Orbán Balázs nemcsak leírta Székelyföldet, hanem le is fotózta, és most megmutatjuk fotóit

Orbán Balázst, a legnagyobb székelyt, ha másról nem is, de a Székelyföld leírásáról mindenki ismeri Erdélyben, sőt talán azon túl is. Pedig a romantikus regényhősre emlékeztető Orbán gyakorló politikus, utazó, történész, néprajzkutató, szoknyavadász agglegény, a bárói rangot sutba dobó demokrata, és nem utolsó sorban fotográfus is volt. Ebben az anyagban ez utóbbi munkásságát mutatjuk be a szejkefürdői Orbán Balázs Látogatóközpont fényképeiről készült digitális másolatainak, valamint Erdélyi Lajos értékmentő kutatásainak köszönhetően. (Erdélyi riporteri munkásságáról épp most van egy remek kiállítás a budapesti Centrális Galériában, azt is érdemes megnézni.)

Orbán Balázs életútját nem fogom részletesen bemutatni, de néhány évszámot mindenképp fel kell eleveníteni. Az 1829-ben született báró egy családi keleti kitérő, majd Kossuth-tal való megismerkedése után 1852-ben költözik a nemzetközi forradalmi emigráció egyik gyűjtőhelyének számító Jersey szigetére. Ez a helyszín azért különösen fontos a szempontunkból, mert az itteni száműzetése/tartózkodása során ismerkedik meg Victor Hugóval, és tanulta meg tőle és főként a két fiától a fotózás akkori technikáit.

Már 30 éves volt, amikor hazatért Székelyföldre, majd a nyughatatlan „székely vándorlegény” 1862-ben elhatározta magát a nagy munkára. Bejárta a székely székeket, hangyaszorgalommal és egy megszállott kitartásával gyűjtötte a történelmi, néprajzi, művészettörténeti, geológiai, gazdasági anyagokat a tervezett művéhez, a Székelyföld leírásához. És eközben végig fényképezett. 1868-ban látott napivilágot az Udvarhelyszéket bemutató első kötet, 1869-ben a Csíkszéket és Háromszéket bemutató második és harmadik kötet. 1870-ben jelent meg a Marosszéket összegző negyedik, míg 1871-ben az Aranyosszékről szóló ötödik. 1873-ben pedig már a hatodikat is kiadta. A képeket kivétel nélkül 1862 és 1872 között készítette úgynevezett kollódiumos nedves eljárással.

Az 1800-as évek második felében a tájkép-fotózás a legkevésbé sem volt amatőr tevékenység. Sok ember, terjedelmes és súlyos felszerelés, komoly szakértelem és jókora rutin kellett hozzá. „Orbán Balázs fényképészi munkája tele lehetett kudarcokkal” – mondta Erdélyi Lajos, aki sajtó alá rendezte a székelyföldi fotóit.

Szerinte elég csak elképzelni, ahogy hátán a fotófelszerelését tartalmazó hatalmas zsákkal, kezében az állvánnyal megmászta Borszéken a Medvebarlang szikláit vagy Tusnádon a Sólyomkőt. Ott felállította sátrát, előkészítette a lemezeket, majd arra eszmélt, hogy őt is „utolérte a mindent befogó köd”, vagy épp cserbenhagyták a „népviseletbe öltözött modelljei”.

Orbán a monográfiájában több olyan esetet is leírt, amikor a babonásabb parasztok megijedtek az ágyúcsőre emlékeztető masinától, a fekete lepel alatt érthetetlen hókuszpókuszokat űző idegentől.

„E népség termetes és erőteljes, a nők között sok szép van, csakhogy nagyrészt mind pirosítják magukat. Öltözetük igen festői; széles szegélyzetű, csípőn alól érő, s fenn a mellnél négyszögűleg kivágott mellényt viselnek, mely vagy virágos nyomatu bársonyból, vagy más kiáltó színű kelméből készül; erre ujjatlan prémes felöltőt vetnek panyókára. Fejökön a menyecskék fátyol-kendőt viselnek, a leányok csinált virágkoszorúkkal ékítik azt. A férfiak gyűszűvel (széles bőröv) leszorított hosszú ingbe, s pötyögős bő harisnyába (fehér nadrág) öltöznek. Én mindent elkövettem, hogy e népviseletet lefényképezhessem; nagy bajjal, ajándékígéretek mellett össze is hoztam egy csoportot, de midőn a gépet nekik irányoztam, mind szétfutottak. Eleget édesgettem vissza, de ők azt felelték, hogy meg vannak keresztelkedve, s lelküket nem adják az ördögnek. Tehát ördögi mesterségnek nézték ők az ártatlan fényképészetet. Megkísérlettem lopva lerajzolni, de a hogy észrevettek, jajveszékelve futottak szét. Különben a leképezéstőli való félelem általános oláhainknál, s ez azon elterjedt előítéletes hiten alapszik, hogy az, kinek a képét leveszik, hamar meg fog halni” – írta a háromszéki Vajnafalva román lakóiról.

