Kis kézikönyv megvesztegetéshez

A tudatlan amerikai esete

Hogyan fizessünk le valakit, hogy a tranzakció másnak ne tűnjön fel? Ez az egyik fontos kérdése egy valamirevaló megvesztegetőnek. Egy Romániában befektető amerikai üzletember sikertelen megvesztegetési akciója után komolyan elgondolkodott, hogy bezárja az itteni üzletét. Pénzügyi ellenőrzés során ugyanis az állami hivatalnokok szabálytalanságokat tapasztaltak az általa vezetett cégnél. Az amerikai is úgy hallotta, hogy Romániában egy kis kenőpénzzel mindent el lehet intézni, ezért a hivatalnoknál tett látogatásán egy borítékot csúsztatott az ellenőr elé, mellé cinkosan mosolygott és kacsintott. Az állam embere viszont felháborodottan utasította vissza a megszeppent amerikait, aki nem értette, hol hibázott.
A csúszópénzadás módja éppoly fontos, mint az összeg maga. Hogyan férkőzz a megvesztegethető személy közelébe, és hogyan tudasd vele a szándékod, anélkül, hogy az illető azt gyanítaná, hogy a lebuktatására készülsz? – ezek a legfőbb kérdések. Az amerikai hibái elég jelentősek. Először is: nem tájékozódott jóelőre, hogy az illető kapható-e ilyesmire. Hiányzott egy ilyenszerű kérdés is: – Ki tudna tanácsot adni nekem a problémámban?

Túl egyértelmű volt a módszere is, a „vedd el a pénzt és felejtsünk el mindent” stílussal itt nem sokra megyünk. A utolsó és legnagyobb tévedése, hogy nem egy itteni alkalmazottját küldte egyezkedni, mert ők egymást közt másképp oldották volna meg az ügyeket. Így elpárolgott volna a tisztviselő azon félelme is, hogy az idegen üzletember bepanaszolhatja a nagykövetségen.

Orvos, rendőr egyremegy

Orvosnál. Már szinte közhely, hogy minden könnyebben elintézhető a hazai egészségügyben, ha egy „kis figyelmet” fordítunk rá. Az orvosnak adott boríték axióma: annyira meggyökeresedett a lepénzelés, hogy sem aki adja, és sem aki kapja, nem rejtegeti mások szeme elől. Ez esetben a csúszópénz átadása a legdirektebb: a boríték becsúsztatása az orvos zsebébe a kórház folyosóján, mindenki szeme láttára már megszokott, mindennapos esemény. Kissé visszafogottabb alkatra vall, ha valaki a rendelőben nyújtja át a „figyelmességet”.

A közlekedési rendőr. A közutakon járőrözőkkel kötött „megállapodás” is mindennapos rutin. Ez esetben viszont ügyelni kell, hogy senki ne vegyen észre belőle semmit. A leggyakoribb megoldás, hogy a rajtakapott sofőrök a rendőrnek átadott iratok közé csúsztatják a pénzt, amely a szabálysértésért kiszabható büntetés nagyságával arányos. Egy másik lehetőség, ha beülünk a szerv kocsijába -- már ha egyedül van -- és kiszállván az ülésen felejtjük a pénzt.

Egyetemi tanárok. Sok egyetemista – aki úgy érzi, hogy a vizsgán nem tudna önerőből átmenni – folyamodik a csúszópénzadáshoz. Az egyetemen mindenki ismeri az erre hajlamos tanárokat. Az oktatók (az egyetemi épület félreeső helyén) egyszerűen átveszik az összeget a diáktól. A többség azonban közvetve dolgozik: a diákot pénzes magánórára hívja, ahol az kiegészítő információként megkapja a vizsgatételeket.

Pénztáros dolgozó. Hogy megszabaduljunk a szokásos sorbaállástól, vagy hogy felgyorsítsunk az ügyintézést, a kenőpénz kitűnő stimulátor. A gond az, hogy ők többnyire nyilvános helyeken dolgoznak, míg a tranzakció rejtve kell maradjon. Az első lépés, amit a köztisztviselő tehet, hogy betessékeli az ügyfelet. Ha az ajándék természetben érkezik, akkor a zacskót egyszerűen az illető hivatalnok irodája mellett felejti. Ha viszont pénzesborítékról van szó, akkor ezt egy újság lapjai közé csúsztatja, amit aztán a hivatalnok asztalán felejt.

Kényes esetek -- a villámellenőrzés

Azok, akik hatósági ellenőrként dolgoznak, általában nehezebben megkísérhetők, ezért ajánlatos letesztelni őket. Például megkérdezve: – Tudom, hogy nincs minden rendben, de nem ismer véletlenül valakit, aki segíteni tudna a dologban? Ebben az esetben a kenőpénzt már az ellenőrzéskor oda lehet adni. A tisztviselő ugyanis attól fél, hogy ha pár napon belül kerülne rá sor, akkor már a rendőrséggel érkeznénk.

Egyes hivatalnokok viszont nem veszik át sajátkezűleg a baksist, hanem közvetítőkkel dolgoznak. Előbb le kell fizetni valakit, aki aztán elintézi az ügyed a megfelelő hivatalban. Sokszor azonban a közvetítők megtaláláshoz is kapcsolatokra van szükség, olyasvalakire, aki téged is beajánl, mert ők sem működnek együtt akárkivel.