Csak a levegőből látszik: Temesvár mellett rejtőzik Európa legnagyobb bronzkori földvára

Friss lendületet kaphat Európa legnagyobb bronzkori földvárának ügye: a Temes megyei hatóságok és a régészek újra napirendre tűzték a mezőzsadányi földsáncrendszer védelmét, kutatását és hosszú távú hasznosítását. Az UNESCO-világörökségi pályázat előkészítése volna a megmentés egyik útja, de ez időigényes és rendkívül költséges is: 30 millióba kerülne csak a területnek a megvásárlása. A megszólalók nemcsak az eddigi kutatások jelentőségét hangsúlyozzák, hanem azt is, hogy ha nem lépnek gyorsan, a földvár szép lassan eltűnik a mezőgazdasági művelés alatt.

Temesvártól alig húsz kilométerre, Mezőzsadány határában, a tájba olvadva, szinte láthatatlanul húzódik meg Európa legnagyobb bronzkori földvára. Aki csak átautózik a vidéken, az intenzív mezőgazdálkodás jelein kívül nem sokat lát, a szántóföldek gyors egymásutánjában nem lehet észrevenni azt a négy hatalmas koncentrikus földsáncot, ami kilométereken át öleli körbe a vidéket. Ezeknek az évezredes építményeknek a valódi mérete csak a műholdképeken látszik, madártávlatból. Fentről viszont elég egy pillantás, és máris nyilvánvaló: itt valami óriásit építettek valamikor nagyon régen, ami túlélte az évezredeket, és még mindig látható nyomai vannak.

A történészek és archeológusok egyöntetű véleménye szerint a négy koncentrikus földsánc Európa legnagyobb ismert bronzkori erődítményét alkotja. A mezőzsadányi sáncrendszer teljes területe 17 négyzetkilométer, ez több mint egyharmada Temesvár városának. Ez a hely a bánsági Stonehenge: hatalmas, pontosan megtervezett és évezredek múltán is tele van kérdésekkel. A szakemberek szerint még évtizedek munkája feltárni teljesen, mi mindent rejthet a földvár.

A földvár már az 1723–25 között készült Mercy-térképeken is feltűnt (Florimund Mercy a Bánság kormányzója volt, miután a régiót a Habsburg-hadsereg Savoy herceg vezetésével felszabadította az oszmán megszállás alól – szerk. megj.), és később Francesco Griselini, a Bánságot felmérő velencei térképész és utazó is rájuk bukkant, és felrajzolta őket saját térképére. A 19. században mamutcsontokat is találtak itt, és már akkor elkezdték sejteni, hogy valami fontos dolog van a föld alatt. A 20. század első felében elindultak az első feltárások, de a háború félbeszakította őket. A komolyabb kutatások csak 2007-ben indultak újra, amikor a Bánsági Múzeum nemzetközi csapattal kezdett ásatásokba, részben műholdfelvételek alapján.

A 2007-ben újraindult ásatásoknál a temesvári múzeum akkori régésze, Szentmiklósi Sándor, illetve Bernhard Heeb, a Berlini Őskori és Korai Történeti Múzeum kutatója több korszak nyomait is azonosította. Felszínre kerültek a korai rézkor, a bronzkor és a vaskor leletei: házhelyek, tűzhelyek, kerámiák és kultikus tárgyak. A feltárt településnyomok arra utalnak, hogy itt egy korai trák népesség élt, amely földműveléssel, állattenyésztéssel és kereskedelemmel foglalkozott. Lakóházaikat fából, kör alakú gödrökben emelték, szalmatetővel fedve. Az egyik legkülönlegesebb lelet egy agyagszobor-töredék volt – ritka emberábrázolás abból a korból.

Szentmiklósi feljegyzései alapján az erődítmény védelmi rendszere kifejezetten kifinomult volt: az árkokat rekeszes faszerkezettel erősítették, a körkörös földtöltések magassága 3 és 6 méter között váltakozott, előttük pedig 2,5–4,7 méter mély védőárkok húzódtak. A bronzkori közösség rendszeresen tisztította a csapadék által feltöltődő árkokat, sőt, az I. és II. földsáncgyűrű esetében egy későbbi javítási periódus is kimutatható a Kr. e. 2. évezred végéről. Az ásatások során kiderült, hogy a Cruceni–Beleges (Keresztes–Beleges) kultúra idején több felszíni házcsoport állt itt, de előkerültek ennél régebbi, a tiszapolgári kultúrához köthető nyomok, valamint a korai vaskor településmaradványai is.

Mindezek ellenére feltűnő, hogy a sáncok mögötti hatalmas térnek alig az öt százalékát használták ténylegesen. Nem került elő sem temető, sem nekropolisz, sem tömeges lakónyom – mutatott rá a temesvári Bánsági Múzeum igazgatója, Claudiu Ilaș is. A földsáncok grandiózus mérete és a leletek sokszínűsége tehát éles ellentétben áll a tényleges emberi jelenlét szórványosságával.

Ez vezetett oda, hogy egyes kutatók elkezdték másként nézni a sáncrendszert. Nem úgy, mint védelmi célú erődítményt – hanem mint egy szakrális térként működő csillagászati megfigyelőhelyet. Az egyik régész, Leonard Dorogostaisky a terepen figyelte meg, hogy téli napfordulókor a nap pontosan a Szárkő-hegység mögött kel fel, és ezt a jelenséget a sáncok középpontjából tökéletesen látni lehet. A nap járásához igazított struktúra nem ismeretlen a történelemből. Ilyen a Stonehenge, ilyenek a Nazca-vonalak is Peruban, amelyeket a földről szinte lehetetlen érzékelni – csak a levegőből rajzolódnak ki az alakzatok. De említhetjük az Amazonasz vidékén felfedezett, rég elveszett földrajzolatokat is, vagy épp az arab félsziget sivatagi sávjait, amelyek szintén csak drónfelvételeken mutatják meg magukat.

