Az ember érdekelte Erdélyi Lajost, az, hogy miként éli át a diktatúrát

A szemközti falon egy hatalmas, Marosvásárhelyt bemutató fotó fogad. A kép hátterében tipikus blokképületek állnak, mellettük még egy ottfelejtett kertvárosi családi ház árválkodik. Egy út húzódik előttük. A kép előterében egy vasszerkezet halomba összehordott maradékai állnak a sárban. Nem nagyon van remény arra, hogy azokat a vaselemeket egyhamar, egyáltalán valaha is elviszik. A remény, hogy az ott élők az egykor normálisnak gondolt életüket élhetik, már teljesen szertefoszlott, szétdúlta az állam. Ha megállsz a kép előtt, és elég sokáig nézed, akkor akár ezt a sztorit is kibonthatod belőle. Eközben lehet, hogy Erdélyi Lajos képe azzal felirattal jelent meg az Új Életben: „Épül az új lakónegyed”.

Az erdélyi közönségnek talán nem kell részletesen bemutatni Erdélyi Lajost, vagy ahogy az ismerősei szólították, Lalót. A marosvásárhelyi születésű fotóriportert, újságírót, értékmentőt gyerekként a nácik deportálták, majd édesapja kereskedő múltja miatt a kommunisták is rossz szemmel néztek rá, eltanácsolták attól, hogy filozófiát tanuljon, végül közgazdaságtanból diplomázott. Egyetemi évei alatt kezdett el újságírással foglalkozni, de közben mindvégig fotózott is. Előbb a Dolgozó Nő munkatársa volt, majd 1958-tól a Művészet (későbbi nevén Új Élet) fotóriportere lett. Az 1987-es nyugdíjba vonulása után áttelepült Magyarországra. Budapesten halt meg 2020-ban.

Erdélyi Lajos örökösei 2023-ban adományozták a budapesti Blinken OSA Archívumnak a fotóriporter hagyatékának jelentős részét: mintegy tizenkétezer fotónegatívot, százötven hangkazettát, száz videót, valamint húsz doboznyi iratanyagot, többek között az újságírói munkássága kéziratait, a könyvei kefelenyomatait, magántárgyú levelezését. Az anyag feldolgozása még folyamatban van, nagyjából a munka kétharmadánál tartanak, de az eddig digitalizált negatívokból június végén kiállítás nyílt az archívum Centrális Galériájában. A kurátorokkal, Szilágyi Lenke fotográfussal és Zádori Zsuzsa vezető levéltárossal beszélgetve mutatjuk be ezt be a tárlatot.

„Erdélyi Lajosnak már több kiállítása is volt Magyarországon: a kulturális élet szereplőinek a portréiból, illetve a zsidó temetőket bemutató képeiből. Ezek viszonylag közismertek, nem is akartunk még egyszer ezen rugózni. A fotográfusi munkásságának a nagy része viszont az Új Életben és más lapokban jelent meg. A napi- és hetilapoknak készült riportanyagok már kevésbé ismertek, mert egy hírfotóra a következő lapszám megjelenésééig figyelnek” – magyarázta Szilágyi Lenke.

„Közben Szarka Klárától is tanácsot kértünk – akinek már volt egy nagyon szép írása Erdélyi Lajos zsidó temetőket bemutató fotóiról és kötetéről –, hogy milyen alapon kellene válogassunk, mi volt számára fontos. Ő is azt mondta,

semmi értelme újra egy olyan kiállítást készíteni, amiből már több is volt Magyarországon. Másrészt azt tanácsolta, ne keressük azt, hogy mi érdekelte Erdélyi Lajost. Nem nagyon van ilyen anyag. Ő egy jó fotóriporter volt, megbízásból dolgozott, nézzük úgy a képeit, mint riportfotókat, és válasszuk azt, ami megszólít minket”

– tette hozzá Zádori Zsuzsa, hangsúlyozva, törekedtek arra, hogy egy eddig kevésbé ismert Erdélyi Lajost mutassanak be.

A kurátorok ugyanakkor arra is felhívták a figyelmet, hogy ez a kiállítás nem csak Erdélyi Lajost mutatja be, hanem a hagyatékának a feldolgozását is. Az ilyen jellegű munkákban pedig általában médiumok szerint haladnak, nem időrendben. Ebben az esetben is először a tekercsben lévő vagy már hatosával felvágott negatívokat dolgozták fel, mert egyszerűen ezzel tudtak a leggyorsabban haladni.

„Azokkal a filmekkel kezdtük, amelyekre a riportokat fényképezte. Tehát ezzel az anyaggal szembesültünk először. Ezt kockánként feldolgozva kiderült, hogy nagyon érdekes az anyag. Önmagában egy kerek történet, amit nem is nagyon lenne érdemes összekeverni a többivel, mert különálló fejezet. Tulajdonképpen romániai életképek” – mondta Szilágyi Lenke.