Nem csak a babonák, a tudatlanság nehezítette a munkáját, előfordult, hogy egyszerűen földmérő inzsellérnek nézték a masinájával, és támadt rá a gyanakvó, mindenben veszedelmet sejtő nép.

„A nép ily féltékenységein nem kell csodálkoznunk, s azt nem lehet értelmi korlátoltságuk rovására feltudnunk, mert a mérnöki háromlábú asztalt, mely mindig csak adószaporítást vont utóbbi időkben maga után, a nép mint veszélyes eszközt ismeri, s így a szintén háromlábú asztalon lévő fényképészeti gépet sem nézi jó szemmel” – írta a háromszéki Esztelnek szerzett tapasztalatai után, amikor csak segítséggel menekült meg a rátámadóktól.

Máskor a hatóságokkal gyűlt meg a baja, a felsőtömösi vám irodájában az útlevele bemutatása után arra figyelmeztették, „nehogy megkísértsem a Tömös környékén valahol fényképészeti fölvételeket tenni, mivel eziránt felső helyről szigorú tilalom érkezett”. Később Orbán Balázs úgy kommentálta az incidenst: „Ez az első eset, hogy a fényképészeti gépet veszélyes egy szerszámnak, annak csövét birodalmak biztonságát fenyegető ágyúnak nézték. Az emberi ész és felfogás ily korlátoltsága nevetségesnek tetszhetnék, ha a közérdekkel egybeütközésbe nem jönne, de így sajnálnom kell az ily szűkkeblűséget, mely honismertető munkámat a legszebb képektől fosztá meg, mely hegyszorosaink legszebbikét zárta el tájismertető célom elől” – írta.

Természetesen olyan eset is előfordult, amikor nem félve fogadták a fotografáló utazót, sőt kérték, hogy képeket készítsenek róluk. Az Orbán Balázs emlékére 1890-ben kiadott füzetben id. Dániel Gábor írta le az alábbi baróti esetet: „huzamosabb ideig tartózkodott Balázs Erdővidéken, adatgyűjtéssel és fényképezéssel foglalkozván. Egy baróti hetivásár után csodálkozással beszélte el nekem egy székely nő, hogy egy nagy bajuszú úr potom áron veszi le mindazokat, akik kívánják. Nagy volt a csődület a nők részéről, s pillanatok alatt le voltak véve. Azt hiszem, ezek a fényképek nemigen sikerültek, de mégis valami jövedelmet adtak az ő útiköltsége fedezésére”.

A képek létezése nem volt titok, a Székelyföld leírása hat kötetének a címlapján is a következő olvasható: „A képeket szerző és Mezei József fényképei s rajzai után fára rajzolták Keleti Gusztáv, Greguss János, Országh Antal, Doby Rezső és Malahovszky Nándor.” Erdélyi Lajos kutatásai szerint csak az első három kötet anyagának fényképezésében segédkezett Mezei, a másik háromhoz kizárólag Orbán fényképezett. Sőt, a felvételek alapján következtetni lehet a fényképek szerzőire is. Erdélyi Lajos úgy ítélte meg, hogy Mezei József nem készített tájfotókat, inkább műtermi díszleteket között készült, népviseleteket bemutató felvételekkel támogatta Orbánt.

Annak egyszerű magyarázata van, hogy miért nem fotókkal illusztrálta a Székelyföld leírását. Amikor ezek készültek, nem voltak közvetlenül reprodukálhatók nyomdatechnikai úton. Csak nyersanyagul szolgálhattak a fa- és acélmetszők számára.

Összesen 164 fényképe maradt fenn, ezek közül 24 panorámakép, amit két-három darabból illesztettek össze. A montázsok pontosak, bár a kapcsolt képek tónusai nem minden esetben egyformák. Orbán minden bizonnyal jóval több fényképet készített, hiszen vannak olyanok, amelynek az elkészítéséről ő maga tudósít, de nem szerepelnek a hagyatékban. Erdélyi Lajos szerint a Székelyföld leírásának 356 illusztrációja, valamint az 1889-ben kiadott Torda-kötet 45 képe döntő részben Orbán Balázs fotói nyomán készült. A megmaradt képek közül a rajzolók-metszők nyolcvanat használtak fel ténylegesen (egynek számítva a több részletből összeállítottokat is), a többi megmaradt képe publikálatlan maradt. A fennmaradt fotók nagyjából fele az első kötet illusztrációs anyaga, a maradék pedig a további öt köteté.

