Szülőházam nyelve

Volt nekem egy osztálytársam, Baki-Hari Zoltán-Gábornak hívták, egy ideig még szomszédok is voltunk, azóta, elég rég, nyomát vesztettem. Az azonban biztos, hogy szucsági volt, s azt éppen ebből a szép könyvből tudtam meg, hogy a Hariak általában szucságiak.

Szülőházam helye – aki ebből a címből valamiféle öngyilkos nosztalgiára számít, az nem is hibázhatna nagyobbat. Dáné Tibor, mint többször elmondja, emlékezik, s az emlékezet nehezen szabadul a nosztalgiától, és szereti is azokat, akikre emlékezik, de minden mondata mögött érvek vannak, kiegyensúlyozottság és belátás.

Hadd nosztalgiázzam most én: úgy látom, volt egy nemzedék, illetve részben még van is, Dávid Gyula is ide sorolható, amely megélt bizonyos világégéseket (Dáné Tibor 1923-ban született, 2006-ban halt meg), szívós volt és tanulékony, értelmes és önzetlen, és a közösséget nem úgy becsülte, hogy a másét lenézte volna, de nem is úgy, hogy ne értse, mennyi kihívás tombol a világban, és mennyire nem egyszerű szólamoknak megfelelni. „Embert nem teremthetsz a kor ellenében – mondja Madách nagyon helyesen. A kérdés az, hogy ki-ki saját korának korlátai közt miként vizsgázik emberségből” – 98.

Máshol ezt olvashatjuk: „Kolozsváron és sok más erdélyi városban, mivel a régi lakosság többsége magyar vagy szász volt, a kis ingatlanok nagy része az ő tulajdonukban volt, ezért a kisajátítások az országnak ebben a részében kisebbségellenesnek is tűntek. Ez azonban csak helyi adottság, mert e téren az alkotmányellenesség országos volt.” – 46.

Megint máshol pedig azon töpreng a szerző, ugyan miért voltak a szucságiak mindig kormánypártiak, 48-ban is.

Szemét tehát nem homályosítja el a szeretet, amely azonban kétségtelen. Azokhoz az emberekhez húz, akik gyakorlatias gondolkodásukkal, jóérzésű gazdálkodásukkal megteremtették mindazt, amiben ő született és sokáig élt – ha a könyvet nézzük, és eszméire gondolunk, akkor tulajdonképpen élete végéig. Máminka, Bapó, a Szigetiek, a Szolnayak kavarognak a lapokon, melyek nyelvét a szerző unokája, Vallasek Júlia így foglalja össze az előszóban: „Az élőszót idéző, szabadon, lendületesen áramló, időnként szeszélyesen kanyargó elbeszélés nyelvében is a régi Kolozsvárt idézi: a felépülő ház nájmódi, egy másiknak viszont olyan alacsonyan van az ablaka, hogy a gyalogbéka niederben is bekukucskálhat az ablakán. A fiatalok hamar megtanulják, hogy ha olyan ándungja van valakinek, hogy mesélni kezd, aztán hallgathatják a pertraktátumát türelemmel.” (8.)

Az én nagyszüleim is így beszéltek, s ők is régi kolozsváriak voltak, bár egyikük sem így született. De a sok sperhaknit, vájlingot, firhangot, frájlájnt mind tőlük tanultam. Áldja meg az Isten az ő emléküket is.