Csapdahelyzetben a magyar gazdaság

Csapdahelyzetben van a magyar gazdaság: ez a Kilábalás.hu mögött álló közgazdász négyesfogat látlelete. A magas költségvetési kiadások miatt erős a deficitnyomás, magasak a munkát terhelő adók, ráadásul alacsony a munkakínálat, mert világviszonylatban is alacsony a munkát vállaló aktív réteg létszáma Magyarországon.

A másik probléma a gazdaság kettészakadása: a külföldi tulajdonú vállalatok teljesen integrálódtak az európai piacokba, valóban hatékonnyá váltak, fejlődésük azonban zárványszerű maradt és nem húzta magával a hazai tulajdonú vállalatokat. Ég és föld a különbség például egy multinacionális építővállalat magyarországi leányvállalata és monjuk az átlagosan három munkással dolgozó beszállítója, az átlagos építőipari kisvállalkozás között.

A csapdahelyzet ráadásul önmagát erősíti: a kettészakadt gazdaság miatt alacsony a növekedés, tehát csökkennek az adóbevételek. De mivel az állami költségvetés kiadásai magasak, nagy a büdzsé hiánya, ezért az állam nem csökkenti az adókat. Ez pedig tovább erősíti a külföldi és a hazai tulajdonú vállalatok világának szétválását és a gazdasági növekedés lassulását – tehát a kör bezárul.

A Kilábalás – tanulmány a magyar gazdasági növekedés fellendüléséről négy szerzője közül Orbán Krisztián t, az Oriens pénzügyi tanácsadó alapítóját kérdeztük.

Hogyan ment végbe a magyar gazdaság kettészakadása?

Orbán Krisztián: - Magyarországon olyan adórendszer van, amely lényegében aránytalanul megterheli a legális munkavállalást. Ez azt jelenti, hogy egy alkalmazott költsége a munkaadó szempontjából rendkívül magas. És erre a jelenségre kétféleképpen reagáltak a külföldi és a magyar vállalkozások, mégpedig a tőkéhez való hozzáférésükben rejlő különbségek miatt válaszoltak eltérően.

A külföldi vállalkozások azt mondták, hogy a munkát tőkével helyettesítjük, és a bővülésüket újabb és újabb gépek beszerzésével, gyakorlatilag a munkaerő-feltvétel teljes kihagyásával hajtották végre. Emiatt rendkívül hatékonnyá váltak: Magyarország fejlettségi szintjéhez képest itt rendívül hatékony külföldi vállalatok üzemelnek.

A helyzetnek az a gondja, hogy a tőkésítettség már olyan szintű a külföldi vállalatoknál, hogy a következő egy dollár hozama – ha úgy tetszik, a tőke határterméke – már nagyon pici. Tehát a Magyarország adta kereteken belül a külföldi vállalkozások kicsi megtérüléssel számolhatnak, hogyha profitjukat újrabefektetik.

Ezért aztán a Magyarországra visszaforgatott külföldi profit – annak az aránya, hogy az itt megtermelt nyereség hány százalékát viszik ki és hány százalékát fektetik be újra – drámaian csökkenni kezdett. Ez az egyik irány.

A másik irányba a hazai tulajdonú vállalkozások mozognak, amelyeknek nem volt a tőkéhez ilyen szintű hozzáférésük. A tanulmányban adatokkal bizonyítjuk, hogy a 2004-ben csatlakozott EU-tagállamok közül messze Magyarországon a legnehezebb ma hitelhez jutnia egy hazai tulajdonú kis- és középvállalkozásnak (kkv). Emiatt ők nem tudtak a fent jellemzett tőkésítési útra lépni, ehelyett az adóelkerülés megoldását választották.

A hazai tulajdonú kkv-knál az adóelkerülés az üzleti modell része. Ez azt eredményezi, hogy ezek a cégek nem nagyon tudnak tovább növekedni, mert eljutottak arra szintre, amit egy ember segítségével, ezen adóelkerülés mellett csinálni lehet – az egy embert itt arra értem, hogy arra a szintre értek el, amit a tulajdonos által kézbentartva csinálni lehet.

Magyarország fejlettségi szintjét figyelembe véve a következő lépés az lenne, hogy a kkv-k fokozatosan korszerűbb vállalati formákat vezetnek be, összeolvadnak, növekednek, és ami nagyon fontos, kiskereskedelem esetén láncokba tömörülnek.