A mezőzsadányi földsánc-rendszer is ilyen: csak akkor lehet megérteni, hogy mit jelent, ha felülről nézzük. És ha belegondolunk, hogy több mint háromezer évvel ezelőtt, víz és fém szerszámok nélkül, csak állati és emberi erővel hozták létre – akkor tényleg Stonehenge-kaliberű teljesítményről van szó.

Jelenleg a régészek abban bíznak, hogy sikerül legalább részben kiszabadítani ezt a struktúrát az idő és az agrárhasználat szorításából. A negyedik gyűrű belseje több mint 1800 hektárt zár közre, ebből elég lenne annyit kivonni a művelés alól, hogy legalább egy részét kutatható és bemutatható formában meg lehessen őrizni. A Temes Megyei Tanács már vásárolt egy házat Mezőzsadányban, ahol múzeumi pontot és régészeti kutatóközpontot működtetnének, és a tervek szerint rekonstruálnák az egyik feltárt kaput is, eredeti formáját megtartva. A nagy cél az, hogy egyszer világörökségi helyszín legyen.

A Temes megyei prefektus, Mihai Ritivoiu az elmúlt napokban nyilatkozott a sajtónak, és felvetette, hogy az első lépés az volna, hogy az egész sáncrendszert felvegyék a történelmi műemlékek hivatalos listájára. Ez még csak a kezdet, de enélkül nem is lehetne szó komolyabb kutatásokról, pályázatokról, fejlesztésről, pláne nem turizmusról. Szerinte ez az egyetlen esély, hogy a terület megkapja azt a figyelmet, amit megérdemel, és végre elindulhasson egy tudományos és kulturális hasznosítás. Ritivoiu úgy látja, a helynek nemcsak régészeti, hanem gazdasági, sőt idegenforgalmi potenciálja is van. Csak eddig senki nem próbálta komolyan kiaknázni.

A Bánsági Múzeum igazgatója, Claudiu Ilaș már jóval realistább időkeretekben gondolkodik. Az Agerpresnek nyilatkozó szakember szerint az UNESCO-hoz benyújtandó pályázatról talán 20–30 év múlva lehet majd érdemben beszélni. Addig ugyanis egy sor akadályt kellene elhárítani. A legnagyobb gond a földtulajdon: a teljes terület jelenleg magántulajdonban van, csak az államnak lenne joga kisajátítani ezeket a parcellákat, de erre egyszerűen nincs pénz. Körülbelül 30 millió euróra lenne szükség csak arra, hogy a földsáncokat védetté nyilváníthassák, és ehhez még hozzáadódna mintegy 400 ezer eurónyi dokumentációs költség, ami szükséges lenne az UNESCO-dosszié összeállításához.

Ilaș szerint „a földvár maga is lenyűgöző, de a hozzá tartozó szakrális tér, a szentély, az igazi különlegesség” – mégis, szerinte először az alapvető védelmet kell megoldani, különben a maradványok fokozatosan eltűnnek a tájban. Jelenleg még mindig rendszeresen szántják a területet. „Ez a legnagyobb bronzkori szerkezet a világon, és mégsem tudjuk rendesen megvédeni” – jegyzi meg keserűen.

A múzeum önkéntes kutatója, Leonard Dorogostaisky azt hangsúlyozza, hogy itt valami olyan épült meg több mint háromezer éve, ami messze túlmutat egy erődítmény funkcióján. A földsáncok mérete, a kapuk elhelyezkedése, az égi jelenségekhez való igazodás mind arra utalnak, hogy ez egyfajta szakrális-tudományos központ lehetett, nem lakott település. „Az emberek valószínűleg csak időszakosan használták a helyet – rituálékra, megfigyelésekre. Itt nem volt víz, nem lehetett életvitelszerűen élni. Nem falu volt, hanem valami egészen más” – mondja.

A mezőzsadányi földvár tehát nemcsak mérete miatt különleges. De kétségkívül hatalmas közösségi összefogás eredményeként épült meg annak idején: a sáncok és árkok megépítéséhez jelentős számú emberre volt szükség, és ennek megszervezése csak egy erős elit és vezető réteg irányításával volt lehetséges, hívta fel a figyelmet rá Szentmiklósi. Az építkezéshez anyagot, szerszámokat, élelmet kellett biztosítani, és mindez arról árulkodik, hogy a bronzkor emberei a mai Bánság területén sokkal szervezettebb társadalomban éltek, mint azt korábban gondoltuk. Éppen ezért a védművek vizsgálata nemcsak régészeti kérdés, hanem kulcs a bronzkor délkelet-európai társadalmi és gazdasági átalakulásainak megértéséhez.

A hely másik jelentősége, hogy az elmúlt másfél évtizedben Nagy-Britanniából, Németországból és Romániából érkeztek diákok, történészek akik egyre mélyebben beleásták magukat – a szó szoros értelmében is – a kutatásába. A jövő pedig ennél is többet ígér. Már körvonalazódik a terv, hogy Mezőzsadányban múzeumi központ és modern kutatóbázis jöjjön létre, amely egyszerre szolgálná a tudományt és a turizmust. Ha ez megvalósul, a bánsági síkság egyik legnagyobb titka nemcsak a kutatók, hanem a nagyközönség számára is feltárulhat.