„Nem romániai magyar szemmel nézünk a hagyatékra, mert nem vagyunk azok, és nem is beavatott szemmel, hanem ismerkedtünk az anyaggal és őszinte csodálattal néztünk rá. Ennek a friss ránézésének és felfedezésnek a hozadéka az, hogy így csináltuk meg ezt a kiállást” – tette hozzá Zádori Zsuzsa. Szilágyi Lenke szerint azt akarták megmutatni, hogy hol tartanak most az életmű feldolgozásával, és mit tartanak érdekesnek belőle. „Ez egy személyes válogatás abból, amit már eddig ismerünk” – mondta.

A kiállítás „első szintje” 170 frissen lenagyított, retusált digitális nyomat a főfalon. Különböző méretűek, mellettük kurátori bevezető. Ezen kívül négy tematikus sziget segíti eligazodni a látogatót még összesen 20 képpel és egy-egy kurátori szöveggel. A kurátorok szerint a cél az volt, hogy a „levéltári források alapján Erdélyi Lajos maga beszéljen, a saját szövegeiből építsük fel”. Az első sziget témáját a Ki vagyok én című írása adja. „Mikó Imrétől kapott 12 kérdést tartalmazó kérdőívet, amit nagyon szellemesen, humorosan és élesen két változatban válaszolt meg” – magyarázta Zádori Zsuzsa.

A második sziget arról szól, hogy milyen a jó fotó. Fényképezésről, vizuális kultúráról, fényképkultúráról, fényképmúzeum-alapításról, a fotózáshoz köthető, fotótörténetről szóló írásai szerepelnek rajta. Erdélyi Lajos például írt arról, hogy a jó riportfotó nem vizuális illusztrációja az újságíró kijelentéseinek, hanem „egy jó szerkesztőségben a riportfotós egyenlő rangú az újságíróval. Saját gondolatai és mondanivalója van a valóságról”.

„Többször is kérdezték tőle, hogy milyen a jó kép. Rendre azt válaszolta, hogy az a jó kép, amihez nem kell cím. Példaként a Molter-portréját hozta. Ahhoz nem kell elmagyarázni, hogy ki az a Molter Károly, mert az akkor is jó kép, ha nem tudjuk, hogy ő egy híres irodalmár. Mi is ezt akartuk. Jó képeket akartunk mutatni, ami nekünk is mond valamit. Attól is jó egy kiállítás, ha a kurátor a saját személyén keresztül átszűri az anyagot” – tette hozzá Zádori Zsuzsa. Úgy válogattak, hogy minden egyes kép egy történetet mondjon el. Ezek a képek univerzálisak. Romániában készültek, de az emberről beszélnek.

A harmadik sziget Romániát mutatja be a Ceaușescu-korszakban, hiszen a képek zöme is ebből az időszakból származik. A kurátorok kitérnek arra is, hogyan bánt el a korabeli nyomdatechnika a fotóval, példaként bemutatva az Új Élet számait. „Erdélyi Lajos maga is írt arról, hogy a korabeli nyomdatechnika pacává degradálja a fotót, a riportfotót meg végképp megöli” – mondta a levéltáros, majd példát is hozott. A kiállítás plakátjának választott fotó is egészen kicsiben jelent meg az akkori sajtóban, pedig az ormótlan nagy gyár előtt álló, libákat terelgető kislány kinagyítva „ezer szót mond arról, hogy milyen lehetett azoknak az embereknek az élete, akik a nyakukba kapták a nehézipart”.

A negyedik sziget azt mutatja be, hogy egy levéltári feldolgozásból miként születik kiállítás. A kurátorok itt arra reflektálnak, hogy a saját munkájukkal befolyásolják azt, mások hogyan látják Erdélyi Lajost. „Erdélyi Lajos a Tapintatlan kamera című írásában – amit mi egy kulcsírásnak tartunk – azt írta, sajnos tapintatos fotóriporterré váltam. Amellett érvelt, hogy szerinte a tapintatos fotóriporter nem jó, mert érzelmeskedik és elmulasztja a pillanatot, amikor jó képet is csinálhatna. A kiállítás címének választott, látszólag negatív felütéssel – A tapintatlan fotóriporter – azt reméljük, a levéltári munkákkal egy új Erdélyi Lajost mutatunk be, aki kellően közel tudott lépni a romániai emberekhez és meg tudta mutatni, mit gondol a koráról, akkor is, hogyha ő magát nem tartotta túl nagyra, mint fotográfus” – tette hozzá Zádori Zsuzsa.

A kurátorok figyelmeztetnek, nem ugyanaz abból a korból és a jelenből nézni a képeket, nem érdemes nyíltan kritikus fotókat keresni, mert nem lesznek leleplező fényképek. Nem készített élelmiszerekért sorban álló emberekről képet, olyat sem mutat, hogy nem lehet kenyeret kapni.