Ez azonban nem lehetséges akkor, ha a cég alapvetően az adóelkerülésre építi az üzleti modelljét, hiszen ez esetben a növekedés nagyon kockázatos: egy ember már nem képes kézben tartani a dolgokat, kénytelen a vállalkozás vezetését részben másoknak kiszervezni, így nagy a veszélye annak, hogy egy adóellenőrzés során lebukik.

Arról nem is beszélve, hogy ügyviteli rendszereket kell működésbe állítani ahhoz, hogy megfelelő méret fölött üzemeljen egy vállalkozás. Ezek a rendszerek pedig átláthatóságot biztosítanak – ez természetesen nem érdeke az adóelkerülésre építő vállalkozásnak.

Tehát a kettészakadás folyamatában eljutottunk egy olyan helyzetbe, amikor a hazai tulajdonú vállalkozások nem akarnak fejlődni, mert a növekedéssel önnön üzleti modelljüket veszélyeztetnék, a külföldi tulajdonúaknak meg nem éri már meg tovább növekedni, mert a tőke határhozama most rendkívül alacsony Magyarországon.

Az elemzésben egyetlen ironikus megjegyzés van, ami így szól: minden ellentétes városi legenda ellenére az adók magas szintje és az adókra vonatkozó szabályozások kiszámíthatatlansága veszélyezteti a növekedést.

Mire céloz ez a mondat? Nem nyilvánvaló, hogy Magyarországon magas a központi elvonás 50-60%-os mértéke?

– Igazság szerint nagyon sokan, akik úgy gondolják, hogy a jelenlegi rendszer ugyan nem is jó, de a rendelkezésre álló opciók közül a legjobb az ország számára, azok általában különféle védekezéseket találnak ki a magas adószinttel kapcsolatban, egyéb problémákra mutatnak rá, mondván, azok a jelentősek.

Természetesen a korrupció, a bürokrácia, a gazdasági makropolitika olyan fontos tényezők, melyek befolyásolják a hazai és a külföldi vállalkozók befektetési döntéseit, de nem olyan fontosságúak, hogy elvonnák a figyelmet a rendkívül magas adószintről. Amikor a városi legendákat emlegetjük, akkor arra utalunk, hogy ez a legfontosabb kérdés.

Gondolom, akkor a június 5-én bemutatandó alternatív kormányprogram-javaslatukban is az adószint központi szerepet kap.

– Hát persze, el is mondtuk, hogy a javaslatunk három lábon fog állni. Lesz benne egy, különösen a munkát terhelő adók csökkentését előirányzó, illetve az egész adórendszert ennek megfelelően valamennyire átalakító javaslat. A második pillér a munkát visszafogó ösztönzők megszüntetésére vagy csökkentésére tett javaslat. A harmadik azt fogja bemutatni, hogy mindezeket hogyan lehet finanszírozni költségvetési oldalról a jelenlegi költségvetési hiányszint növelése nélkül.

Magyarországon is vita folyik az egykulcsos adóról, főleg azért, mert Szlovákiában és Romániában beválni látszik az adóreform. Nekem az a benyomásom, hogy az ilyen reformra csodaszerként tekintenek, holott nem biztos, hogy az.

– Maximálisan egyetértek azzal, hogy az egykulcsos adó nem csodaszer. Emellett mindenki számára egyértelmű egy ilyen adórendszer legnyilvánvalóbb előnye és a legnagyobb hátránya egyaránt. A hatalmas előnye az, hogy egyszerű. Azt gondolom, az egyszerűség fontosságát nem szabad alábecsülni, különösen olyan országokban, mint amilyenekkel Közép-Kelet-Európában találkozunk, beleértve Magyarországot és Romániát is.

Az állam megvalósítási képessége, a bürokrácia közpolitika- (policy) megvalósítási képessége rendkívül alacsony. Emiatt aztán minél egyszerűbb egy intézkedés, annál valószínűbb, hogy megfelelően hajtódik végre. Abban a pillanatban, mikor elkezdjük bonyolítani, drámaian megnő az esélye, hogy a bürokrácia nem képes normálisan végrehajtani vagy -hajtatni, felügyelni ezeket az intézkedéseket. Ez az egyszerűség szerintem nagyon-nagyon erős érv itt, ebben a régióban.