Erdélyi Lajos szerint jó okunk van azt feltételezni, hogy Orbán Balázs fényképezőgépe az e korban használt egyik legelterjedtebb méret, a 26x21centiméteres üvegnegatívra dolgozó volt, bár egyetlen üvegnegatívja sem maradt fenn. A képek kartonra ragasztásakor Orbán levagdosta a fölöslegesnek tűnő részleteket. Jónéhány olyan fotó is van a hagyatékban, amikor a képtáblák margójára részletes utasításokat írt, sőt bele is rajzolt a képbe. Ezeket értelemszerűen mi is meghagytuk.

Orbán Balázs halála után a képek eltűnnek a színről. Ahogy Erdélyi Lajos érvel a könyvében, amikor 1890-ben a legnagyobb székely meghalt, és a képgyűjteményből hagyaték lett, a köztudatban már elértéktelenedtek a fényképek, már nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget neki. Ekkor a polgár „vizitkártyát”, azaz névjegynyi portrét visz magával, ha látogatóba megy, mert a fénykép már olcsó. A magukra adó földművesek is elkészíttetik a családi (vagy esküvői) fényképeiket.

„A fényképészmester műhelye ugyanolyan látogatott hely, mint a borbélyé, s a forgalmas országutak mentén fekvő falvak lakói már nem az ördöngös alkimistát látják a fekete lepelbe burkolózó vándor-fényképészben” – írja Erdélyi. Ezért már nem tartják fontosnak, hogy bővebben megemlékezzenek Orbán Balázs fényképészi tevekénységéről. Az sem segítette, hogy a szem előtt maradjanak, hogy a Székelyföld leírásának korabeli kritikusát, Rómer Flórist nem nyűgözték le a rajzok, nem tartotta megfelelőnek a fényképeket ahhoz, hogy metszetek készüljenek azok alapján.

Orbán Balázs a székelykeresztúri unitárius kollégiumra hagyta a fényképeit, Erdélyi Lajos szigorúbban fogalmazva azt mondta, egy kisváros kollégiumában „temeti el” azokat. Az egyházi iskolák vagyonának elkobzásakor a kollégium könyv- és levéltárával együtt Marosvásárhelyre szállították. A képek a megyei könyvtárba kerültek, ahol a könyvtárosok érdeme, hogy a kincseket értéküknek megfelelően kezelték. Itt talál rájuk Erdélyi Lajos, aki így emlékszik vissza az 1971-es közzétételre.

„Akkoriban kevéssé értékelték a régi fotókat, olyannyira, hogy szerkesztőségbeli kollégám, aki Orbán Balázs születésének századik évfordulójára (ebben Erdélyi nyilván téved, hiszen csak a Székelyföld leírása megjelenésének centenáriumáról lehet szó – szerk.) készített riportsorozatot, s hallotta, hogy valamiféle régi képek porosodnak a megyei könyvtárban, képtelen volt rávenni a szerkesztőség fényképészét, cipelje fel felszerelését a harmadik emeletre. Így engedte át nekem a fotókinccsel való közelebbi ismerkedést” – írta.

1971-ben a Kriterion adta ki a képeket Orbán Balázs Székelyföld képekben címmel. A rekordpéldányban jelent meg a kötet, de a 19 200 példány hetek alatt elfogyott. 1993-ben a Balassi Kiadó és a Magyar Fotográfia Múzeum gondozásában jelentette meg ismét munkáját Erdélyi, ennek egyik példányának a felhasználásával készült ez a cikk is. Orbán Balázs eredeti fotóit manapság a Román Állami Levéltár Maros megyei fiókjában őrzik, egy részüket már volt kiállításon, de alapvetően az eredeti példányok nem hozzáférhetők a közönségnek. Mára az Orbán Balázs után fennmaradt kevés tárgyi emlék részét jelentik a fotók.

A most bemutatott képeket a legnagyobb székely életét bemutató szejkefürdői Orbán Balázs Látogatóközpontnak digitalizálta Dávid Botond, és az ők, valamint a marosvásárhelyi levéltár engedélyével tette közzé őket az Azopan Fotóarchívum.

„Ezeket a képeket Orbán Balázs is fogta. Azért az komoly élmény volt, egy napot eltölteni a vásárhelyi levéltárban” – idézte fel Fazakas Szabolcs, a látogatóközpont megálmodója és megvalósítója. Tapasztalata szerint a közönséget is meglepi, hogy a Székelyföld leírásához Orbán Balázs nagyon sok fényképet készített.

„A székelyek sem tudnak róla nagyon sok mindent, nemhogy az idegen emberek” – magyarázta Fazakas, hozzátéve, hogy azért lenne mindenkinek, amit megismerni, például, hogy a magyar parlamentben képviselőként felszólalt a román kisebbség érdekében. A látogatóközpontban minden esetre a fotók másolatainak többsége ki van állítva, ahogy a tulajdonos fogalmazott, ők igyekeznek népszerűsíteni a munkásságát, ingyenesen elérhetővé téve őket a látogatónak, a helyi iskolák is rendszeresen felkeresik a központot.