„Sok olyan kép van, amikor egy üzemcsarnokot látunk tele nőkkel és férfiakkal, akik gépek fölé hajolnak. Elborzadunk azon, hogy milyen embertelen körülmények között dolgoztak. Benne élni nyilván teljesen más volt. Nyilván nem természetes, mert a nyomor nem az, de ha valaki beleszokott, akkor nem azzal a kritikus szemmel nézte az életet, hanem azt kereste, hogy miként vészelheti át. Abszurd helyzetek sokszor jelennek meg, amelyek egyben viccesek és furák – például, ahogy a malac kinéz a csomagtartóból vagy a kislány idillje mögött az ormótlan nagy gyárkomplexum – de nem összetört embereket látunk, hanem vidámakat, akik az életben próbálják megállni a helyüket. Az érdekelte, hogy ezek az emberek miként viselik ezeket az élethelyzeteket” – magyarázta Szilágyi Lenke, aki szerint ez Erdélyi Lajos stílusában is érezhető.

Míg az Új Élet másik két állandó fotósa, Haragos Zoltán és Marx József érezhetően törekedtek arra, hogy megkomponálják a képet, addig Erdélyi Lajos kevésbé volt formalista. „A téma volt az érdekes számára, az ember, és nem annyira a kidolgozás vagy az, hogy a fotó stílusa valamilyen legyen” – mondta.

Erdélyi Lajos megbízásokat kapott, centire vágta a filmet, amiről aztán pontosan elszámolt. Ha kiment terepre, akkor a kötelező mellett nem készített olyan képeket is, amik esetleg őt jobban érdekelték, „csak emlékbe”, ahogyan manapság ezt elképzelnénk. Mindent adminisztráltak és számon tartottak. A Securitate pedig mindig éreztette velük, hogy figyel rájuk. A kurátorok elmondása szerint Erdélyi Lajosnak van is egy írása arról, hogy a titkosrendőrség nem csak a főszerkesztő-helyettes személyében volt jelen, hanem máshogy is jelezték, megfigyelik őket. Előfordult, reggel arra érkeztek meg a szerkesztőségbe, hogy ki voltak húzva a fiókok és össze voltak borogatva, mintha betörés lett volna, de tudták, hogy a Securitate járt ott. „Sütő András és a beosztottjai tudják a helyüket, legyenek megfélemlítve” – jellemezte a helyzetet Zádori Zsuzsa.

A szakember ugyanakkor hangsúlyozta, hogy propagandisztikus anyagoktól megkímélték Erdélyi Lajost. Ő az egyik írásában úgy fogalmazta meg: „Sütő mindig megengedte, hogy ne ő írja”. Úgy öregedett meg, hogy „nem kellett hál' Istennek senkit lelepleznie”. Közben meg olyan sorozatot vezetett az Új Életben, amiben egy-egy bűnténynek, tragédiának, balesetnek az emberi oldalát járta körbe.

„Azoknak annyira szépen utánajárt. Megragadt bennem az egyik fotó, amelyben szobabelsőt látunk, hátul egy kerekesszékeben ülő fiatal nő, tőle balra egy helyes, 5-6 éves kisfiú. Az előttük lévő sámlin egy fehér telefon. Az Új Életben megjelent cikkből pedig kiderül, hogy egy angoltanárnőről van szó, aki a mezőgazdasági munkából hazafele menet autóbalesetet szenvedett. Kirepült az autóból, és le kellett vágni a lábát vagy lebénult. Erdélyi Lajos ezt az eseményt arra használta fel, hogy szót emeljen a csökkent munkaképességűek társadalmi elfogadásáért. Azt is bemutatta, hogy a vásárhelyiek adományokból vettek a nőnek lakást, ugyanakkor azt is leírja, hogy amikor kisfia született, kiközösítették, mert lányanyaként és »nyomorékként« egyáltalán hogy gondolja, hogy gyereket szüljön. Végül arra jut, hogy egy lányanyának is joga van a boldogsághoz, lehet családja. Egy olyan lapban jelenhetett meg az, hogy elmaradott a társadalom, mert kirekeszti a tolószékeseket és megbélyegzi a nőket, aminek az első lapjain Nicolae Ceaușescut és a feleségét, Elenát a Romániát megmentő és a jövőbe vezető bölcs vezetőként mutatják be. Egy emberi sztorit épített fel. Ez jellemző volt Erdélyi Lajosra, hogy emberi történeteket tudott csinálni, mint egy jó mesélő” – tette hozzá Zádori Zsuzsa.

Erdélyi Lajos „nem olyan, mint a mai fotóriporter, aki kimegy és megpróbálja vizuális nyelvre áttenni azt, amit tud: hogy gondok vannak a lakhatással, nincs vezetékes víz és kútra járnak érte vagy épp nem működik az egészségügy. Nem úgy leleplező, ahogy a mai újságírásban az megszokott dolog, hanem egy szocialista propagandalap keretei között mutatja be az emberek életét” – foglalta össze Zádori.

Az Erdélyi Lajos fotóiból nyílt kiállítás 2025. október 26-ig ingyenesen látogatható a budapesti Centrális Galériában.