A másik oldalon viszont az áll, hogy az egykulcsos adó borzasztó drága, mert lemond az adókulcs progresszivitásáról, és emiatt a költségvetést nagyon megterheli. Emiatt aztán olyan országokban, ahol a költségvetési probléma nem igazán jelentős, a drága jelleg nem akkora gond, más esetben viszont egészen jelentős fejfájást okozhat.

Összefoglalva: nyilván azért alkalmazzák ennyien ebben a régióban, mert a végrehajtása egyszerű, s ezek az államszervezetek jelenleg csak egyszerű intézkedéseket képesek normálisan végrehajtani.

Az Oriens elemzőinek látleletéből lehet-e a romániai gazdaság helyzetére vonatkozó tanulságokat is levonni? Gondolok itt például arra, hogy a feketegazdaság, a fekete foglalkoztatottság mind a két államban ugyanannyira jelentős.

– A foglalkoztatottság minden országban jelentős probléma, ahol széles a leszakadók rétege. Magyarországon is elsősorban erről van szó: adott egy alacsony képzettségű réteg, melyben jelentős része van a roma populációnak. Most ezt azért emelem ki, mert az alacsony képzettségnek rendkívül összetett okai vannak, kezdve a kulturális tényezőktől.

Azt gondolom, hogy Romániában szintén adott egy olyan probléma, ami hosszú távon nagyon jelentőssé válhat: ez az underclass, vagyis azok a rétegek, amelyek tartósan képtelenek lesznek abba a gazdaságba becsatlakozni, ami ma kialakulóban van Romániában.

Azt hiszem, ennek a problémának egy részét megoldja, mintegy elvezeti az a tény, hogy rendkívül sok román állampolgár vállal külföldön, főleg Olasz- és Spanyolországban munkát. Ha úgy tetszik, ez kicsit torz dolog, de amiatt, hogy a szociális háló nem igazán erős Romániában, ezért legalább egy rossz ösztönző ki van véve a rendszerből, ami rossz irányba vinné a foglalkoztatottság alakulását.

Magyarországon az a speciális helyzet áll fent, hogy egyszerűen mindenki – az is, aki nem dolgozik – kap egy olyan összeget a költségvetésből, ami nyilvánvalóan a megélhetés szintje fölött van. Emiatt aztán kialakulnak tartósan segélyből álló rétegek, s ha ez a csoportok nagyon szélessé válnak, az óriási problémákat okoz a gazdaságnak.

Romániában én ennek a jelét nem látom: a szociális háló közel sem olyan sűrűn szőtt, mint Magyarországon. De a másik nagy gond az megmarad, és ez a tartós underclass kialakulásának problémája, az alacsony oktatási-képzettségi szint, a modern gazdaságtól elvágott rétegek helyzete. A következő tíz évben a közpolitikák kialakítóinak erre oda kell figyelniük Romániában, de jelenleg ez nem akkora probléma, mint Magyarországon.

Visszatérve a Kilábalás című tanulmányra: önöket mennyire foglalkoztatja az, hogy vannak-e olyan politikusok, akik a javaslatokat, vagy legalábbis egy részüket megvalósítják? Vagy ez már nem az elemzőket terheli?

– Dehogynem, foglalkoztat bennünket, mert mindenki azért dolgozik, hogy valami eredményt érjen el, mégha erről az eredményről nem is hiszem, hogy ez olyan direkt lesz, mint amit most ön felvázolt. Hogyha ezek a szempontok és néhány megállapítás a döntéselőkészítők és -hozók fejébe eljut és tartósan megragad, akkor az ember már hosszú távon hatást gyakorolt.

Hogy ebből konkrétan bekerül-e valami a 2009-es magyarországi költségvetésbe, az engem is érdekel, de nem vagyok olyan információk birtokában, hogy ebbe a folyamatba belelássak. Az azonban bizonyos, hogy a közgondolkodásban mostanra kezd megérni az, hogy egy, a miáltalunk felvázolt lépéssorozathoz hasonlóra szükség van.

A mi javaslatunk azért ment ehhez a közgondolkodáshoz képest előre, hogy megcsináltuk a kulimunka részét is, összeszedtük az adatokat, és azt is, hogy a javasolt lépések miként egyeztethetők össze a költségvetés adta keretekkel. Előbb-utóbb lesz egy ehhez hasonló program, amit egyik vagy másik – valamelyik – magyar kormány meg fog próbálni megvalósítani.