákiát: Romániában hatszor-hétszer gyakoribbak.

Mindennek több oka van. Az egyik leglényegesebb, hogy annak idején, mikor ezek a hálózatok többnyire a ’70-es, ’80-as években épültek, az ipar volt a fókuszban. Nem nagyon számított a minőség sem, és ezek miatt jelenleg a legtöbbet a kisfogyasztó, a háztartások szenvednek. Hihetetlen állapotok vannak, ugyanakkor hatalmas összegek kellenek ahhoz, hogy ezeket a hálózatokat lecseréld.

Egy romániai áramszolgáltató 40-50 ezer kilométernyi hálózatot kezel – ezeknek a 70-80%-át korszerűsíteni kellene. Egy szolgáltatónak 100-150 nagyfeszültségű transzformátorállomása van, melyek többnyire a a ’70-es, ’80-as években épültek. És meg kell mondjam, le a kalappal az ezeket gyártó krajovai vállalat előtt: van például egy bizonyos típusú megszakító, mely rég meg kellett volna adja magát, de még mindig működőképes. Igaz, hogy egy volt főmérnökünk azt mondta: igazgató úr, mi itt nem javítunk, hanem restaurálunk.

Ilyen körülmények között dolgozunk, emellett az árak az üzemanyagdrágulás miatt emelkednek, az ügyfelek türelmetlenek. Az áram ára lassan közelít európai szintekhez, bár még jóval alacsonyabbak, ugyanakkor a szolgáltatás minősége messze van attól, amit másutt tapasztal az ügyfél. Úgyhogy nagyon nagy a frusztráció.

Az utóbbi években megnyílt mall-ok, hipermarketek, nagy ingatlanberuházások miatt Bukarestben a teljesítőképessége határán működik az áramszolgáltatás.

– Igen, Bukarest speciális helyzetben van, ott főleg a túlterhelés miatt rengeteg az üzemzavar. Ugyanakkor mi irigyeljük is egy kicsit a bukarestieket, sőt Moldvából nézve Erdélyt is, mert az egy főre eső háztartási fogyasztás jelentősen elmarad Moldvában, és emiatt a pénzügyi lehetőségeink, a jövedelemtermelő képessége is kisebb a cégünknek, tehát az az ütem is lassúbb, ahogyan ezeket a hálózatokat rendbe tudja tenni.

Bukarestben a háztartási fogyasztás nagyon megugrott. Ez szakmai szemmel nézve azt jelenti, hogy az életszínvonal is jelentősen emelkedik, így az áramfogyasztás a közép-európai szintet mindenképpen megközelíti. Moldvában még ettől távol vagyunk. Két évvel ezelőtt, amikor még létezett az ún. szociális áramtarifa, a háztartási fogyasztóink majdnem a fele ebbe a kategóriába esett.

Ilyen területen és ilyen körülmények között elég nehéz szolgáltatni, mert nem úgy van, mint az autóiparban. Ha ön rendelkezik egy bizonyos összeggel, kocsit akar vásárolni, és szeretne mondjuk egy BMW-t, de pénze körülbelül egy Daciára van. Akkor mit csinál? Vesz egy Daciát, ezzel megfizeti a modell fejlesztésének árát és minden egyebet, amibe az előállítása került.

A villamosenergiánál nem tudjuk megtenni, hogy az az ügyfél, aki hajlandó lenne egy Mercedes árát kifizetni, az jobb minőséget kapjon, mint a mellette lakó, aki egy daciányit sem tud fizetni. Ez a villamosenergia-eladás komoly problémája, hogy nem tudjuk különböző minőségben szolgáltani, hanem egy adott területen – legyen például egy városnegyed – hasonló minőséget adunk, de az ügyfelek elvárásai jelentősen különböznek. Van, aki hajlandó lenne többet fizetni, ha nem lenne annyi üzemzavar.

Az energiaszolgáltatás tipikusan az a terület, ahol az állami szabályozásnak nagy a befolyása. Ilyen téren melyek az önök tapasztalatai?

– Hajdanán, a Monarchiában, a császári és királyi hadsereg vezérkarában alkalmaztak egy átlagos képességű főhadnagyot. A parancsokat mindig ő olvasta át utoljára, és a vezérkari főnökök addig írták át újra és újra a szöveget, míg rá nem bólintott, hogy érti. Na most a hivatalokban ilyen képességű főhadnagyok ülnek, és ők írják a rendeleteket. Azt hiszem, ez az anekdotám mindent megmagyaráz, hogy hol kéne beavatkozni.

Tulajdonképpen nem az a kérdés, hogy állami-e egy cég vagy privát – legalábbis a mi területünkön. A szabályozás minőségén van a hangsúly. Ha jó a szabályozó hatóság, akkor teljesen mindegy, hogy milyen cég dolgozik a keze alatt.

A szabályozás az, ami segíthet még az ilyen szűkös években is, mert az látszik, hogy ebben a fázisban a hálózatfejlesztésre jut a legkevesebb pénz. Erőműveket kell felturbózni, környezetvédelmi beruházásokat kell végrehajtani, növelni kell a kapacitást, a termelőképességet és még sorolhatnám. Hálózatra meg alig jut – de ez van.

Sajnos elég sok gond van a szabályozás minősége körül, de nem szeretnék kimondottan csak Romániáról beszélni, főleg azért nem, mert szerintem itt jobb a helyzet. Tisztábbak a piaci körülmények, mint Magyarországon, és sokszor inkább beruházáspártibb az itteni szabályozás, és néha – idézőjelben mondom – korrektebb.

Meg lehet-e saccolni években, évtizedekben azt, hogy meddig tart...

– Elnézést, mi ebben a szakmában nem saccolunk, hanem pontosan tudjuk.

Szóval hogy meddig tart a fent említett üzemzavar-gyakoriságokat leszorítani?

– Ahhoz, hogy az összes középfeszültségű kábelt kicseréljük – melyről tudjuk, hogy nem egy idős kábel, hanem típushibás, román gyártmányú kábel; különben a régi, az 50-es években letelepített, belvárosi kábelek most is üzemelnek, ha nem nyúl hozzájuk senki –, szóval a cserét egy 30-40 éves program keretében lehet lebonyolítani, a jelenlegi beruházási képességünk mellett.

Mondok egy másik példát. Négyszáz nagyfeszültségű megszakítót kellene lecserélni. A mostani beruházási keretből hét-nyolc-tízre futja évente. Ki lehet számolni: 40 év a perspektíva.

Nyilvánvalóan nem adjuk meg magunkat, hanem reménykedünk abban, hogy nő a fogyasztás, emelkedik az életszínvonal, ezáltal a jelenlegi eszközök kihasználtsága nő, nagyobb a jövedelemteremtő képessége a cégnek, és akkor bővülnek a beruházási lehetőségek is, tehát akkor ezeket az időtartamokat le lehet csökkenteni.